Claudia Rieger: Éden

A Galaktika Arénában bemutatkozik Claudia Rieger Éden című írásával. Ne felejtsd el kommenteddel, építö kritikáddal segíteni az írót!

Furcsa, zavaros álomból ébredek. Fény tör át a szemhéjamon, s valahogy örülök neki, hogy végre felkelhetek. Mégis, mintha még mindig álmodnék. Gyenge szellő simogatja arcomat. Talán nyitva hagytam az ablakot? Kezeim és testem alatt mintha puha füvet éreznék…

Kinyitom a szemem, és alig hiszem el, hogy a kék eget látom. Kényszerítem magam, hátha felébredek, nem mintha nem tetszene a hely, ahol vagyok. Egy kis réten fekszem, amit virágzó cseresznyefák öveznek. Édes illat tolul az orromba. Épp mellettem patak csörgedezik, egyenletes folyása megtörik a köveken. Halakat látok benne, és egy kisebb madarat, ahogy iszik a vízből. Lepkék repdesnek mindenfelé. Olyan ez, akár a paradicsomi idill…

S akkor veszem észre, hogy mások is vannak körülöttem. Elsőre úgy húszan lehetnek, férfiak nők, fiatalok és öregek vegyesen, de egyikük sem kevesebb húsz évesnél. Én magam is éppen csak elhagytam ezt a kort…

Amíg a többiek ébredeznek, megmosom az arcom. Talán azt várom, ettől majd felébredek, ám semmi nem történik. Különös…

Ekkor hangzanak fel az első kiáltások:

– Mi ez a hely?

– Hol vagyunk?

– Hogy kerültünk ide?

Arcomat visszafordítom az idegen társaság felé.

– Azt én is szeretném tudni! – kissé ideges kérdésemre többen is felém fordulnak.

– Ki vagy te, és honnan jöttél? – kérdi egy idősebb férfi.

Kissé zavartan válaszolok, mert csupán egy fehér hálóruha van rajtam, amely alig ugyan, de áttetszik.

– A nevem Eszter, és Erdélyben élek.

Lassan mindenki bemutatkozik, és én igyekszem megjegyezni legalább a neveket: Stephan, Mark, Thomas, Judit, Éva, Adam, Sarah, Abe, Isaac, Zach, Jacob, Moses, Ruth, Sam, Jeremy, Danny, Joel, John, Péter, Matt, Lukasz, Simon…

Van valami különös ezekben a nevekben…

Jöttek Európából és Amerikából egyaránt. Végül én teszem föl a kérdést, ami mindnyájunkat zavar:

– Ha mindnyájunknak más a nyelve, hogyan érthetjük mégis meg egymást?

– Igaza van! – szól az Éva nevű, fiatal nő. – Mi történt velünk? Az utolsó emlékem az, hogy elalszom…

Mindenki sűrűn bólogat, ahogy én is. Felállok, és ösztönösen igyekszem magamhoz ragadni a kezdeményezést:

– Talán nézzünk körül. Hátha választ kapunk a kérdéseinkre!

A többiek is lassan felkelnek a földről. Egyik sem ismeri a másikat, és mind hálóruhában vannak. Lassan kezdünk araszolni egy buján benőtt ösvényen. Akaratlanul is én kerülök a csoport élére, a többiek párokban, vagy hármasával jönnek mögöttem. Úgy látszik, velem ellentétben, könnyebben kötnek barátságot.

            Csupán néhány perce gyalogolunk. Társaim nem győzik csodálni a tökéletes látványt, s lassan felszabadulnak. Én még éberebb vagyok. Az egyik bokor mögött reccsen egy ág. ösztönösen kapom oda fejem. Ismeretlen árnyék suhan a magas aljnövényzetben. A következő kanyarban egy állat állja utunkat.

– Tigris! – sikolt fel mögöttem egy nő, talán Sarah. Mások is kiáltoznak, és üveges tekintettel bámulják az állatot. A macska meredten fogadja pillantásainkat. Egyik kezem védőn a többiek elé emelem, a másikat magamat óvva nyújtom előre. Az állat mordul egyet, és közelebb lép. Hallom, ahogy társaim lassan hátrálni kezdenek, de én nem bírok mozdulni. Aztán a macska odabújik kinyújtott kezemhez, majd csípőmhöz dörgölőzik, akár egy kis, házi cica. Szinte könyörög, hogy simogassam. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, s zavart nevetés tör ki belőlem.

– Nocsak… hát te nem is vagy olyan vad!

Szavaim nyomán mások is felbátorodnak, és körém gyűlnek, hogy a tigrist simogassák. Az egy ideig élvezi kényeztetésünket, aztán egy ugrással eltűnik arra, amerről jött. Csodálkozva nézünk utána. Én csak ingatom a fejem.

