Zsoldos Péter-díj 2009 – S. Sárdi Margit regény értékelései

A 2009. évi Zsoldos Péter-díjra jelölt regények értékelései, ahogyan S. Sárdi Margit látta:

DÖRNYEI Kálmán, A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai, Bp., Athenæum, 2009.
A regény a tudományos fantasztikumban ritkább humoros hangon szól, s ez a humor – a jól választott szereplők és az én-regény forma miatt – tiszta és természetes. Az alapgondolat időszerű: a túltechnicizált és a természetes életforma ellentéte, a technikai fejlődés túlhajtása – ennek érzékeltetése szintén ritka természetesen sikerült. Az epikum eleinte Nemere űriskolás-regényeiére emlékeztet (három fiatal szökik az otthoni problémák elől), ám a továbbiakban ez észrevétlenül átfolyik az ismeretlen lény, Zed elmenekítésébe, menekülésbe és a világ megmentésébe. A cselekmény mindvégig fordulatos, bár az alapkonfliktust, a technicizálódás visszafogását nem sikerül megoldani, Zed dolgavégezetlenül tér vissza a maga dimenziójába. A témát a klónozás és az emberi élet viszonylagossága kíséri felhangként. A három ifjú szereplő jó együttest alkot, és jó humorforrás (kicsit emlékeztetnek a Harry Potter hármasára). Kellemesen ellenpontozza inplantátumokkal és tudatbővítőkkel telezsúfolt hármasukat a nagyapa (majdnem) természetes világa. A szereplők a téma meghatározta íven Tauk ősfától a WR-6-os kávéfelszolgáló roboton át Processzor tábornokig terjednek, rajzuk a komikus ábrázolás kissé elnagyolt módján jól eltalált. A különböző világok rajzai jól sikerültek, s a nyelv is lépést tart a sokszerűség és az irónia követelményével.

KONYÁRI Tibor (Uwine C. Summersgoal), Vénusz és Mars, magánkiadás, Debrecen, 2008.
A regény két elkülönülő eseményszálból van összefűzve, egy fantasy jellegű történetből és egy űrszabadságharcból, amelynek megoldása – űrhajóként testet öltött, a való világ szabályainak alá nem vetett istenek – az SF számára elfogadhatatlan. Már Jin Jang Jung (nem szerencsés névadás) és az Akasha krónika kívül esik a racionális világon, majd az űrszabadságharc ellenére a cselekmény második szála nem SF-keretbe ágyazza a történteket. A fantasy meseszerű szemlélete mindvégig jellemzi a művet. A vénuszi világ meseszerűen idilli, a gyümölcs és bor alighanem magától terem, hisz sehol nem esik szó szőlőskertekről, szőlőművelésről, kerti munkáról vagy munkásokról. A realitásoknak ilyen mértékű (az SF-től amúgy is idegen) mellőzése különösen az ábrázolt vénuszi társadalomban zavaró. A nemek bipolarizációja, az egyik nem alávetettsége akkor sem lehet ilyen idilli, ha a nők uralkodnak. A cselekmény elég érdekes, de naiv (pl. milyen egyszerűen jut be a férfihős a vetélytárs által elfoglalt városba, 38; milyen egyszerű módon szabadítja ki fogoly úrnőjét!), s bár az első részben ábrázolt társadalom kialakulásának okai a második részből kiderülnek, az első rész bonyodalma (a Vénusz éghajlatváltozása, a Vénusz Fátyla helyreállításának terve) megoldatlanul marad. A figurák a fantasyra jellemző módon fehérek és feketék, jellemábrázolásról nem beszélhetünk, a regényben egyszerű, statikus figurák, a fantasy gyönyörű női és dagadó izmú férfijai mozognak; a mű problémalátására jellemző, hogy végül még a gonosz cezaron iránt is sajnálatot akar kelteni. A gondosan kidolgozott városkép leírása nyelvileg nem tart lépést az elgondolással: a márvány és drágakő helyettesíti a szavak szépségét. Az, hogy a cselekmény szinte csak párbeszédekben zajlik, élénkíti a regényt. Láthatóan olvasott szerző műve (a trójai történet isteni beavatkozásai, mitológiák elemei fölismerhetők), de az ismeretek elővezetése sokszor igen didaktikus (pl. egy megkötözött kezű rab így adja elő a tudnivalókat: „Mit is tudok a Vénuszról?” 28; az ismeretek zsúfolása sem szerencsés, 32-33). A leírni kívánt helyzetek néha uralkodnak a cselekményen (noha a távközlés a cselekményben ismert, a vénuszi nők a szemükkel nézik az érkező űrhajókat, megtudni, barát vagy ellenség érkezik-e, mintha azt a jelenetet akarná megismételni, ahogy Pittheusz várja Thészeusz hazatértét).
Néhány nyelvi és logikai megjegyzés:
Meglepő, hogy ez az ősi civilizáció Krisztus születését használja időszámítási referenciapontként (29).
Ami a Vénusz Fátylát illeti, az elgondolás költői, de sikertelen. Gyűjtőlencsék alkalmazásának akkor van értelme, ha melegíteni akarunk. Hűtés szempontjából a gyémántlencse is csak annyit ér, amennyit árnyékol; a gyűjtőlencse nem úgy gyűjti a fényt, mint a mágnes a vasreszeléket! (50.)
A mű meglehetősen különösen kezeli a mesterséges intelligencia megjelenését (modulok, Automatikus Tárlatvezető). Egy MI-vel nem fordulhat elő, hogy „zavarba jött”, „elszólta magát” (78), egy modul nem viccel, nem reflektál önmagára, nem vág pókerarcot, és nem mosolyodik el majdnem (125-126, 158).
A Solar Birodalom szereplői esetében a névadás az Asterix sorozatra emlékeztet: Virus Maximus, Mamelus Totalus (153-155). Az Ave→Vae üdvözlés kitalálása sem sikeres: a vae annyit tesz, „jaj”, vagyis a Vae Cezaron inkább azt jelenti: Jaj (neked), Cezaron.
A meszet→mezet hangtani változás csak magyarul áll meg. Csak nem magyar a Vénusz ősi nyelve? Ó, boldog Plessa Elek! (50.)
A nyelv nem tart lépést az ábrázolni kívánt hangulatokkal és érzelmekkel. Igen lapos nyelvi megoldás, ha a cezaron „lerendezi az ágyasait” (153), ha azt mondja az árulóról: „bosszant az örökös variálásával” (117), ha a lázadást így kommentálja: „légy szíves jobban odafigyelni a rendre” (120).
A „szürke eminenciás” nem azt jelenti, hogy ’szürke, jelentéktelen’, hanem hogy ’háttérből irányító valóságos vezető’ (78).
Hogy szófa helyett sofa áll, nem teszi előkelőbbé a művet.
A regény második felében különösen elszaporodnak a szóismétlések. A birodalmiak mind „sápadt aggodalommal” figyelik a történteket, a csatajelenetben hármat számoltam össze, plusz egy „egyre sápadtabb aggodalom” is becsúszott; a 182. lapon egyetlen bekezdésben három „vén űrtengeri medve” áll, és a 183-185. lapokon további három csatlakozik hozzá.

