Kiszámítható borzongás a Bye Bye Man

Április 27-én került mozikba Stacy Title új filmje, a Bye Bye Man – A rettegés neve. A film alapjául Robert Damon Schneck The President’s Vampire könyvének a „The Bridge to Body Island” című fejezete szolgált.

A történet szerint három barát (Elliot, John és Sasha) közösen kivesznek egy házat. Az új otthon és az önálló élet ígérete boldoggá teszi őket, azonban megmagyarázhatatlan dolgok zavarják meg nyugalmukat. Először régi érmék tűnnek fel a semmiből, ismeretlen karomnyomok jelennek meg a házuk oldalán, majd előkerül egy felirat is, ami csak ennyit mond: „Ne gondolj rá, ne mondd ki”. Elliot válaszok után kezd kutatni, így talál rá egy 1969-es gyilkossági ügyre: az elkövetőt a Bye Bye Man nevű jelenség kergette őrületbe és késztette emberölésre (Slenderman?). A fiú, családját és barátait védve felveszi a harcot az őket kísértő rémmel.

bbm_2

Az elmét kísértő, majd uraló, vissza-visszatérő alak sok potenciált rejtene magában, főleg pszichológiai vonalon, de Title nem él ezekkel a lehetőségekkel. Egy kicsit megcsavart időrenddel elmesélt átlag horrorfilmet kapunk, amiben az izgalmat és riadalmat csak a folyamatos jumpscare, sötét helyiségek, villanások, nyomasztó zene és a botrányosan rossz CGI-kutya jelenti. Sarkított ezt mondani, de nagyjából csak a horrorok jól ismert eszköztára sorakozik csak fel a Bye Bye Manben, amikre még a kevésbé gyakorlott horrorfogyasztók is fel vannak készülve. Az igazi, nyomasztó borzongás így elmarad, talán csak kicsit ijedhetünk meg. A film javára legyen mondva, legalább a történet a már megszokott gyermekbetegségektől eltekintve rendben van (pl. Megvan az, amikor valamelyik szereplő nem a leglogikusabb dolgot csinálja, hanem csak sikít vagy fut? Igen? Néha lesz ilyen a Bye Bye Manben is.). Egyet leszámítva: maga a sztori is kiszámítható. De legalább sok logikai baki nincs benne (annyi talán, hogy pár Bye Bye Manhez köthető szimbólumra nem kapunk magyarázatot), a film oda fut ki, ahová azt várjuk.

bbme1

Ez a szakasz spoilert tartalmaz!

A klisésséget leszámítva a Bye Bye Manben akadnak érdekes és értékelendő dolgok is. Például a már említett narráció. A film az 1969-es gyilkosság bemutatásával kezdődik, amire először értetlenül pislogunk: Milyen névről beszél a gyilkos? Miért kell megölnie egy név miatt a barátait, családtagjait? A jelenünkben játszódó szálban, Elliot magánnyomozásával egyszerre nyer értelmet a film eleji jelenet és a fiatalokat zaklató Bye Bye Man is. Aki ismeri a lény nevét, az sosem menekülhet tőle, csak egy módon: ha mindenki meghal, aki ismerheti a jelenség nevét. Ennek felvezetését és ismertetését jól mutatja be Title, nem érezni azt, hogy nagyon a szánkba rágná a dolgokat, vagy dramaturgiailag rosszkor időzítene.

The-Bye-Bye-Man-clip-screengrab-2_0

Másik dolog, amit még érdemes kiemelni, azok a szereplők. Mély és emlékezetes karaktereket ne várjunk, de már dicsérendő, hogy nem üres héjakat raktak be a Bye Bye Mannek játszani. Elliot (Douglas Smith) szomszédfiú benyomását kelti, de a végsőkig próbálja megváltoztatni a rájuk váró sorsot, és problémájukra elődjétől eltérő megoldást találni. Gyerekkori barátja, John (Lucien Laviscount) szimpatikus karakter, humorforrásként gyakran oldja a feszültséget. A sorból szegény Sasha (Cressida Bonas) lóg ki, aki kedves és aranyos, de azontúl, hogy eyecandyként belibbenjen a két fiú mellé, nem kezdenek vele sok mindent. Viszont a lányok közül Kim (Jenna Kanell) médiumként nagyon karakteres figura, csak kár, hogy keveset szerepel. A fiatalok mellett régi ismerősökként tűnik fel Carrie-Anne Moss (Shaw detektív), de csak kis szerepben. Talán a következő részben (legalábbis a film záró jelente arra enged következtetni, hogy vele terveznek folytatást) jobban kibontakozhat.

Nem szépítek: nem a Bye Bye Man fogja megváltani a horror műfaját. Sok sablonnal dolgozik, nemigen próbál újítani, de legalább egy kerek, jól elmesélt történetet ad. Koraesti popcorn filmnek tökéletes, de többet nem szabad várni.

Facebook hozzászólások
Kifordított világ

Sophi

“az önéletrajzban, mint az irodalomban általában, ami történt, az nem olyan fontos, mint az, amiről a szerző meg tudja győzni a közönségét…” – Salman Rushdie

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?