– Ez meg mi a csuda volt? Mindenki látta, hogy tigris, de ilyen szelídet?

Kérdésemre persze senki nem felel, s válaszok nélkül folytatjuk utunkat. Az ösvény hamarosan kiszélesedik, s csoportunk kiér egy tágas mezőre, mely tele van állatokkal. De nemcsak növényevők, hanem ragadozók is vannak körülöttünk. És a zsákmányok, mintha nem is zavartatnák magukat tőlük! Ráadásul minden kontinensről található itt egy-két faj…

– Mi van, ha a Paradicsomba kerültünk? – suttogja egy férfi, mert alig meri kimondani.

– Hallgasson! – szólok én, az örök pesszimista. – Nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű lenne!

            És abban a pillanatban fénypászma vesz körül, majd hirtelen úgy érzem, szétesik a testem. Mindez csupán egy másodperc, és alighogy realizáltam, hirtelen egy épületben találom magam. Ijedten tapogatom az előttem álló üveget. Odalent meglátom a többieket, akik észrevehetően engem keresnek. Határozottan emlékszem, hogy nem volt előttünk semmiféle épület, most mégis egy toronymagas, üvegkupolás épületben állok, amiben valamilyen furcsa, kék alapon színesen villogó vezérlőpult áll. Aztán megérzem, hogy nem vagyok egyedül…

– Csak akkor fordulj meg, ha már felkészültél! – a hangot nem annyira hallom, mint inkább a fejemben érzem, de olyan, mintha nem a saját, de nem is a lent tapasztalt, közös nyelven szólna. Persze, azonnal megfordulok, s akkor rájövök, hogy hibáztam. Hatalmas vízgömb lebeg előttem néhány méterrel, amit a négy oldalán négy gravitációs modul tart fent és össze. legalábbis, olvasmányélményeim alapján sejtem, hogy a villogó szerkezeteknek ez lehet a céljuk. A gömbben, mely leginkább egy háromszor három méteres szappanbuborékhoz hasonlít, egy kalmárszerű lény lebeg, és engem fürkész. Csúcsos testén apró, színes pöttyök villannak, s azt két hatalmas, szárny-szerű uszony veszi körül, mely ide-oda lebeg, s melynek szélét vibráló csík és újabb pöttyök díszítik. A teste alatt található a feje, két, hatalmas, összetett szemmel. Észreveszem, hogy nincs kifejlett szájszerve, és rájövök, hogy a lény valóban a gondolati síkon szólt hozzám. Alul megannyi, kisebb-nagyobb csáp lebeg, melyek közül oxigén-buborékok törnek elő, melyek halk pukkanással oszlanak el, mikor a vízgömb szélére érnek.

– Mi vagy te? – kérdezem hangosan, bár úgy vélem, a lény a gondolataimat is megértené. Mégis ragaszkodom e tipikusan emberi szokáshoz.

– A nevem Ohmm. – a lény eredeti hangja, mely a gömbből érkezik, lágy, akár a bálnák éneke. – Ne ijedj meg. Nem bántalak. Hogy mi vagyok? Te tán kalmárnak hívsz, és jogosan, hisz hasonlítunk e földi lényekre. De mi magunkat csak leíániaknak nevezzük, s ebből talán már rájöttél, hogy bolygónk a Leíán.

– Most ott vagyunk?

– Csak majdnem. A galaxis ugyanaz, az Androméda. A ti Tejút-rendszeretek legközelebbi szomszédja. E bolygó neve Úa, ami neked annyit tehet: Éden.

– Kezdem érteni…

– Igen. Épp ezért választottunk téged a csoportból. Te voltál az, aki leginkább kételkedett, aki megőrizte, hm… a hidegvérét. Ezért neked jutott a megtiszteltetés, hogy megismerkedj népünk történetével!

– Éljen… – a hangom megtelik szarkazmussal. A lény ezen mintha kuncogna…

Egyik csápjával előre mutat:

– Kérlek, foglalj helyet!

A vezérlőpult közepén, szinte hozzá simulva ahhoz, egy fotel áll. Óvatosan ülök bele, mert furcsán megsüllyed alattam, és cuppog, majd érzem, ahogy felveszi a testem alakját. Egyáltalán nem tart fogva, sőt, fölöttébb kényelmes, miután hozzászokik az ember. Szarkazmusom ellenére érdeklődve figyelek Ohmm-ra, aki ezt jelzésnek veszi, és belekezd a történetbe:

– Galaxisunk hasonlóképpen jött létre, mint a tiétek, s persze, bolygónk is. A különbség csupán három: veletek ellentétben, bolygónknak négy holdja van. Mi képviseljük az intelligenciát, és bolygónk nyolcvan százaléka víz. A maradék sem összefüggő föld, hanem csupán apró szigetek a tengerekben.

