Fagyott égbolt: az Europa jegén és alatta
Van-e élet a Földön kívül? Gyakran tesszük fel a kérdést, és még mindig nem kaptunk egyértelmű válaszokat, bizonyítékokat a témában. Mindig akadnak lelkes UFO-vadászok, akik általában elfogult űrlény-hívők, s szerintük az idegenek már köztünk élnek. Akadnak olyan teóriák is, miszerint egy kozmikus valóságshow részei vagyunk, de az sem ritka ilyen körökben, hogy egy idegen civilizáció hozott minket ide erre a bolygóra. Az SF-ben járatos olvasóknak is sokszor elkerekedik a szemük ezek hallatán, egy valamiben azonban egyetérthetünk: most már tényleg ideje lenne valahol életet találni az univerzumban!
Alapvetően a tudományos fantasztikumnak, mint műfajnak gyakran egyik népszerű témája, hogy léteznek rajtunk kívül is fejlett civilizációk a világűrben, de ahogy a konteók esetében is történik: ahány írás, annyi elmélet született már. Azonban az SF alkotások, melyek űrlényekkel foglalkoznak, legnagyobb részben másik naprendszerbe, csillaghalmazba, alternatív univerzumba helyezik el az idegen fajokat. No de mi van akkor, ha az élet itt van az orrunk előtt? Mondjuk a saját Naprendszerünkben.
A Jeff Carlsonnal és a Fagyott égbolt című regénnyel kapcsolatos cikksorozatunk előző részében a Cassini űrszondáról volt szó, mely 1997 óta járja a világűrt pazar felfedezések sorát megmutatva a földi tudósoknak. A Cassini ugyan csak érintőlegesen foglalkozott a Jupiter rendszerével és az Europával (képeket készített, majd továbbhaladt a Szaturnusz rendszerébe), mégis felkeltette a szakemberek érdeklődését.
Vastag jégrétege alatt, az Europa hold masszív óceánt rejt, mely folyékony vizet, és olyan anyagokat tartalmazhat, melyek elengedhetetlenek a földi értelemben vett élet kialakulásához. Ha van is élet a mélységes és sötét óceánban, akkor is csupán a földi tengerekben is előforduló mikrobákhoz lehetnek hasonlatosak. Az Europa felszínét folyamatos sugárzás támadja, ami elpusztíthatja az organikus anyagokat, így a felszínen egészen biztosan nem fogunk életre lelni.
A felszín helyett inkább az alatt vizsgálódnának a kutatók. Legalább tíz centiméter mélyre fúrva már komoly információkkal szolgálhatna a jégtakaró. Például speciális mikroszkópok kereshetnének akár holt mikrobákat a felszín közeli részekben, más eszközök pedig szerves anyagok után kutathatnának. Rengeteg mérés, és különböző, ilyen célokra fejlesztett eszközök szükségesek az esetleges bizonyítékok kutatására, hiszen ha bármilyen életre utaló jelre bukkannánk, azt 100%-os bizonyossággal kell bizonyítani. Azt mondani sem kell, ha az Europa képes életet biztosítani különböző mikroorganizmusoknak, az szenzációs, de egy csöppet ijesztő felfedezés is lenne: valóban nem vagyunk egyedül a végtelen univerzumban.
Legközelebb 2022-ben indítanak oda küldetést, ami az Europa Clipper névre hallgat, és kimondottan a Jupiter holdjával fog foglalkozni, életet keresve az Europa jeges világában. Néhány évvel később pedig egy olyan űrhajó követné őt, ami képes lesz a felszínen is landolni, hogy onnan közvetlenül lehessen vizsgálódni és élet után kutatni a holdon.
A BBC Newsnak így nyilatkozott Dr. Robert Pappalardo, a NASA, és az Europa Clipper misszió tudósa:
„Tényleg megpróbálunk potenciális lakhatóság bizonyítékaira lelni az Europán, – az élet alap összetevőit keressük: főként vizet, amely olyan kémiai vegyületeket tartalmaz, amik az élethez szükségesek. Megpróbáljuk megérteni az óceánt, a jégburkot és a hely földrajzát. Ha ezek eredményeit összevegyítjük, megkapjuk az Europán lévő aktuális aktivitási szintet.”
Tehát, ha van is élet a jégtakaró alatt, még sok évet kell várnunk arra, hogy bebizonyítsák. Azonban nem lehet elégszer hangsúlyozni: az élet jelenléte alatt nem zöld (vagy szürke) emberkéket értünk, vagy harminc méter hosszú gilisztákat pengeéles fogakkal, hanem apró, szabad szemmel nem látható mikroorganizmusokat. Ám évmilliók során ezekből a kicsiny lényekből, ha az evolúció feltételei érvényesülnek, akár sokkal összetettebb létformák is kialakulhatnak.
Cikksorozatunk következő részében Jeff Carlson Fagyott égbolt című regényével fogunk foglalkozni.