MARKOVICS Botond (Brandon HACKETT), Isten gépei, Bp., Metropolis Media, 2008.
A szerzőt ismételten a legdúlyosabb problémák izgatják, ezek egy része A poszthumán döntést is mozgatta. Az Isten gépei magas igénnyel elgondolt regény, tematikája számos súlyos problémát vet föl: az emberiség jövője, a technikai fejlődés irányai, az emberiség túlélése stb. A mód, ahogy a cselekmény megvalósul, egy modern utaztató regény, amely a jövő társadalmi formációit listázza: a hősök utazásaival párhuzamosan bemutatott helyszínek egyúttal egy-egy társadalom rajzai, a fejlődés különböző lehetőségei, közülük három Földet (technicista, MI-vezérelt államkapitalista és természetközeli) ismerünk meg részletesen. Az írói üzenet alighanem a fenntartható fejlődés, bár a cselekmény erre kevés és alig indokolt lehetőséget mutat. A szövegben hihetetlen mennyiségű fontos probléma bukkan elő: az MI-omegák léte és működésük filozófiai-erkölcsi oldalai, az emberi mivolt viszonylagossága (génkontrollos, implantos, anyagátalakítással formált, organikus+MI egyesülések, Jupiter-agyak és Manipulátorok), az emberi felelősség, a társadalomirányítás kérdései, az „internet-effektus”, vagyis a lexikális tudás és tanulás elértéktelenedése stb. A cselekmény eleinte a három irányú térben, majd negyedik dimenzióként
az időben zajlik. A mély problémaérzékenységre valló témák azonban messze nem ugyanolyan mélyen elgondolt epikumban fejeződnek ki. A súlyos történelmi és filozófiai kérdéseket nem epikum hordozza, a cselekmény a három Földről származó három Szófia, két Scott és egy Bastien szerelmi élete körül zajlik, amely ráadásul értelmetlenül bonyolult, és sehová sem vezet: a megsokszorozott Szófia és Bastien ellenségeskedése logikátlanul folytatódik az emberi reményt tematizáló idillben. Mellettük alig bukkan föl egyéniség, az emberiség(ek) sorsát mennyiségek hordozzák, amelyekkel az olvasó nem tud azonosulni, mindössze az emberiség elvont, átalakult, még fizikainak sem mondható léte marad a tét. Amikor azonban minden emberi lépték megsemmisül, a művészi tükrözés válik kérdésessé. Minthogy sem a pusztulás (hiába pusztul el a szemünk előtt sokmilliárd ember, ha az olvasó egyikkel sem érez rokonságot), sem a túlélés (a Manipulátorok nem olyasféle entitások, akikkel rokonságot érezhetnénk) nem vált ki az olvasóból érzelmeket, a regény végül is nem ér célt. A címet is adó omegák két ízben is közel jutnak ahhoz, hogy önfeláldozásukkal hőssé váljanak, ám mivel alig ismerjük őket individuumokként (csupán Naraya rendelkezik némi személyiséggel), hősként sem érzékelhetjük őket. A regény legsikerültebb részei a Diablo Földjéről származó Szófia életének állomásai, amelyek emberi sorsot rajzolnak meg. Színhelyként csupán a Diablo Földje kap részletes leírást, s az érdekes is, megkapó a vörös színek látványának és hatásának leírása. Élvezetes a megváltozott Budapest rajza: az 56-osok tere, a Hősök terének üveg-Glóbusza (31), az etnikai tarkaság (örülünk, hogy az író több kelet-közép-európai országgal ellentétben Magyarországot megajándékozta a magyar többség megmaradásával, 43), mulatságos a Teve utcai robotrendőrosztag (45), a 90 éves William Gates (55). Egy művelt ember játékaként tudjuk értékelni Scott könyvtárát (93), az igaz-hamis állítások ősöreg kelepcéjét (21), a fordítóprogramokban vegyülő nyelvek – utóbb öncélúvá váló – keveredését. Mozaikossága miatt a mű a sok nagyszerű részlet ellenére nem éri el a tervezett hatást.
Néhány megjegyzés:
Ha Szófia a Diablo-Föld sötét oldala fölött repül, hogyan ismeri föl a térformációkat? (103.)
A látszólagos hasonlóság ellenére a Bastien név a Sebastiannal azonos, az Esteban viszont István.