– Így értelemszerűen az intelligens élet is ott keletkezett… – szúrom közbe.

– Igen. És népünk nagyon különbözik a tiétekről, nemcsak alkati szempontból.

– Hát?

– Az egész nép egy nagy család. Már rájöttél, hogy gondolati úton beszélek veled. Ez a fajtársaim közt is így van, ezért egyszerre vagyunk egyének és egy komplett organizmus egyaránt. A gondolataink kötnek össze minket, és ezzel irányítjuk gépeinket is.

– Értem. Befolyásolni is tudod a gondolataimat?

– Nem.

Olyan egyértelmű, hogy tudom, nem hazudik. Ohmm folytatja:

– Emiatt mi nem ismerjük a rosszat. Helyette csak a jó van és az erkölcsök. Nincsenek háborúk, politikai harcok és a többi… Mindenki egyenlő.

– Hm, eszmei társadalom lehet.

– Valóban az. Csakhogy, egyetlen problémánk mégis akad!

Elképedek.

– Mi lenne az?

– Létezésünk okát keressük, amióta csak tudatra ébredtünk. Ha úgy tetszik, a helyünket a világban…

– Akárcsak mi, emberek! – szemeim kikerekednek.

– És ebben, bizony, nagyon is hasonlítunk egymásra! Ez volt az oka annak, hogy elkezdtünk fejlődni. Szerencsére fajunk mindig is kétéltűként létezett, bár életünk hetven százalékát így is vízben kell töltenünk, azért látsz most engem is ebben a burokban.

– Olyanok vagytok, mint a békák! De… ha ennyire fejlődtetek, nincs valami készülék, amivel a sima levegőn is jól érzitek magatokat?

– Hogyne! Csakhogy az volt a benyomásom, a vízben lebegve kevésbé lennék ijesztő számodra!

Összeráncolom a homlokom.

– Nem rossz gondolat! Mint embernek, az a benyomásom, hogy ami a vízben él, annak legyen is ott a helye. Márpedig a mi kalmárjaink semmi esetre sem másznának ki a tengerből…

Megint úgy éreztem, mintha Ohmm nevetne. A jelenség után aztán tovább beszélt:

– Jóval, mielőtt ti, emberek, kacérkodtatok volna az űrutazással, nekünk már bionikus űrhajóink voltak. Így már értheted a körülötted lévő anyag működését is.

Biccentek, és ő folytatja:

– Hogy saját kérdéseinkre válaszokat találjunk, elkezdtük beutazni a galaxist, aztán pedig a távolabbi űrt.

– De hát ez fantasztikus! – hirtelen lelkesedem föl. – Ahhoz képest, hogy emberek még nem jutottak el a szomszéd bolygóra, a Marsra sem…

– Igen, bizonyára csodálkozol ezen. Kalandozásaink során eljutottunk a Földre is. Bár nem akartunk leszállni, első látogatásunk kudarcba fulladt, földi idő szerint ezerkilencszáznyolc június harmincadikán.

– Áh, a Tunguzka-esemény! Miért nem maradt földön kívüli nyoma?

– Mint mondtam, technológiánk bionikus, elsősorban vízbázisú.

– Szóval minden elpárolgott…

– Pontosan. Sajnos, a pilótánk is odaveszett. Így, részben emiatt, később már csak szondákat küldtünk.

– És mi volt a másik oka?

Ohmm mintha sóhajtana.

– Hamarosan kitört nálatok a háború, és rájöttünk, nem vagytok annyira barátságos nép, mint azt hittük, így a kapcsolatfelvételt töröltük céljainkból.

– Megértem. Gondolom, féltetek, hogy titeket még ellenségesebben fogadnak majd!

– Pontosan. Ennek ellenére nem hagytunk fel a szondás megfigyeléssel, és hamarosan rájöttünk, hogy van még egy közös dolog bennünk!

– És? Mi lenne az?

Ohmm megint kuncog.

– A történetek! A mi fajunk imádja a kitalált történeteket. Nekünk is rengeteg van, amiket ugyan leírtunk, de jobban szeretjük szájról-szájra, azaz gondolatból gondolatba adni. Így kezdtük összegyűjteni a ti történeteiteket is, csakhogy e kutatás nem volt céltalan.

– Miért? – kérdezem, mert érzem, hogy hatásszünetet tart.

– Mint mondtam, a népünk erkölcsös, így az egyetlen könyvet kerestük, ami ezt az erkölcsöt közvetíti.

