Heroes Reborn – kellett ez?

A rebootok és folytatások korát éljük, igaz ez a filmekre és a sorozatokra egyaránt. Hamarosan új részekkel érkezik a 2002-ben lezárult X-akták, negyed évszázad után folytatódhat a Twin Peaks, de a Szökés is újra műsorra kerül. Tim Kring a Hősök első évadával legalább akkora tévétörténeti bravúrt vitt végbe 2006-ban, mint J.J. Abrams és Damon Lindelof a Losttal. A remek karakterek és történet mellé jó adag mondanivaló, filozofikus töltet társult, a szuperképességekkel megáldott emberek témaköre pedig nem volt még annyira elcsépelt, mint manapság. A kezdeti remeklés aztán félúton hanyatlásba fordult, hogy aztán egy nézhetetlen negyedik évad után az NBC – talán kegyeleti okokból – kaszálta az egykoron szárnyaló szériát. Pár év kihagyással viszont Kring esélyt kapott a visszatérésre, ez lett a Heroes Reborn, mely egyszerre folytatás és reboot, sajnos azonban egyiknek sem túl acélos. Az első két rész alapján bátran (és csalódottan) kijelenthetem: Ezért kár volt visszatérni.

11046284_10153368273978189_1810322115597542483_o-1

Pedig az indulás ígéretes. Miután Claire a Hősök utolsó képkockáin a világ elé tárja a képességekkel rendelkező emberek létét, elindulnak a kezdeményezések az együttélésre, elfogadásra. A Primatech (a cég, mely eddig titokban tartotta az evolúció új lépcsőfokát) szervezésében az emberek és az Evo-k (így nevezik a képességgel bírókat) végre meglelhetnék a békét, azonban június 13-án, a texasi Odessa-ban minden romba dől. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, a város ugyanis terrortámadás áldozata lesz, melyet az a Mohinder Suresh vállal magára, aki oly sok jót tett az anyasorozatban. Az Evo-k után boszorkányüldözés indul, (ebből láthatunk is pár erősen mesterkélt jelenetet) maga a történet viszont egy évvel a támadás után veszi fel a fonalat, szokás szerint több szálon, bemutatva a főbb szereplőket. Innentől viszont kezdődnek a gondok, az új karakterek ugyanis hihetetlenül sablonosak lettek, csupa olyan élethelyzetet láthatunk, melyet már ezerszer ellőttek máshol, és jobban. Különösen azért zavaró ez a momentum, mert a nyár egyik legnagyobb dobása, a Sense8 is hasonló tematikával dolgozott, viszont az ott bemutatott sorsok és emberek pillanatok alatt felkeltették az érdeklődést, ez pedig itt nem történt meg, hiába a dupla epizódos kezdés.

MV5BMTc5MDg1Mjk4MF5BMl5BanBnXkFtZTgwOTE0MDc2NTE@._V1__SX1300_SY601_

Olyan archetípusokat vonultat fel Kring, mint a gyermeke halálát megbosszulni vágyó házaspár, a középiskola megpróbáltatásain áteső, az imádott lány iránt plátói szerelmet tápláló kamasz, vagy a háborús veterán, aki felveszi a harcot a bűnözés és a korrupció ellen. Vannak ugyan kevésbé elcsépelt szereplők is, de az aprópénzzel teli bőröndöt hurcolászó férfiról egyelőre semmi nem derült ki (azon kívül, hogy nagyon segítőkész), az aktuális japán szál pedig még Hiro Nakamura kezdeti bohóckodásához képest is nevetséges. Miko Otomo képessége ugyanis az, hogy apja kardjával képes egy videójátékba teleportálni magát, ahol szent küldetése várja. Maga az alapkoncepció még életképes is lehetne, ha a játék világát (amely egyfajta alternatív univerzumnak felel meg) nem olyan pocsék animációval kreálták volna meg, amely már a ’90-es évek videójátékainak átvezetőiben is ciki lett volna. Persze a különböző szálak előbb-utóbb bizonyosan összeérnek majd, és egy újabb világméretű katasztrófát is sejtet a narratíva, de ez nem segít azon az óriási problémán, hogy egy tabula-rasa alaphelyzetből induló sorozatban pont a visszatérő karakterek jelentik a legnagyobb pozitívumot. Noah Bennet ugyanis az újrázásban is főszerepet kapott, és az ő története talán az egyetlen, mely ténylegesen megérdemli a figyelmet, hisz már most az eljövendő dolgok után vizsgálódik, melyek tényleg lehetnek akár érdekesek is, már persze ha nem szúrják el, mint nagyjából minden mást. Az epizód(ok) egyetlen igazi Heroes momentuma is egy régi szereplőhöz köthető, a pilot utolsó jelenete Mohinder Suresh narrációjával, a már ismerős, libabőröztető zenével valóban ütősre sikeredett, kár, hogy ilyen nem nagyon volt több a másfél órában.

MV5BMTc0MTU4MTg5N15BMl5BanBnXkFtZTgwODI5NjU3NjE@._V1__SX1300_SY553_

Dicsérő szó a castingot sem nagyon illetheti, egy-két kivételtől eltekintve ugyanis elbaltázott lett a színészválasztás. A Tommy Clarke-ot alakító Robbie Kay, akárcsak az Egyszer volt hol nem volt Pánjaként, úgy itt is brillírozik, és Jack Coleman is hozza a kötelezőt, de Zachary Levi például hihetetlenül középszerűen alakít, holott a Chuck-al már megmutatta, hogy mennyire jó színész. A feleségét alakító Judith Shekoni pedig egyenesen borzalmas, túlzás nélkül mondom, hogy „tehetsége” a magyar docureality-k amatőr színészeinek szintjén mozog. További fájó pont, hogy a CGI rosszabb, mint az alapszériában, az ottani remek effekteket teljesen valótlannak ható, low budget hatások váltották fel, pedig pénzt bizonyára kaptak rá, csak épp a kivitelezést bízták rossz emberekre (lásd: Once upon a time). A zenék maradtak a régiek, tehát most is remekül hangzik a Heroes, és a feliratok jellege is megőrizte jellegzetes stílusát, szóval aki nosztalgiára vágyik, az félig-meddig elégedett lehet.

Aki azonban azt a Hősöket szerette volna viszont látni az újrakezdésben, amely 2006-ban ámulatba ejtette a világot, nos, ő nagyot fog csalódni. Itt bizony nincs mögöttes tartalom, nincsenek maradandó karakterek, de még egy Sylar-hez hasonló antagonista sem, csak közhelyes szerepek középszerű alakításokkal, jó pár évvel elmaradott CGI, és egy izgalmasnak tűnő történet, melyről könnyen kiderülhet, hogy csupán egy lufi, mely pár rész múlva kipukkad. A negyedik évadnál nyílván jobb lett ugyan a Reborn, de ez hadd ne legyen dicséret egy olyan sorozattal szemben, amitől minden rajongó megváltást várt.

Facebook hozzászólások

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?