A sötétség mélyén
„A szörnyek igaziak, és a szellemek is léteznek. Bennünk élnek, és néha ők győznek” – szól Stephen King horror író egyik híres mondása, amelyet már a gótikus irodalom mesterei is nagyon jól tudtak.
A gótikus irodalom íróit igen csak izgatta az emberi lélek mélysége. Ennek feltárásához végtelen számú lehetőség áll rendelkezésre, mint például a történet megfelelő atmoszférájának megteremtése, amivel az író bevonja az olvasót a pszichológiai utazásba. Itt maga a hangulat (amelyet általában a helyszín szolgáltat) a lélek belső világát tükrözi. Azonban ezt izgalmasabb, szimbolikusabb úton is elérheti a szerző: a Doppelgänger segítségével.
A Doppelgänger egy olyan lény, aki egy bizonyos személyhez nagyon hasonló vagy pontosan ugyanúgy néz ki – más szóval, ő a hasonmása. Azonban a két szó nem teljesen jelenti ugyanazt. Míg a hasonmások között nem feltétlen van vér szerinti kötöttség vagy egymáshoz fűződő fizikai kapcsolat, addig a Doppelgänger közvetlen kapcsolatban áll a másik féllel.
Maga a jelenség nem a gótikus irodalom korában keletkezett, eredete régi korokba nyúlik vissza. Valószínűleg az emberi természet, mint duális, azaz kettős természetének szemlélete hozta létre, így jelenhetett meg mind a mitológiában (például az ókori egyiptomi mitológiában a Ka és Ba), mind pedig a néphagyományban (a babona szerint, ha valaki látta saját hasonmását, azt rövid időn belül utolérte a halál).
Az irodalomban ez a figura sokrétegű, így változatos formákban jelenik meg, leginkább magának a tudathasadásnak a folyamatát, annak lehetséges formáit ábrázolták vele. Például, az amerikai romantika egyik legismertebb írója, Edgar Allan Poe (1809-1849) is ebben az értelmezésben használta a Doppelgängert Az Usher-ház bukása (1839) című novellájában. A cselekmény előrehaladtával jelenik meg a hasonmás, aki nem más, mint a főhős, Roderick Usher betegeskedő ikertestvére, Madeline – Poe az iker motívumot használja fel arra, hogy bemutassa ugyanazon elmének a kettéhasadt énjeit. Rodericket, mint intellektust, de fizikailag gyenge embert mutatja be, akárcsak Madeline-t. A két fél küzdelmét a környezeten kísérhetjük felületen: a kietlen, elfajzott tájat és házat látva, félelmet és végtelen szomorúságot lehet érezni – ez Roderick lelkivilágához hasonló. A novella csúcspontjához közeledve vihar tör ki, ami teljes ellentétben áll a mű kezdeti viszonylag nyugodtabb tempójával. Ez tükrözi Madeline-t: az ő szenvedései is először alig hallható, csupán tompa nyögések, majd végül teljes erejével őrjöng.
Hasonló alapötletből kiindulva (az én tudathasadása) fordul a Doppelgänger figurájához Robert Stevenson (1850-1894) is a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete (1886) kisregényében. Itt Dr. Jekyll és Mr. Hyde az emberi természet két végpontját képviseli: Jekyll az intellektuális tudós, kifinomult ízlésű és művelt ember, miközben Hyde visszataszító lény, a színtiszta gonoszság. A két szereplő értelmezhető úgy, mint egyazon elme kettéhasadt énje, Hyde-ban ismerhetjük fel az emberi lélek sötét oldalát. A hasonmásban az emberi természet – hétköznapi ember számára elképzelhetetlen – kegyetlensége és brutalitása jelenik meg. Stevenson Jekyll-en keresztül vezeti be az olvasót ebbe a mélységbe, amely végül magát a doktort is beszippantja és átveszi fölötte az irányítást.
„Minden egyes nap és a tudásom mindkét síkján – az erkölcsi és az intellektuális síkon is – egyenletes léptekkel haladtam az igazság felé, melynek részleges felfedezése miatt megpecsételődött rettenetes sorsom: az ember igazából nem egy, hanem valójában két személy. Kettőt mondok, mert a saját tudásom ezen a ponton túl nem terjed. Mások majd követnek, és túl is haladnak engem ugyanezen a területen, és megkockáztatom, a végén kiderül, az ember többféle, egymáshoz nem illő és független személyek közössége.” (Robert Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete)
A Doppelgänger még a szellemességéről híres ír írótól, Oscar Wilde-tól (1854-1890) sem állt távol. Egyetlen regényében, a Dorian Gray arcképében (1891) egy a főhősről, Dorianről készült festményen keresztül jelenik meg a hasadt személyiség motívuma. A fiatal, gyönyörű és ártatlan Dorian Harry Wotton hatására erkölcstelen és hedonista életet kezd élni. Wilde hősének változásait a már említett festményen érzékelteti. Amíg maga Dorian az idő múlásával is gyönyörű és fiatal, addig a képmása eltorzul. Igaz, Wilde Doppelgänger alakja nem olyan aktív, mint Poe-é vagy Stevensoné, de nagyon is hasonló szerepet tölt be itt is: ez szimbolizálja a szereplő lelkének deformálódását vagy annak sötét énjét.
A három, közel egy időben keletkezett művekben nem csak a Doppelgänger a közös elem, hanem a hasadt ének konfliktusának feloldása. A két fél képtelen megférni egymás mellett, azonban egymás nélkül sem létezhetnek, így csupán a teljes pusztulás jelent számukra megváltást.
Scheirich Zsófia