E válaszra ráncolom a homlokom.

– Na és mi az? Találtatok?

A lény ismét mosolyog.

– Igen, még az óidőkből… – egyik csápjával int egyet, mire mellettem, egy rejtett fiókból nagy, bőrkötésű könyv tűnik elő. Bár a címe angol, nem kétséges számomra, hogy mit tartok a kezembe.

– A Biblia?

– Miért? Hát nem egyértelmű?

– De… az… persze… – kissé zavart vagyok. – Egyszerű, mégis, milyen bonyolult…

Ohmm közelebb lebeg.

– Akár maga az Írás.

Újra kinézek az ablakon.

– Már kezdem érteni e hely lényegét…

– Igen. Titeket figyelve lassan megértettük, mit kell tennünk! Kerestünk egy megfelelő bolygót, hogy átalakítsuk, terraformáljuk.

Kissé megemelem a könyvet.

– És, gondolom, eszerint!

– Pontosan. Bár, kicsit lassabban. Az első földi évben közelebb mozdítottuk Édent a helyi naphoz. Így lett igazi világosság. A második évben kialakítottunk egy számotokra belélegezhető légkört, így lett kék az ég. A harmadik évben megfelelő mennyiségben oszlattunk el vizet és szárazföldet. Most Éden e téren valahol félúton van a Föld és a Leíán között. A talajba pedig a Földről hozott, ezerféle növény magvait ültettük. A negyedik évben elraboltunk egy nagyobb égitestet a közeli aszteroida-övezetből közül, így Édennek is egy holdja lett, ahogy nálatok van. Ez hasonlóan befolyásolja az árapályt is. Az ötödik évben, a növényekhez hasonlóan, mindenféle állatot is hoztunk el. Berendeztük ezt a kis tornyot, amit álcáztunk is. Már csak egy dolog hiányzott…

– Az ember. A hatodik évben… azaz most.

– Pontosan.

– Nos, ezek után több kérdésem is lenne! – valamiért kissé ideges lettem, és tudom, ő is érzi rajtam. Egyik csápjával int:

– Csak tessék!

Össze kell szednem a gondolataimat.

– Tehát… mi a helyzet a tigrissel? Értem, hogy paradicsomi állapotokat akartatok létrehozni, de hogy csináltátok azt, hogy ne támadjon meg se minket, se a zsákmányát?

– Egyszerű! Genetikusaink kikapcsolták nála ezeket a viselkedésformákat.

– Sejtettem! – kissé felemelkedem a székből. – De ha kiöljük az ösztönt, hívhatjuk-e még tigrisnek a tigrist?

Ohmm egy pillanatra lehunyta szemeit, majd, meglepetésemre, szavalni kezdett:

– Tigris! Tigris! Éjszakánk erdejében sárga láng, mely örök kéz szabta rád rettentő szimmetriád?

– William Blake: Tigris! Tigris! Című versének első strófája. – mondom, miután várakozva néz rám, mint aki feleltetni akar. – Miért?

– Mert egy érdekes kérdést vetettél fel! – felel nyugodtan.

– Egy etikai kérdést! – emelem fel az ujjam.

– Igen. – elgondolkodik. – Felterjesztem a többieknek. – egy pillanatig vár, aztán rám néz. – Van még valami, ugye?

Nagy levegőt veszek.

– Az emberek… Miért mi? Azon kívül, hogy a nevünk azonos bizonyos bibliai nevekkel, ez még nem ok arra, hogy minket választottatok, hiszen Eszterből is lehet több száz a Földön…

– Igen, erre tudok válaszolni! Több dolgot vettünk figyelembe a kiválasztásotokkor. Az első, amire rájöttél, a név volt. A második, hogy valamelyest legyen hívő, de nyitott is egyben, nehogy megijedjen tőlünk. A harmadik, hogy legyen húsz éven felüli, de hatvan éven aluli.

– Ez miért fontos? – kérdezek hirtelen közbe.

– Mert technológiánkkal képesek vagyunk meghosszabbítani a korotokat, bizonyos életkor alatt, illetve felett.

Elképedek.

– Örökké?

– Nem. Csupán néhányszáz évig.

– Néhányszáz? – szemeim nagyra kerekednek. – Nem biztos, hogy egyáltalán kedvem lenne addig élni!

– Addig hosszabbítunk, ameddig akarod!

