Star Wars: Rebels 2. évad kritika

A Disney nem vállalt túl nagy kockázatot azzal, hogy a 6 évadot megért Clone Wars animációs sorozat után tavalyelőtt útjára indította a Rebelst. Egyrészt biztosak lehettek benne, hogy a fent említett széria nézői rétege úgyis követni fogja a hasonló stílus/narratíva miatt, másrészt a két trilógia közötti űr kitöltésére már régóta áhítoztak a rajongók. Az pedig, hogy hangulatilag inkább az eredetire hajazott (és hajaz most is) a Rebels, már csak a hab volt azon a bizonyos tortán. A Birodalom és a Lázadók küzdelmére kihegyezett sztori főszereplői ugyanúgy egy hajón (Ghost) kalandoztak a végtelen űrben, mint Han, Luke és a többiek az eredeti trilógiában. A csapatban ugyanúgy megtalálható a mentor-tanítvány páros (Kanan és Ezra), a vicceskedő droid (Chopper), a merész pilóta (Hera), és még a szőrös, nagydarab, ámbár emberi nyelvet beszélő nagyfiú sem hiányzik a kompániából (Zeb). Mindezekhez jött a tény, hogy legfőbb antagonistaként újfent a célozni továbbra sem tudó birodalmiak vannak, Vader többszöri feltűnése pedig kilóra megvette a rajongókat, ami azért nem meglepő, hisz minden idők egyik legikonikusabb gonoszáról van szó. Nem csoda hát, hogy a második évad immáron több epizóddal, több ismert szereplővel, és nagyobb tétekkel hozta el ismét a Star Wars csodálatos világát, s bár a végeredmény nem lett tökéletes, az univerzum kedvelői mennyei mannaként szipkázhatták be a 20 rész minden másodpercét úgy, hogy az esetleges hibák nem is voltak annyira zavaróak.

Ahelyett, hogy részletesen elemezném az évad cselekményét (hisz aki látta, tudja mi történt benne), lássuk, milyen modulokból is épül fel a Rebels. A széria tematikája értelemszerűen öröklődött a Clone Warsból, annak minden előnyével ás hátrányával. A fő, jobbára az Erő körül forgó főszál kötőanyagaként sok alibi részt kaptunk ismét, melyek egy része jó (Relics of the Old Republic, The Call, The honorable ones), de legtöbbje inkább csak időhúzás (Brothers of the Broken Horn, The forgotten droid). Újabb fájó pont ezen epizódoknál, hogy többségük sokkalta gyermekdedebb történettel bír, mint a nagyon is sötét tónusú fősodor, ez a kontraszt pedig (pláne, ha valaki darálva nézi a részeket) eléggé ki tudja zökkenteni a nézőt. A Rebelsnek a fiatalabb korosztályhoz is szólnia kell, és ez ebben ütközik ki leginkább.

A fő történetszál két tengelyen mozog. A Lázadók otthonkeresése úgy-ahogy egybe van kötve a mellékepizódokkal (így meg is magyarázva azok relevanciáját), a lényeg azonban (akárcsak az első évadban) az Inkvizítorok körül forog, kiknek feltett szándéka, hogy levadásszák az utolsó életben maradt jediket. A Főinkvizítor ugyan az első szezonban életét vesztette, helyére rögtön kettő (sőt, mint az a végjátékban kiderül, három) került, akik valahogy megérzik a jedik tartózkodási helyét, így változtatva a fő cselekményt kvázi macska-egér játékká, amelyet a gyakorlatban sokkal jobban implementáltak, mint ahogy elsőre hangzik.

A rosszfiúkról igazából most sem derül ki, hogy mifélék. Annak ellenére, hogy vörös pengét forgatnak, nem Sith-ek (ezt a fogalmat még mindig elég képlékenyen kezelik, a KotOR játékokban sokkal jobban definiálták a fogalmat), ennek ellenére remekül használják az Erőt, és félelmetesen jól bánnak a fénykarddal is. Kanan és Ezra szerencsére kapnak segítséget a küzdelemben, Rex, az egyik utolsó élő klón, valamint a mostanra felnőtté vált Ahsoka feltűnése pedig végre pótolja az első évad kihagyott ziccerét: összeköti a Clone Wars és a Rebels világát. Szerepük sajnos egy két csúcspontot (például a bámulatos finálét) kivéve eléggé marginális, de ez változhat a harmadik évadra. A cameo-cunami pedig nem ér véget velük, viszont láthatjuk pár perc erejéig például Yoda mestert, Leia hercegnőt, és persze Dart Vadert, a rajongóknak nem kellett csalódniuk ezen a téren (sem).

A szereplők mellett a hátér bővítését sem felejtették el a készítők. Megtudhattuk például a hiperűr-ugrás, mint technológia származását, a Lasatok történetét, kaptunk némi Birodalom-árnyalást (reflektálva az Ébredő Erő egyik főszereplőjére, az Új Rend nézeteivel szintén szembemenő Finn-re), és persze az Erő, valamint annak használói (Jedik, Sithek) történelméből is kaptunk egy-egy szeletet. Ezt a szegmenst az animációs éra mindig is sokkal érdekesebben kezelte, mint a filmek. A finálé maga parádés lett, végre hullottak az Inkvizítorok, újabb lehetőséget kapott a szereplésre a Star Wars univerzum talán legelhanyagoltabb karaktere, Darth Maul, az elkerülhetetlen Vader-Ahsoka párbaj pedig maga volt a színtiszta adrenalin. Külön jó pont a Disney-nek, amiért, bár a kánonból kukázott nagyjából mindent a filmeken és a sorozatokon kívül, az utolsó részbe mintegy „easter-egg”-ként belecsempészte a Knights of the Old Republic-ból ismert Sith hitvallás mondókáját, és Kanan megvakulása is kikacsintás a (többek között) Force Unleashedből ismert bukott jedire, Rahm Kota-ra. Apró nüánszok ezek, mégis jó felfedezni őket.

Mindehhez a jól ismert Star Wars muzsikák kiváló aláfestést nyújtanak, még ha az animáció minősége továbbra sem az igazi. Szokható ugyan, és művészi szempontból sokszor kiváló, de az animációk még mindig darabosak (pláne fénykardpárbajok alatt), a textúrák sokszor mosottak, és a pálcikaszerű fénykardokkal is meg kell barátkozni, pláne az Ébredő Erő robosztusabb ábrázolása után. De ez már csak szőrszálhasogatás, a Rebels 2. évada hozta (sőt, fokozta) az első felvonásban látottakat, sok emlékezetes jelenettel, továbbra is szerethető (és jellemileg fejlődő!) karakterekkel, melyek tükrében a töltelékként szolgáló epizódok erősen hullámzó minősége betudható a szükséges rossznak, amely a fiatalabb nézői igények kiszolgálására szolgál csupán. Ezek után nem nehéz tehát várni a harmadik évadot, benne remélhetőleg még több Maul és Ahsoka szerepléssel, még sötétebb tónussal, és Ezra identitásválságával, mert az egyértelmű, hogy megkísértette a Sötét oldal, a pálfordulásban rejlő lehetőségeket pedig nem fogják parlagon hagyni a készítők.