Szupersztereotípia – Supergirl évadkritika
Amikor a Supergirl sorozat pilot részéről írtunk, azt emeltük ki, hogy ez egy igazán belevaló csajos széria lesz, és hogy mennyire szükségünk van egy határozott női szuperhősre. És egyáltalán egy kompetens női főszereplőre, mert ez a típus ritkaságszámba megy mostanában. Joggal hihettük a Supergirl-re, hogy egy halom ilyen szereplőt fog felsorakoztatni. Lássuk, mennyire tartotta be az első évad az ígéreteit, és mennyire sikerült megtalálnunk a számításainkat benne.
A Supergirl teljes évada egy sztereotípiától hemzsegő, szexista mozgókép-halom, pedig igyekeztem nem belelátni fölöslegesen olyan dolgokat, amik nincsenek is jelen. Azonban itt szinte teljesen a néző arcába másznak a kínos szereplők, jelenetek, párbeszédek, akciók.
Kara Danvers, más néven Kara Zor-El, azaz Supergirl (Melissa Benoist) nem más, mint egy hisztis kislány. Kimondtam, mert ki kellett, hogy mondjam. Minden egyes epizód arról szól, hogy mennyire meg akar felelni másoknak, és mennyire el akarja magát különíteni nagybátyjától, Supermantől, de mindezt hihetetlenül ellenszenves módon. Fogadott nővérével, Alex-szel (Chyler Leigh) karöltve próbálják megmenteni National City lakosságát a fenyegetésektől. Szinte mindig, vontatottan sulykolják a nézőbe a tanulságokat, és hogy mennyire fontos egymást megvédeniük, még akkor is, ha egyikük az idegenelhárító különleges, titkos csoport (DEO) tagja, a másik pedig egy idegen bolygóról származó űrlény, aki gond nélkül kinyom néhányszáz tonnát kisujjból.
Karának, mint minden jóravaló szuperhősnek, kell egy civil nappali munka is. Hétköznapjait a nagy hírnevű Catco magazinnál (amely egyben minden médiumot magában foglal) tengeti a főnökasszony asszisztenseként, aki nem más, mint a munkamániás, szintén sztereotíp Cat Grant (Calista Flockhart), aki a számos pop-kulturális utalásért is felelős. Gyakorlatilag a megalomániás, lekezelő, arrogáns ember mintapéldája.
Kara két munkatársa tudja Supergirl valódi kilétét: az egyik James Olsen (Mehcad Brooks), aki jól ismeri Supermant is (a képregény rajongóinak nem idegen a név, de ebben a kontextusban kissé furcsa), a másik pedig Winn Schott (Jeremy Jordan), aki pedig szerelmes Karába. Ám Karának James tetszik, szóval van egy teljesen fölösleges szerelmi háromszög, aminek nem sok értelme van, és nem is lesz egészen az évad végéig, ahol az elnyújtott katarzis talán megérinti az érzékenyebb nézőket.
A hétköznapi fáradtságokat levezetve főhősnőnk fölölti a piros-kék gúnyát és az űrlényelhárítóknak segít legyőzni a kívülről jött fenyegetéseket, vagyis az űrlény-gonosztevőket.
Természetesen Supergirlnek nem sikerül legyőzni őket elsőre, mert végtelenül gyengének ábrázolják őt. Ezt betudhatjuk annak, hogy még csak most fedezi fel valódi erejét, illetve minden ellenfele a Fort Rozz nevű űrbörtönből érkezik, tehát igazi intergalaktikus gonosztevőkkel gyűlik meg a baja.
Itt már kibújik a szög a zsákból, mert kvázi ellentétes párhuzamként próbálja a sorozat bemutatni, hogy egy nőnek mennyivel több erőfeszítést kell tennie ahhoz, hogy ugyanazért a munkáért, ugyanolyan elismerést kapjon, mint egy férfitársa. Ez azonban szöges ellentétben áll azzal, hogy hihetetlenül szexista a sorozat. Kara, vagy Supergirl akármit csinálhat, nővérén és két barátján kívül senki se ismeri el őt. Megmenthet bárkit, egy halom ember utálja. Állandóan az Acélemberhez hasonlítgatják kezdetben, de ez számos sebből vérzik, amelyet most nem fejtenék ki, mert azzal nagyon eltérnék a témától. Az egészből viszont le lehet vonni egy olyan következtetést, miszerint minden nő a világban – hiába nézik le a munkában, magánéletben, elnyomhatják, megalázhatják – a maga és családja szuperhőse. Ez egy nagyon szép hasonlat, de a sorozat ezt nem fejti ki. Sarkít nagyon fontos dolgokkal kapcsolatban, és ettől az egyébként túlstilizált, közel tökéletesnek mutatkozó karakterek is komolytalanokká válnak.