– Ó…

Vár egy kicsit, míg lecsillapodom, aztán folytatja:

– Tehát, a negyedik, hogy lehetőleg egyedülálló legyen, hogy ne érezzen nagy hiányokat. Az ötödik, hogy rokonsága körében ő legyen a legerkölcsösebb, és ezért a családja ne szeresse annyira, illetve emiatt ő se kedvelje őket. A hatodik, hogy szeresse a történeteket, szeressen olvasni, legyen nagy fantáziája, és esetleg szeressen is kitalálni kalandokat. A hetedik, az utolsó, és egyben legfontosabb, hogy valóban legyen erkölcsös és tiszta, amilyen a Biblia szerint kellene, hogy legyen. Ha ezeket végigvesszük, máris nehezen találunk sokat!

– Hát, így igen. Így már értem. De ugye nemcsak mi vagyunk ilyenek összesen? – kérdem kissé csalódottan. Ohmm nyugtatóan int.

– Nem. Ti csupán az első csoport vagytok… a kísérleti… – érzem, hogy nehezen mondja ki ezt a szót. Felpattanok a székből.

– Hogy kísérleti? A néped erkölcsösségéről beszélsz, miközben istent játszol velünk! Ebben nincs semmiféle etika! Lehet, hogy jónak tartod magad és a néped, de egyáltalán nem különböztök tőlünk! Azok ott odakint egy nagy hazugságban élnek! Mégis! Tervezed egyáltalán, hogy megmond nekik az igazat?

– Istent játszani? Nem tudom… De mi mindent megadnánk nektek! Akaratotok szabad!

– Ha ez így van, és itt maradunk, mi a garancia arra, hogy nem teszünk rosszat egymással vagy veletek?

Ohmm újra elmosolyodik, de most úgy, mint aki nagyon biztos a dolgában.

– Mert ez az eredeti édeni állapot. Nincs lehetőség, sem ok, hogy rosszat tegyetek! Te nem tennéd…

Bólintok, mert igaza van. Majd elválik – gondolom, és az sem érdekel, ha halja. Ohmm újra megszólal:

– Hogy elmondjam-e a társaidnak? Ez utóbbi kérdést neked akartam feltenni!

Igyekszem lehiggadni. Kifújom a levegőt.

– Mindenképpen meg kell tudniuk!

Ohmm lehunyja szemét, és egy hosszú percre elgondolkodik, úgy vélem, közölheti az információkat a népével. Szemhéjai hirtelen pattannak fel.

– Ám legyen! – lassan odalebeg az üvegfalhoz, és egy részen elhúzza. Engem is odaint maga mellé. Odalent még nem sejtenek semmit. Aztán, egyetlen mozdulatára, megszűnik az álcázó, mert embertársaim sikongva és mutogatva néznek fel ránk. Kell pár perc, mire felfogják, de a legtöbb férfi így is ökölbe szorítja a kezét. Ohmm pedig nyugodtan hosszú monológba kezd, s elmondja ugyanazt, amit nekem. Mindenki ámulva hallgat, de látom, megnyugtatja őket, hogy én ott vagyok e lény mellett, s az nem bánt. Végül így fejezi be:

– Tudom, most felkorbácsoltam az érzelmeiteket, de kérlek, gondoljátok át! Ha akarjátok, természetesen visszamehettek! Vagy idehozhatjuk azokat is, akiket szerettek, legyen ember vagy állat. Gondoljátok meg! A földön vannak háborúk, vírusok, éhség, politika, egyenlőtlenség, gyilkosság, öregedés, halál, és megannyi más szörnyűség! A döntést csak rátok bízom! Válasszatok!

Facebook hozzászólások

Galaktika

Sci-fi, tudomány, film, technika, szórakozás. Alapítva 1972-ben.

You may also like...

11 hozzászólás

  1. calen szerint:

    Kedves Claudia!
    Őszintén szólva, amikor elolvastam az első pár bekezdést, óhatatlanul is arra gondoltam magamban, hogy: “Jaj ne!” Aztán, ahogy haladtam tovább és befejeztem, végül azzal az érzéssel keltem fel egy bögre kávéhoz menet, hogy: ÁHÁ! Végre valaki, felveti a problémát, ami az egyik ok, arra, hogy nem vagyok képes hinni a paradicsomi, örök békében. Sosem értettem, hogy mi végre lehet az idők végezetéig egy emberidegen környezetben élni. Hogy nem veszti el a boldogság az értékét, ha állandó? Ha a halandó életnek sem tudjuk az értelmét, akkor az örök életnek aztán meg főleg nem. Sokáig el lehetne sokat filozofálni ezen a dolgon. Egyébként lehet rosszul gondolom, lehet, hogy ez csak a saját dekadens mivoltomból fakad.

