Sztalker – Oroszországban a film néz meg téged

A science fiction filmművészeti szempontból nagyon egypólusú témának tűnik, hiszen a leghíresebb SF filmeket angolszász rendezők készítették. Éppen ezért jövök mindig lázba, ha nem angol nyelven forgatott sci-fi filmekkel találkozom, mert így más nemzet szemszögéből, más tájakon járva és más ízeket kóstolva közelíthetjük meg eme zsánert. Andrej Arszenjevics Tarkovszkij 1979-es filmje a legkiemelkedőbb munkák között van.

Be kell vallanom, hogy korábban még nem volt lehetőségem megnézni a filmet. A Piknik az árokparton újbóli kiadása miatt rászántam magam, és végignéztem. Klasszikus műveknél – pláne, ha az fantasztikus tartalommal bír – gyakori az elavulás veszélye, ez pedig különösen igaz a sci-fire. Ma már nevetségesnek hatnak a latexruhában szaladgáló, hajszárítószerű lézerpisztollyal lövöldöző űrcowboyok és a túlságosan is utópisztikus, realitástól elrugaszkodott jövőképek. Így joggal tehetnénk fel a kérdést, hogy a Sztalker meg tudta-e őrizni a frissességét?

A mai napig népszerű poszt-apokaliptikus látványvilág.

 A Sztalker nem megy ki az űrbe, hanem a Földön marad. Sok mindent nem tudunk a világáról. Nem tudjuk, melyik évben járunk, vagy hogy melyik városban. Van egy titokzatos hely, a Zóna, amit fegyveres őrökkel őriztetnek. Azt mondják, hogy a Zónában megváltoznak a természet törvényei, és van egy ún. Szoba is benne, ahol az embernek valóra válik egy kívánsága. Három főszereplőnket elég korán sikerül megismernünk. Adott maga a Sztalker, az egyetlen személy, aki ismeri a rejtélyes Zónát. Van még az Író, aki ihletválsága miatt akarja megtalálni a Szobát, és a Tudós, akinek egészen más tervei vannak. Együtt vágnak neki a veszélyekkel teli útnak, hogy eljussanak a Zónába, és megtalálják annak titkos szobáját.

A történet a reményről és a hitről szól. A három főszereplő hite alaposan próbára tétettetik a Zónában. A Szobának, meg úgy az egész Zónának nem sokat látunk a természetet megváltoztató hatásából, hiába igyekszik a Sztalker részletesen megmagyarázni a Zóna szabályait. Emiatt a szereplők elkezdenek kételkedni a vezetőjükben, pláne, miután az figyelmezteti őket, hogy ne forduljanak vissza, mert eltévednek. Ennek ellenére egyikük visszamegy és utána visszatalál hozzájuk, minden segítség nélkül. A Sztalker azt szeretné, ha az emberek hinnének a Szoba erejében, ezért elmeséli nekik egy másik sztalker, Farkas történetét, akinek valóra vált a titkos kívánsága: meghalt a testvére. A cselekményről többet nem érdemes írni, különben lelőném a lényeget.

A Sztalker története időtálló, hiszen nem a tudományossággal foglalkozik – megjegyzem, csak nagyon kis mértékben van benne sci-fi –, hanem az emberrel. Emberekről szól, emberi érzésekről, ambíciókról, így könnyen azonosulhatunk a reményvesztett szereplőkkel. De a film nem csak történetileg állja meg a helyét, hanem filmtechnikailag is sikerült nekem újat mutatnia.

A hit bukása.

 A Sztalker művészfilm. Erről árulkodik a szimbolizmus és a látványelemek hangulatteremtő megjelenése. Éppen ezért nem könnyen emészthető. Magam is egy fáradtsággal teli nap után ültem be a TV elé, hogy megnézzem, de rájöttem, hogy ez nem fog menni. Ezért két napba kelt megnézni a két részre vágott filmet. Olvastam külföldi recenziókat, kommentárokat a filmhez, és legalább annyira megosztó filmnek számít, mint a Blade Runner. Cselekménye lassú, hangulata nagyon melankolikus és a sok szimbolikus jelentés miatt oda kell rá figyelni, és a nézőnek muszáj elgondolkodnia a látottakon, ha teljesen élvezni akarja a filmet. De a Sztalkernek van egy másik olyan vonása is, amely megfeküdheti a szórakoztató filmekhez szokott nézők gyomrát.

Az Író, a Sztalker és a Tudós a Szoba küszöbénél.

Ami nekem a legjobban tetszett a filmben, az a kamerakezelés. Sok filmnél ha a szereplők megszólalnak, akkor a kamera vagy őket mutatja, vagy annak a reakcióit, akihez címzik a szavakat. A Sztalkerben előfordul, hogy a szereplőket madártávlatból látjuk, és nem lehetünk biztosak abban, ki beszél kivel; mintha a gondolataik összekavarodnának. Egy másik érdekes koncepció a közelről vett felvételeken látszódik meg.  Beszéd közben a kamera az éppen beszélőre közelít, és követi végig, az arcát mutatva, ahogy sétál az illető, és ha befejezte, akkor kisétál a kamera látószögéből, és a szögbe belép az új karakter. A másik szereplő kezd el beszélni, a kamera vágás nélkül mutatja őt, és ugyanúgy követi, amíg abba nem hagyja. Utána ő is kisétál, és belép a harmadik is. Ez a Szoba küszöbén elhangzó beszélgetés alatt figyelhető meg. Tetszett még továbbá a Zónán kívüli világ és a Zónán belüli világ kontrasztja. Előbbi fekete-sárga-fehér (néhol más árnyalatok is megjelennek benne), utóbbi teljesen színes. A színészek is remek munkát végeztek. Mindegyikük arcán és néha nehézkes mozgásukban is látni lehet a reménytelenséget, az ebből következő nyúzottságot és az életkedv szinte teljes hiányát.

Még annyit pontos kiemelnem, hogy bár a Sztalker a Sztrugackij-fivérek Piknik az árokparton című kisregényéből készült, csak felületesen adaptálja. Még a regényben fix pont az, hogy idegenek látogatták meg a Földet, és hagyták hátra a Zónákat, addig a filmben a Zóna körül csak pletykák keringnek. A könyvben több sztalker szerepel, és ott guberáló szerepük van. A filmben egyetlen eggyel ismerkedünk meg, és ő inkább egy idegenvezető szerepét tölti be. Az eltérésekről sokáig beszélhetnénk, de a mondanivaló nagyjából azonos mind a kettőben, csak a felépítése más. Éppen ezért különállóan értékelendő mű, és nem érdemes csak azért elutasítani, mert nem követi százszázalékos pontossággal az alapanyagot.

A fent leírtakból egyértelmű a válaszom a korábban feltett kérdésre: igen, a Sztalker minden szempontból egy időtálló alkotás maradt, melyet minden generációnak érdemes legalább egyszer megtekintenie. Évente egyszeri megnézést javaslok rá, és mindenképpen egyedül, borús időben vagy behúzott függönnyel/leengedett redőnnyel.