Supergirl elhatározza, hogy megmutatja a világnak: van olyan jó, mint Superman! Ez azzal jár, hogy minden akcióba önfejűen, felkészületlenül vág bele, rengeteg kárt okoz, és természetes, hogy ezért őt okolják. (Elég, ha példának vesszük a Batman V Supermant.)
És ezzel el is telik a játékidőre szánt 40 percből nagyjából 30, úgy, hogy tulajdonképpen semmi sem történt, csak egymás vállán sírt minden karakter. Majd az aktuális epizód tanulságait felhasználva, Supergirl felülkerekedik ellenségén. Ezzel csupán egy probléma van: nem kell ahhoz képregényrajongónak lenni, de még atomfizikusnak sem, hogy megállapítsuk már az első képkockáknál, miként kell legyőzni a gonoszt. Mindig van egy olyan jellemzője, ereje, aminél egyből kapcsol a néző, és előáll három lehetséges opcióval, hogyan lehetne elbánni a bűnözővel. Emellett egy komplett, erre szakosodott szervezet képtelen rájönni, és a világ egyik legerősebb szuperhősnője sem mutatkozik túl kompetensnek munkája elvégzésében.
Hogy azért valami jót is mondjak a sorozatról, nagyjából az évad utolsó harmadára elindult valami, amitől komolyabban lehetett venni. Sajnos a kezdeti hibákat nem sikerült kigazolni, és még egy csomó másik is társult melléjük, de a sztorinak van értelme, és a szereplők közti kémia és felnőttesebbé vált. A humorosnak szánt képkockák néha túlerőltetettek, néha viszont meglepően jól sülnek el. A színészekre nem tudnám azt mondani, hogy rosszul játszanak, mert hozzák, amit hozni kell, de nem sok kiemelkedőt alkottak. Főleg, mikor lerí a jelenetről a zöld háttér és a CGI, a színészek arcán is látszik, hogy fogalmuk sincs, éppen akkor mit kéne csinálniuk. Apropó látvány! 2016-ot írunk, amikor a legkisebb költségvetésből is nagyon szép effektek készíthetőek. Itt nem értem, mi siklott rossz vágányra. Az összes (úgy értem, hogy tényleg az összes) speciális vizuális effekt egyszerűen béna és gagyi. Kínos nézni, mert a vetített háttér, egy-egy gonosz idegen külseje, a harci koreográfiák, vagy csak Supergirl repülése mind-mind iszonyatosan rosszul néznek ki. (Elég, ha csak egy pillantást vetünk a Marsi Fejvadász külsejére…)
A sorozat értékelései nem szállnak az egekbe, de a nézőszám egy halom rekordot megdöntött, tehát úgy néz ki, rengeteg ember imádja is a sorozatot. A Flash-sel közös crossover epizód is remek hangulatú volt, de a rész rövidsége miatt nagyon kapkodósra sikerült, ami kissé zavaró, de nem szőrszálhasogatok, inkább megdicsérem a készítőket, hogy egy ötletes, és pazar résszel tudtak előállni. Hosszas huzavona után végül bekérték a második szezont is, amely elvileg a Cadmus projektet vizsgálja majd mélyebben.
Összegezve a Supergirl egy rengeteg hibától hemzsegő, délutáni matinéként szolgáló sorozat, amelyben rengeteg potenciál van. Az évad végére több komolyságot kap, az érzelmek emberinek mutatkoznak, a szezont átszövő főgonoszok mélységet kaptak. A szexista vonulat még nem tűnt el teljesen, de a nők már inkább hasonlítanak a valódi világ nőire, semmint kellékekre, kötelező mondatokkal, sztereotíp jellemzőkkel. Hosszú út állhat még Kara és a sorozat előtt, de ehhez fejlődnie kell mindkettőnek. Rengeteg dolgot kell még megtanulnia, a számos hibát ki kell küszöbölni, hogy ne legyen érezhető a roppant szexizmus, ami átömlik a néző agyába, vagy legalább próbálják meg ellensúlyozni azt olyasvalamivel, amiben Kara kifejezetten sokkal jobb, mint férfitársai.
Én mindenesetre nagyon szurkolok, hogy egy igazi, kiforrt és cselekménydús sorozattá váljon a Supergirl. Az évadzáró duplaepizód megmutatta, milyennek is kellene lennie.