    A bibliai hozadék, Ohmm beszéde konzekvens és jól felépített. A gondolat precízen van tálalva. Az etikai paradoxon is tetszik, mind a tigrissel, mind a teremtősdit játszó idegennel. Nagyon intelligens munka. Kicsit bánom viszont, hogy nincs jobban kifejtve.
    A vége nagyon jó, és igazából nélkülözhetetlen. Külön örülök, hogy nincs megválaszolva a kérdés. Az a jó benne, hogy lehet teljesen mást választottunk. Ki tudja? Legalább kiderülnek a vélemények.
    (Az egész történet egyébként kicsit hasonlít a mátrix történetében az első mátrix problémájára, ahol az emberek tökéletes boldogságban élhettek, de a természetük képtelen volt befogadni azt.)
    Amit még hozzátennék, hogy szerintem, a hősnő személyét akár pár sorral jobban körbe lehetett volna írni, kicsit önkényesnek tűnik, hogy kiválasztják erre az eszmecserére, az a kevés információ alapján, amit tudunk róla.
    Mindet összevetve tetszett! Csak így tovább!

  2. frank88 szerint:

    Kedves Klaudia!

    Az E/1-ben írt műveket általában nem olvasom szívesen. De most, más volt a helyzet. A főhős érzékletesen festette le az általa megélt élményeket.
    Az előző hozzászólóhoz hasonlóan én is úgy vélem, hogy tényleg kitérhettél volna egy kicsit jobban a főszereplő kiválasztásának okaira, de ettől függetlenül is élvezhető volt a történet.
    Nagyon tetszettek a tintahalszerű idegenek. Nem szeretem a humanoid idegen ábrázolásokat, nem utalnak túl nagy fantáziára. Persze kérdéses, hogy egy alapvetően vízben élő intelligencia, hogy fejleszthet technológiát a tűz használata nélkül… Ebben az esetben, viszont nekem, pont ezért tetszett. A puhatestű idegenek mintha egy kicsit éteri vonatkozásúak lettek volna (Talán angyaliak?). Legalábbis nekem úgy jött le.
    A vallásos színezetet jó ötletnek tartom. Szerintem a sci-fi műfajába érdemes beemelni ezt a témakört. A keresztény tanok könyve olyan, ma is releváns élet maximákat foglal magában melyek örökérvényűek a civilizáció egész fennmaradása alatt. És ennek univerzitását egy békés szándékú idegen faj is felismerheti!

    Tehát, hajrá! Remélem, olvashatok még tőled hasonlókat! 

    • claudiarieger szerint:

      Kedves Krisztián!
      Kíváncsi lennék, mire értetted pontosan azt, hogy: “Jaj, ne!”. Itt jegyezném meg, hogy amikor először leírtam a sztorit, úgy éreztem, átléptem azokat a határokat a hittel kapcsolatban, melyeket már említettem. Ez annyira zavart, hogy az egészet kidobtam a kukába. Másnap leírtam újra, ez olvasható most itt.
      Igazából nem akartam semmiféle problémát felvetni, de nagyon örültem, hogy benned felvetődött, remélem, másban is fel fog! Az alapötletem a Teremtés Könyvéből származott.
      Amit a hozzászólásod elején felvetsz, lényegében az emberi szabad akarat problémája. E téma nemcsak a laikusok, hanem a teológiában jártasok számára is problémát okoz, a vélemények megoszlanak. Mi teremtettünk magunknak emberidegen környezetet az ősbűn elkövetésével. A boldogság értéke valószínűleg minden ember számára más, plusz bejön az első mátrix problémaköre is, ami lényegében igaz, de erről valóban el lehetne filozofálni. Még csak annyit, hogy a paradicsomi állapot a Biblia szerint helyként van leírva, de sokan inkább egyfajta lelkiállapotként értelmezik. A dekadens mivoltról meg annyit, hogy pont olyan emberek kellenek ma, akik képesek az éleslátásra, és sokszor a tömeg számára meghökkentő szemszögből szemlélik a világot!
      A hősnő személyéről már másnak is ez volt a véleménye, valószínűleg árnyaltabbá teszem. A vége direkt így lett megszerkesztve, egy kicsit benne van az is, hogy az olvasó maga döntse el, hogy ő abban a helyzetben mit tenne! (Ehhez az is hozzájárul, hogy e döntés az olvasó aktuális érzelmi állapotától függően változhat. Furcsa a saját novellámra ezt mondani, de én is akárhányszor visszaolvastam, mindig másként döntöttem.)
      Nagyon köszönöm a hozzászólást!

      • claudiarieger szerint:

        Kedves Frank!

