Hangok az univerzumból I.: A space rock

Érdekes egybeesés, hogy az űrkutatás és a rockzene nagyjából egyszerre születtek meg (Bill Haley – Rock Around the Clock /1954/ VS Szputnyik-1 /1957/). A művészeket már a kezdetektől fogva inspirálta a világűr, azonban az űr-rock (space rock) kifejezés csak a hetvenes években látott először napvilágot, első sorban olyan brit zenekarok által, mint a Hawkind, a Gong, Nik Turner, vagy a Pink Floyd.

Ezek a zenék jellemzően lassúak, melyekben a – hosszú, elnyújtott – instrumentális részek dominálnak. A zenében meghatározó motívum az elektromos orgona, szintetizátorok, és a kísérleti jellegű gitárhangzás, science fiction és csillagászati témájú dalszövegek – melyek egyébként később, a nyolcvanas évek brit alternatív rockzenéjének ugyancsak kulcsfontosságú sajátosságaivá váltak. A világűr, a súlytalanság és az idegen civilizációk lehetőségének gondolata új irányba terelte a könnyűzenét, új hangzásokat és sokkal vadabb effekteket mertek kipróbálni. A legkorábbi űr-rock lemezt az angol producer és dalszerző Joe Meek készítette el I hear a new world címmel 1960-ban. Fontos megjegyezni, hogy ugyanez az “elszállós” hangzásvilág volt az alapja az ezzel párhuzamosan kialakuló pszichedelikus, és a valamivel később lábát megvető progresszív rockzenének egyaránt. Így születhetett meg 1970-ben a Pink Floyd – azóta is nagysikerű – száma, az Echoes, melynek dalszövege két idegen világ találkozását írta volna le eredetileg, de Roger Waters aggálya – miszerint ezzel beskatulyáznák a bandát a space rock műfajba – győzedelmeskedett, így a dalszöveget inkább átírták, és űr helyett víz alatti világ ábrázolása került a Meddle lemezre. A hatvanas évek zenei forradalmának köszönhetően olyan nagyszerű előadók is felhasználták a témát, mint a Beatles, a Rolling Stones vagy Jimmy Hendrix. A űr-rock műfaj történetének egyik legmeghatározóbb lemeze a Hawkwind – Space Ritual volt 1973-ban (Michael Moorcock sci-fi író közreműködésével), melyet csak úgy reklámoztak: “88 perc agykárosodás”. Az eztán következő húsz év továbbra is a kísérletező szellem volt jelen, úgy a rockzenében, mint az űrutazásban.

Két igen fontos hangszert érdemes megemlíteni, melyek nélkülözhetetlen szereplői voltak az űr-muzsikálásnak. Az egyik ilyen a claviolin, ami egy korai billentyűs elektronikus hangszer, a szintetizátor elődje. A másik pedig a theremin, mely egy a mai napig igen különleges hangszer. Működési elve nagyon egyszerű, ugyanakkor nagyon látványos: a hangszertesten lévő két antenna (hangmagasság és hangerő) kondenzátort alkotnak az előadóval, aki anélkül, hogy hozzáérne a kütyühöz, kezei mozgatásával képes különleges effekthangokat produkálni.

A Space Daze fesztivál (1997-2001) az Egyesült Államokban – ugyancsak Dave Brock/Hawkwind szervezésében – volt az első több napig tartó űr-rock fesztivál, mely a műfaj sajátosságait igyekezett bemutatni egy fantasztikus szabadtéri rendezvény keretein belül. Jelenleg több kis fesztivál létezik, mely ugyancsak hasonló értékeket prezentál az érdeklődőknek, a legnagyobb talán a Sonic Rock Solstice, ami az egyesült királyságbeli Wellsben, illetve a lengyel SpaceFest!, mely évről évre Gdanskban kerül megrendezésre.

A 21. századra, a tudomány és a technika fejlődésének köszönhetően az űr téma új hátszelet kaphatott, de az olyan úttörők, mint a Hawkwind, Gong és Mr. Quimby’s Beard, az ezredforduló után továbbra is aktívak maradtak. A stílusjegyeket fokozatosan megörökölték a rockzene új-keletű prófétái is, mint a Radiohead, a Porcupine Tree, a Kasabian, a The Mars Volta, a 30 Seconds to Mars vagy a Tool.

Ahogyan a szállósabb, könnyedebb hangvételű zenekarok magukba szippantották az űrtartalmakat, úgy mára már a súlyosabb hangzású zenék kedvelői is megízlelhetik milyen az outer space sound, hiszen a 2002-ben a Star One – Space Metal albumának megjelenésével a műfaj újabb családtaggal bővülhetett: az űr-metállal. A rengeteg vendégzenésszel összehozott korong pikantériája, hogy központi szerepet játszanak a dalszövegek, melyeket híres, etikai tartalommal teli sci-fi filmekből nyertek. Ezekről többet nem árulnék el, aki egy kicsit tanulmányozza a címeket és a szövegeket, könnyedén beazonosíthatja őket. Hasonló karakteres űrzúzdák még a Galderia, vagy a gyakorta progresszív, illetve elektronikus elemekkel megspékelt Atoma.

Az űrmuzsika és a NASA első tényleges találkozására 2009-ben került sor, amikor az egyik szabadnapos kutató összevágta a Flowers of Hell – Sympathy for Vengeance című számát a Discovery egyik rakétakilövésével, mellyel az interneten nagy sikert aratott a Kennedy Űrközpont alkalmazottainál. De az igazi univerzális találkozása tavaly, 2013-ban került sor, amikor Chris Hadfield kanadai asztronauta elkészítette az első űrben forgatott videoklipet feldolgozva David Bowie – Space Oddity 1969-es dalát a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén.

Ha tetszett a cikk, légy résen, mert hamarosan jelentkezünk következő részünkkel: az űr-diszkóval!

Baglyas Ádám