Mesteri epikusság: Eshtar – Második könyv

A történelem során számtalanszor szembesültünk a vallások mindent elsöprő erejével. A különböző hitek sokszor véres háborúkat eredményeztek, pedig elvileg a békét, együttélést szimbolizálják. Michael Walden második regénye, az Eshtar – Második könyv minden szemszögből megvizsgálja a vallás létjogosultságát a világban. Ám az író zsenialitása nem áll meg „csak” ennyinél: fő témaként előkerül a kitartás, háború, szerelem, szabadság, politika, és még sok más.

Mielőtt mélyebben elmerülnénk Inisfael társadalmi, és politikai helyzetében, mindenképpen ki kell hangsúlyoznom: az Eshtart én filmen akarom látni! Ha ez nem egy vérbeli hollywoodi mesterprodukció, akkor semmi. Az első könyv után, – amely a maga műfajában szintén kiváló olvasmány volt –, az író sokkal nagyobb léptékben foglalkozik maró kérdésekkel, melyek mellett nem lehet elmenni. Főleg, ha megpróbáljuk megismerni saját világunkat (milyen ironikus, hogy egy távoli bolygóig kell elmennünk, hogy szétnézzünk a saját környezetünkben). A mű roppant epikus, monumentális, kötelezően ajánlott olvasmány mindenkinek.

Az Eshtar 2 történetébe és mellékszálaiba nem kívánok részletesen belemenni, s ennek két oka van: minden megjegyzésem spoiler lehet, illetve képtelen lennék érthetően összefoglalni mindazt, amit ötszáz oldalon keresztül olvashatunk. A politika, a társadalom és vallás kéz a kézben járva, összeolvadva képezik Inisfael mindennapjait. Mindez egy roppant masszív keretet biztosít az Eshtar 2-nek.

Sok nagyszabásúnak látszó művel ellentétben nem összetömörített információgombócokat kapunk a történésekről, hanem hosszasan, élvezhetően kifejtett okokat és okozatokat olvashatunk minden taktikai lépésről.

A szereplők egyéni motivációi viszik előre a fejleményeket. Hűség, árulás, gyűlölet, imádat, hazaszeretet, diktatúra, demokrácia, büntetés, kíméletlen harcok, felelősségtudat; mindez egyetlen regényben, és nem is soroltam fel az összes összetevőjét.

A mindent elsöprő erejű gonoszok, a Férgek nem csupán ijesztgetésnek vannak, de ezt már észrevehettük az első kötetben is. Tényleg léteznek, a káoszt szolgálják, el akarnak pusztítani mindent, ami ellenük van. Óriásiak, veszedelmesek, és gyilkolásra készek. Walden remek leírást ad minden Féregről, az elképzelhetetlennek tűnő monstrumok valamiért mégis belső szemeim előtt vannak – és nagyon ijesztőek.

A címszereplő Eshtarból (Szintén irónia: Vittorya ki nem állhatja, ha Eshtarnak hívják. Vajon neki tetszene így a könyv?), a határozatlan lányból felfoghatatlan erejű vezető, királynő válik, de mellette az egész regény eléri a felnőtté válást.

Ismét több idősíkon, több helyszínen van egyszerre jelen Eshtar pátosza. A tér és idő nem szabhat határt egy ekkora hatalomnak. Walden elkalauzol bennünket a reneszánsz Itáliába, ahol egy titkos rend veszi fel a harcot a sátáni čessk lovaggal. De visszautazunk kicsit Gilgames korába, Mezopotámiába, és Inisfael világán is két külön idősíkon keresztül követhetjük az eseményeket, több különböző helyszínen.

A regény különlegessége még, hogy nem csak beszél a csatákról, nem csupán néhány oldalt szentel nekik az író. Az Eshtar 2 maga a harc, maga a véres háború. Nem kívülállók vagyunk, hanem egytől egyig mi is az ütközetek részeivé válunk. Minden szereplő a csatában van, néha két hadakozás között megállunk ugyan erkölcsi fejtegetésekbe, de alapvetően minden pillanatunkat a harcmezőkön töltjük. Azért helyeztem ezt a részt erősen többes szám első személybe, mert valóban én is úgy éreztem, mintha Inisfael alakuló történelmének részese lehetnék.

Vittorya megítélése kortól és helytől is nagyban függ (ahogy az olvasó is többféleképpen értelmezheti őt). Van, aki istennőként tiszteli, van, aki féli hatalmas erejét, és van, aki szkeptikus vele szemben.

Ha az előző regényben nem volt kimondottan jó és gonosz karakter, az itt hatványozottan igaz. Hatalmas pálfordulásokat követően néhány szereplőről megváltozik majd eddigi véleményünk. De még mindig nem lehetne élesen elválasztani a jókat és rosszakat, hiszen mindenki húsvér ember, akik országaik élén próbálják a legtöbbet kihozni helyzetükből, motivációikhoz mérten.

Külön megér egy misét az Eshtar rendhagyó világépítése is. Nincs szokványos SF-környezet, de a fantasyk unásig olvasott kliséi sem tűnnek fel. Még mindig leginkább valamiért a Dűnéhez tudnám hasonlítani a regény hangulatát, de csak egy kis részben. Walden valami olyat alkotott, amire nem lehet ráhúzni az ismert sablonokat. Minden karakter élettel tölti meg Inisfael bolygóját. Cselekedeteikkel, párbeszédeikkel alakítják maguk körül a világot. Minden politikai döntés, minden nép önálló akarata, államformája folyamatosan változtatja az ismerni vélt világot.

Lehet,az író nem így gondolta, de számomra rengeteg aktualitással is szolgál az Eshtar 2. Pattanásig feszült politikai acsarkodások, országok kifordulása önmagukból, államférfiak megkérdőjelezése mind-min jelenkori világunk geopolitikáját juttatja eszembe.

Összefoglalva az Eshtar – Második könyv egy roppant komplex olvasmány. Rengeteg szálon fut, nagyon sok szereplővel, azonban megéri odafigyelni a részletekre, mert rengeteg tanítás, tanulság rejlik benne. Nem egy egyszerű könyvről van szó; minden oldalon kiérződik a gondolkodásra sarkallás, és az igyekezet, hogy ismerjük meg saját környezetünket. Epikussága páratlan, valóban hollywoodi megaprodukciókkal vetekszik. A világ, a leírások mind-mind elképesztően részletesek, szinte teljes valójukban megelevenednek.

Aki szerette az első részt, a másodikat imádni fogja. Már úgy érezhetjük, hogy Walden ellőtte minden rakétáját, de valami mégis azt súgja, érnek még meglepetések bennünket a harmadik könyvben.