        Érdekes, mert E/1-et én sem olvasok szívesen, és nem is írtam – eddig. Aztán rákaptam az ízére, és azóta több ilyen művem is született. Éppen azért, mert sokkal jobban le lehet írni a főhős reakcióit, mint E/3-ban, és talán az olvasó is közelebb érzi magához a cselekményt. (Ennél még izgalmasabb az E/2.) Hozzá kell szokni, de jó, ha az ember ki tudja próbálni magát némileg más stílusban.
        A főhősnő kibontására annyit, hogy most már tényleg kezdek vele valamit, végül is te vagy a második, aki ezt mondja, és az Aréna is épp a történetek javítására (is) szolgál!
        Írásaim során, ha nem feltétlenül muszáj, nem megyek bele a technológiába. Inkább a téma emberi, érzelmi vonulata érdekel. Ez esetben viszont jól látod, direkt választottam olyan életformát, melynek idegen a humanoid környezet. Emellett ne felejtsük el azt sem, hogy a vízenergiával is igen sokra lehet menni…
        A kalmár-szerű lényeket nem terveztem éterinek, szerintem a valóságban is épp elég különösek számunkra a kalmárok, de mindenki azt lát bele, amit akar.
        Nagyon jól megláttad a novella egyik mondanivalóját: idegen fajok is láthatják az Írás morális értelmét, a természetes ész fényével, ezért, ha léteznének, képesek lehetnek az üdvösségre. Ezt ma már a Vatikán is elismeri. De, hozzá kell tennem, nemcsak felismerhetnek értékeket, de félre is érthetik, félremagyarázhatják azokat (lásd: istent játszani), akárcsak a szekták napjainkban.
        Minden esetre nagyon örülök, hogy tetszett! Köszönöm a hozzászólást!

      • calen szerint:

        Kedves Claudia!
        ( a továbbiakban szerintem hagyjuk el a formalitásokat)
        A “jaj ne” pusztán arra vonatkozott, hogy eleinte attól tartottam, hogy a történet egy idilli világ lefestésével lesz tele, egy olyan helyről fog szólni, ami meg akar vásárolni, ami el akar rabolni, és a végén vágyakozni fogok rá, amikor felnézek a gépből. Ez az amivel a nagy filmgyártó cégek dobálóznak, ami miatt, a végén egy szutyok helynek degradáljuk a Földet. Szerencsére nem ez történt és a történet befejeztével még jobban szeretem a bolygónkat.

        • claudiarieger szerint:

          Akkor elértem a megfelelő hatást, azt hiszem, mert a te novelládhoz írt hozzászólások olvasása után egy kicsit kezdtem azt hinni, hogy nem vagy túl jó véleménnyel a Földről (már pont a kiűzetés, meg az örök érvényű boldogság miatt!).

  3. A. D. szerint:

    – Eszter! Eszter! Ébredj! – igyekeztem a fiatal nő finoman ívelt fülébe suttogni.
    Megörültem, amikor kinyitotta a szemét. Olyan aranyos és naiv volt, ahogy pizsamájában a földön fekve a zöldellő füvet simogatta. A gonoszságot, amire készültem, még édesebbé tette, hogy olyan ártatlan volt, olyan tiszta és szűzies. Lenge, fehér hálóruhája, alig látszott át, mégis sejtetni engedte nőies vonalait. Már-már megkívántam. Egyetlen pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy más körülmények között, ha nemcsak a sötét homályban léteznék, erősen magamhoz szorítanám és forrón megcsókolnám. Olyan szenvedéllyel, hogy az aprócska hálóruha, majdhogynem magától essen le róla.
    „De kis édes, ahogy értetlenkedve nézelődik!” – gondoltam, magamban, ahogy észrevétlenül figyeltem, s közben feltápászkodott a földről.
    Ahogy lassan felállt, ruhája végigomlott fedetlen térdén. Majd bizonytalan léptekkel ment a közeli kékvizű patakhoz.
    – Eszter! Ne a megtisztulással foglalkozz, nem vagy mocskos! Keress inkább fegyvert, hogy megvédd magad a többiektől! Vegyél fel egy követ, vagy egy fatörzset! Egyszerűen szétcsaphatnád a másik fejét, mielőtt megtámadhatna… – susogtam a nő fejében, holott ő még csak azt sem tudta, hogy valahol ott élek benne is.
    „Na mégis, mi lenne ez a hely? Szerintetek…?” – futott át rajtam a lenéző mondat, amikor meghallottam az ébredezők értetlenkedését – „Oh emberek! Oly’ szánalmasak vagytok!”
    „Felém tartanak…” – állapítottam meg nem sokkal később, miközben azt néztem, ahogyan a kis csapat párokba és háromfős csoportokba verődve a sűrűn benőtt ösvényen araszolt előre a buja növényzet között.
    – Ott a sötét árnyék! Hallgasd a recsegést! – búgtam Eszter suhogó, riadt gondolatai közé férkőzve – Meg fog ölni! Előzd meg! Légy te a gyorsabb! Ez egy vérszomjas tigris!