NEMERE István, Időrabló, Bp., Tuan, 2008.
Az Időrabló mintha a korábbi Időtörés pandanja volna, itt a hivatásos időutas nő, nem a jövőből a jelenbe, hanem a jelenből a jövőbe utazik a hős, és itt beteljesül a szerelem, ami ott nem tudott; a korábbi Nemere-hősöknek mélységet adó tragikus felhangok az utóbbi időszak regényhőseiből hiányoznak. Az alaptéma az időhurok (a hős a jövőbe utazik megmenteni valakit, aki egy olyan gyermekétől származik, aki a jelenben még csak egy kéjes gondolat formájában sem létezik); további kisebb hurok a tragikusra fordult menekülés törlése újabb időugrással. Ez némi logikai glisszandót is előidéz: ha mód van korábbra érkezéssel meg nem történtté tenni eseményeket, miért nem előzik meg az oly sok gondot okozó, 23. századi túszejtő akciót? Az epikum a Nemere-akcióregényekre emlékeztető elemekkel dúsul, de maga a cselekmény egyvonalú, kitérők és nagyobb bonyodalmak nélkül halad a végkifejlet felé. A harmadik epikus szál az író magánya, a szerelem ébredése és beteljesülése; sajátos módon ez a magánéleti szál a legihletettebb. Mindazáltal ez a szerelem csak a férfi főhős részéről motivált. Énregény lévén a szereplők közül csak a férfi főhős kap részletes, néha önéletrajziként ható elemeket is fölhasználó jellemzést, ez a jellemzés azonban töprengő, összetett hős helyett szétszórtat és következetlent ábrázol, az írói szándék ellenére. Ez a következetlenség a cselekményt is lelassítja: az expozíció hosszúságát nem az események, hanem a kibontakozás lassúsága adja, az pedig a két főszereplő ábrázolásából fakad. A nő oldaláról hiányzik az intelligencia, annak átlátása, mit észlel belőle a másik, milyen információra van szükség a meggyőzéséhez, s hogy alighanem sietniük kellene. Az írófigura szempontjából tévedés a 13.-tól a 70. lapig tartó vacillálás, bekezdésenként, motiválatlanul változtatott viszony a nőhöz és a nő által mondottakhoz (egy SF-írótól több fantáziát várnánk el, a falon átmenés okai közé fölvehetné, már a 24. lapon, hogy a nő esetleg igazat mond). Ez, az összetettség helyébe lépő következetlenség a későbbiekben is jellemzője marad a jellemábrázolásnak: a hős jellemfejlődés helyett csapongást mutat. A két világ jellemzése közül a 21. századé a teljesebb, a 23. századé – a fogadóépület körüli idill ellenére – elnagyolt, az új világról kevés és rendezetlen információt nyerünk. A párbeszédek kellemesen és gyorsan peregnek.

S. Sárdi Margit

Facebook hozzászólások
Stalker - Tűzvonal

Galaktika

Sci-fi, tudomány, film, technika, szórakozás. Alapítva 1972-ben.

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?