Szkafander a nagy ugráshoz

Utasszállító repülőgépeink tízezer méteres magasságban repülnek, és mi kényelmesen, mindennapi ruháinkban üldögélünk kényelmes székeinkben. De mit viselnek azok, akik ennél sokkal magasabban repülnek? Mit visel az SR-71 kémrepülőgép pilótája, aki huszonötezer méter magasan repül 3000 kilométer/órás sebességgel? Mit viselt Felix Baumgartner, amikor felállította új világcsúcsát?

Ehhez már nem elég a pilótaöltözet, ehhez a magassághoz már szkafander kell. Nem olyan, mint az űrhajósoknak van, de sok szempontból hasonló. Elméletileg a repülőben akár ülhetne rövidnadrágban is, de mivel harcjárműről van szó, arra is fel kell készülni, hogy egy sérülés miatt megszűnik a kabinnyomás.

Felix Baumgartner harminchatezer méter magasról történő ugrásához sem volt jó a hagyományos űrruha. Külön erre az alkalomra, erre az ugrásra kellett tervezni és építeni egyet. Igen, építeni, ez már nem az úri szabóság, hanem a mérnökök feladata. Baumgartner űrruháját ugyanaz a David Clark Company készítette, amelyik a NASA-nak szállítja az űrruhákat már évtizedek óta. Ez a speciális űrruha négyévnyi tervezés és fejlesztés eredménye.

A szkafanderek általában egy konkrét célra készülnek, mást viselnek az űrhajósok fel- és leszállás során, és mást az űrséta közben. Baumgartner űrruhájának azonban egyszerre több funkciót is be kellett töltenie.

A korábbi rekord 31 333 méter volt. Baumgartner a tervek szerint legalább 36 576 méter magasból akart ugrani, de végül 39 045 méteren rugaszkodott el. Ebben a magasságban a légnyomás mindössze kétezred része a felszínen mérhetőnek, emberi szemszögből nézve ez már gyakorlatilag vákuum. A külső hőmérséklet -26 Celsius fok volt. A ruhának először ennek kellett megfelelnie. De tízezer méter magasan a hőmérséklet -50 fok alá is süllyedt, így a ruha egészen extrém hidegterhelést is kapott. És akkor még nem is beszéltünk a légköri súrlódás, és a hangsebesség átlépésének kezeléséről. Ráadásul mindeközben még a nyomás és a hőmérséklet is folyamatosan változik.

Az űrruhának emellett egy speciális aerodinamikai problémával is meg kellett küzdenie. A sztratoszférában indult, ahol az alacsony légnyomásból eredően kisebb a légellenállás és a súrlódás. Ez a zuhanó testeket forgó pályára készteti. Ezt a forgást szabályozni kell, mert akár annyira bepöröghet a test, hogy a G-terhelés miatt Baumgartner akár az eszméletét is elveszthette volna. A pörgést maga Baumgartner szabályozta, de a csuklóján viselt G-erő mérőműszer 3,5 G-nél nagyobb terhelés esetén kinyitott volna egy kis ernyőt.

Fontos volt, hogy ugrás közben végig a feje legyen lejjebb-elől, és a lába feljebb hátul. Hogy ezt a pózt tartani tudja, a növekvő légellenállás hatására a ruha egyre merevebb lett. Fontos volt a belső légnyomás pontos szabályozása. Induláskor Baumgartner nem véletlenül mozgott olyan nehézkesen, mint egy Michelin-baba. A ruhájában 3,5 bar nyomás volt és tiszta oxigént lélegzett be. A belső nyomást egy mérőműszer szabályozta, amely 10 000 métertől fokozatosan csökkentette a belső nyomást.

A nagy hőmérséklet különbségek miatt könnyen kicsapódhatott volna a pára a sisak belső oldalán, ezért belülről nagyon vékony fűtőszálakkal borították be. A ruházat külső része tűzálló Nomex- anyagból készült. Alatta hőszigetelő réteg, és legbelül egy lélegző anyag könnyítette meg a viselését. A mellkasra rögzítették az adóvevőt, a kamerát, a műszereket, és az akkumulátorokat. Ezek külön fűtőrendszert kaptak.

Ma már tudjuk, a szkafander rendben működött, tökéletesen ellátta feladatát. Az ugrás egyúttal rengeteg adatot biztosított ahhoz, hogy kidolgozhassák az űrhajósok nagy magasságból történő ejtőernyős mentésének módszerét.