    – Igen, itt vagy fönt! Nézd csak a többieket odalent! Milyen egyszerűek, milyen sebezhetőek – duruzsoltam tovább Eszter fejében, ahogy a toronyba érkezve körbepillantott – Téged keresnek, szükségük van rád! Irányítsd őket!
    A fiatal lány lassan fordult meg. Arcára a döbbenet és a félelem különös keveréke jelent meg, gyönyörű szemeiben ismerős tűz lángolt fel, ahogy meglátta a „Halat”. Messziről ismertem az ismeretlen szülte félelem édeskés illatát, amit a fiatal nő árasztott magából
    „Már megint a „Hal” és már megint beleavatkozik az életembe, de adok én neki játszadozni!” – dühöngtem magamban, ahogy Eszter felengedett és kezdte megszokni az elé táruló hihetetlen látványt, a csápos „Halat” a buborékban.
    – Ohmm hazudik! – kezdtem ellene hangolni a lányt, miközben egyik legősibb ellenségem Eszterhez beszélt – El ne hidd, hogy nem fog bántani, ha hátat fordítasz neki, az életedre fog törni!
    Eszter elindult egy vezérlőpult felé, amelyen valami furcsa ábrák váltották egymást. Csöndesen figyelem hívogató, ringatózó csípőjét. „Legszívesebben megmarkolnám a derekát és magamhoz húznám…” Érezni akartam érintését, lélegzetvételeit és szívének dobbanásait. Csak, hogy a lelke az enyém legyen. Végleg! S cserébe, bár nem az enyém volt, nekiadtam volna azt a gyönyörű, álomvilágot, amelybe belecsöppent, és amelyen igazi királynőként uralkodhatna.
    – Létezésetek oka… – jegyeztem meg, majd nevettem fel gunyorosan – Hogy engem szolgáljatok! És az én kedvesem!
    A háború említésétől Eszter megremegett. Azon borzalmak járták át, amelyeket a történelemkönyvek megsárgult, olykor porosodó lapjai olvasott, vagy amiket ostoba filmeken látott. De a háború nem ilyen! A harc gyönyörű és magasztos! Hisz’ minden újdolog születését legalább egy dolog korábbi, addig ismert formájában történő pusztulása előzi meg. Az, hogy ezért embereknek kell meghalni… Nos, járulékos veszteség! A lényeg a változás, a fejlődés!
    – Első év… Második év… Igen, utána a harmadik jön… Blabla! Sőt blablablbla! Ökörség az egész! – erőlködöm a fiatal lány fejében, hogy elforduljon a „Haltól” – Kit érdekel?! A lényeg, hogy ez az egész a tiéd lehet, csak akarnod kell!
    Csak hallgatom, ahogyan a „Hal” a lány agyát tömi. Alig akarom elhinni, hogy Eszter, aki szempillantás alatt lopta be magát a fantáziámba, legalábbis, amíg mással nem találkozom, beveszi ezt a maszlagot.
    – Mert ez az eredeti édeni állapot. Nincs lehetőség, sem ok, hogy rosszat tegyetek! Te nem tennéd… – jelentette ki magabiztosan a „Hal”.
    – Nem-e? Akkor miért vagyok én? – teszem fel kérdéseimet sokkal inkább magamnak, mint a lánynak, aki még a létezésemet sem képes elfogadni – Mindig ott leszek benned, ahogy minden egyes emberben! Én vagyok, aki megmondja nekik, hogyan legyenek boldogok és ha emiatt néhányaknak szenvednie kell… Az is csak nekem jó! Egyszer úgyis fellázadnak, mert nekik akkor az lesz a jó, ha fölöttük álló elveszik. De ezt majd akkor megmondom nekik! – mondtam a „Hal” felé fordulva.
    Gonosz nevetésem azonban nem rendítette meg. Mindketten tudtuk, hogy mindez nem volt más, mint pusztán egy újabb fejezet kezdete abból a könyvből, amely a kettőnk összecsapásait rejti magában.

  4. A. D. szerint:

    Kedves Claudia!

    Nem volt különösebb célja. Pusztán olvastam tőled egy kiváló írást és ezt eredményezte nálam. Sajnálom, és ezúton kérem elnézésed, ha megbántottalak.

    Üdvözlettel: A. D.

  5. A. D. szerint:

    Kedves Claudia!

    Volna egy ötletem, kérlek, írj nekem:
    harmadikszakaszkukacgémélpontkom

    Köszönettel: A. D.

Vélemény, hozzászólás?