A változékonyság állandósága

Életünk mindennapjait átszövi a folyamatos változások hálója. A 21. századot sokszor a „felgyorsult” jelzővel látjuk el. Mindig rohanunk valahová, modern kommunikációs eszközeinkkel pillanatok alatt elérhetünk szó szerint bármit; társadalmunk teljesen átalakult, de ez így van rendjén. Csupán egyre nehezebb lépést tartani vele. Minden ember ki-ki saját metódusával igyekszik a folytonos pörgésből kiszabadulván megtalálni a bizonyos biztos pontot. Azt a dolgot, ami változatlan, állandó, amibe lehet kapaszkodni. Ez lehet egy társ, lakás, házi kedvenc, vagy akármilyen tárgy, hely, amiről tudjuk, nem szalad el, ott lesz és számíthatunk rá.

Ray Nayler a februári Galaktikában megjelenő Változékonyság című novellájával ezeket a témákat boncolgatja egy rejtélyes találkozás révén.

Egyre gyakoribb, hogy az emberek szembesülnek az idő relativitásával. Einstein fizikai szemszögből vizsgálta a kérdést, de hétköznapjainkra is kihat, ráadásul egyre szembetűnőbben. Hányszor éreztük már, ha telefonunkat nyomkodjuk, vagy olvasunk egy jó könyvet, pillanatok alatt eltelik néhány óra. Vagy egy iskolai órán, munkahelyen harminc percenként nézzük az óránkat, de még mindig csak két perc telt el.

A Változékonyság sokszor metafora-bombákkal mutatja be a megfoghatatlan érzéseket, és hatalmas paradoxonokkal fűszerezi meg azokat.

A mű központi helyisége a kávéház, ami látszatra állandó, biztos pont. Főszereplőnk, Sebastian véletlen akadt rá a helyre, azonban minden nap visszalátogat. Az emberi habitusokat a csapos sakkjátszmáiból szűri le, amit ugyanazon állandósult három személlyel játszik le minden egyes nap. Valami mégis szinte folyamatosan változik. A bevilágító napfény mindig más színbe öltözteti a bútorokat. A székek, fotelek is minden nap átrendeződnek. Sebastian szerint a csapos a változatosság kedvéért cserélgeti a helyzetüket. Vagy csak az emlékezés is relatívvá vált? Hamis emlékek sokszor valósnak tűnnek, és úgy emlékezünk rájuk tovább, mintha az történt volna meg az eredeti helyett. Mi van, ha saját emlékezőtehetségünk adja a folyamatos változásokat életünkben? Hiszen ahhoz, hogy felfogjuk a változást, emlékeznünk kell egy adott képre, még ama bizonyos pillanat előttről, mielőtt a dolog – jelen esetben a bútorok – megváltozott volna.

clock time fading away

Az idő és emlékezés relativitásán keresztül felmerül a sors is, mint megfoghatatlan filozófiai fogalom. Történelmünkben számos tudósember, és gondolkodó foglalkozott sors-kérdésekkel. Mindenkinek megvolt a maga elképzelése róluk, de egyértelműen senki nem tudott választ adni. Releváns-e két ember véletlen találkozása, akik egész életüket leélik egymás mellett? A sors keze van benne, vagy tényleg az egész csupán véletlen egybeesések műve? Esetleg kizárólag tudománnyal megmagyarázható biológiai és kémiai folyamatok összessége, és elfojtott pszichológiai tényezők halmaza állhat egy-egy ilyen találkozás hátterében? Talán akkor tudnánk csak meg a sors mibenlétét, ha sikerülne az időutazást megvalósítani, és láthatnánk milyen változások következnének be az egyes emberek előre meghatározott (vagy meg nem határozott) életvonala mentén.

Talán arra is választ kaphatnánk, hogy meddig képes egy ember emlékezni. Azt tudjuk, hogy nagyjából az „éntudat” kialakulásától, azaz három éves kortól vagyunk képesek feleleveníteni egyes pillanatokat. De vajon meddig lehet egy embernek emlékeznie? Ha megszűnnek az idősödéssel járó korlátok, és valaki élhet akár kétszáz évig is, képes lehet még hamis emlékek nélkül visszagondolnia a régmúlt időkre? Vagy már másik életként tűnnek elő és vastag homály fedi őket?

Az egész kicsit olyan, mint egy fénykép. Mikor elkészítjük, és előhívatjuk, a papír minden széle szinte éles, a képen minden részlet kivehető. Az idő múlásával a szélek megkopnak, a fotópapír kezd megsárgulni, a fényképen szereplők arcai elhomályosodnak, végül apró fecnikre bomlik az egész.

Nayler a Változékonyságban ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, noha választ nem kapunk rájuk. Minden ember saját döntései, eszméi, gondolkodása befolyásolja saját és környezete jövőjét, és az állandósult pontok részleteire odafigyelve is megláthatjuk az apró változásokat.

Egy valami viszont biztos: a változás állandósága…

 

Facebook hozzászólások

cjcore

“Az írás egyfajta önhipnózis, amelynek során gyakori a teljes érzelmi újraátélés, és olyan félelmek kelnek életre, amelyekről azt hittük, rég meghaltak.” – Stephen King

You may also like...

3 hozzászólás

  1. solymosgyu szerint:

    Sajnos engem nem kötött le. Ahogy a kisregényen kivul egy novella sem.

  2. dbl szerint:

    Volt nekünk egy (többek között) csodálatos fantáziával megáldott írónőnk, Szepes Mária. Írt néhány sci-fit is. Ezek közé tartozik: A változatlanság hullámhossza, amit 1986-ban adtak ki a Kozmosz sorozat részeként. Pontosan ezt a témakört járja körbe, fejti ki élvezetes, olvasmányos módon… 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Karácsonyi akció