Könyvajánló: Sara Mannheimer – A cselekvés nulla foka
A Metropolis Media gondozásában jelent meg Sara Mannheimer A cselekvés nulla foka című könyve, ami 2012-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. A kötet megjelenését az Európai Unió Kreatív Európa programja támogatta.
A könyv a női lélek sajátos gondolkodásmódjába, önreflexiójába enged bepillantást egy kiélezett élethelyzetben. A főhősnő ugyanis elvetél, és a meg nem született gyermek elvesztése miatti trauma következtében bénult ürességet érez. Légüres térbe kerül, ahonnan csak nagyon lassan, kínkeservvel tudja újra felépíteni önmagát, s megtalálni újra az életet meghatározó kereteket.
Egy Ancsel Éva-idézet jól visszaadja ezt az állapotot: „Lehet-e minden élmény után »haza menni« és újra otthon lenni?”
György Albert alkotása
Az átélt trauma olyan űrt hagyott a főhősnőben, amit talán csak a könyvek segítségével lehetne újra élettel megtölteni. De melyik legyen az a könyv, ami képes erre a varázslatra? Ahogy a könyvespolcát nézegeti, a legvékonyabb és legérdekesebb című könyvet húzza ki: Roland Barthes művét, Az írás nulla fokát. A francia irodalomelméleti gondolkodó és filozófus, híres tanulmányában, többek között arról elmélkedik, hogy a nyelv, amit az írók használnak, mennyiben beágyazott az adott társadalomba, mennyire határozza meg egy író nyelvhasználatát testének biológiai adottságai és megélt élményei. Ám ebben a regényben nem Barthes filozófiája ragadja meg a hősnőt. Ahogy belelapoz a könyvbe, a következő idézeten akad meg a szeme:
„A regény olyan, mint a halál, az életből sorsot csinál, az emlékezésből iránnyal és jelentéssel rendelkező időt.”
Épp erre van most szükség. Valamire, ami újból irányt és jelentést ad a létezésnek. Ami kivezet a bénult nem-cselekvésből. Ezért a főhősnő elkezdi olvasni a nehéz filozófiai szöveget, amit nem igazán ért, de úgy érzi, ha ezen a kis könyvecskén át tudja rágni magát, akkor úrrá tud majd lenni saját bénultságon, és újra képes lesz a cselekvésre. Képes lesz további könyveket olvasni, képes lesz újra otthon lenni, és saját sorsát formálni.
A fájdalom, a veszteség feldolgozásának könyve ez. Hogyan lehet kitölteni, értelemmel bíróvá tenni az űrt?
Talán így?
„Itthon kikerekedem, mindenből kicsit fölszedek, több ember, test, és emlék leszek. Idegen nyelveket tanulok, az indoeurópait, a sémi és a szláv nyelveket. Úszom az etimológia tengerében, és barangolok a teológia hegyormain. Művelődöm, és a testem kunyhóformát ölt.”
Habár több ízben is eljátszik a kövérség gondolatával, mégsem ez lesz az űr kitöltésének eszköze. Először is a rendrakásba, a takarításba próbál menekülni, talán a rend szembeállítható az űr megfoghatatlanságával. Hol önmagát vádolja, sajnálja és marcangolja, hol a másikban keresi az okot és hibát. Furcsa ismeretségeket köt vadidegenekkel, miközben egy saját fantáziavilágot is felépít.
A könyv azonban, témája ellenére, nem lehangoló, mert minden fájdalom és bénultság látszata ellenére gyönyörűen megírt (és Teplán Ágnesnek köszönhetően zseniálisan fordított) prózát olvashatunk, amiből nem hiányzik a humor, az irónia sem. Sara Mannheimer a veszteség megélését, feldolgozását költőien tudja leírni, így a témától függetlenül prózája önmagában is gyönyörködtet, miközben őszintén elénk tárja a női gondolkodásmód sajátosságait. Segít a veszteségben is meglátni a szépséget. Mindezek mellett képes megmutatni az élet fonák oldalát, az önreflexióba pedig öniróniát csempészni.
