A dagerrotípia

Molnár Csaba nevével találkozhattak már a Galaktika olvasói, hiszen egyik Start Könyves szerzőnkről van szó. A széttört idő legendája című regénye hangulatosan vezetett minket keresztül történelmünk néhány korszakán, kalandos mivolta pedig azonnal magával rántotta olvasóját. A Galaktika magazin 316. számában egy rövid, ám annál erősebb novellával szórakoztatja a nagyérdeműt. A dagerrotípia című alkotás ötvözi a horrort és az SF-et.

Az 1800-as évek első egyharmadát tekinthetjük a fényképészet hőskorának,  amikor a camera obscurát szépen lassan felváltotta a dagerrotípia. De mi is ez a furcsa hangzású találmány? Nevét valójában Louis Daguerre, francia feltalálóról kapta, aki társával Nicéphore Niépcével közösen alkották meg a fotó-lenyomat készítés alapjait. Az eljárás, amivel elkészíthető egy ilyen, sokszorosíthatatlan alkotás, akár fantasztikumba illő is lehetne. Fantáziadúsabb emberek akár összeköthetnék az egészet az alkímia mesterségével is. Érdemes azonban azon is elgondolkodni, hogy a fényképészet, mint szakma mennyire embert próbáló volt annak idején, s miként vált a mindennapok legkényelmesebb emlék-gyártó berendezésévé a digitális fotómasina.

Miért is annyira körmönfont egy dagerrotípia elkészítése? Mert nem mindegy, mit, mivel, hogyan csinálunk. Először is fogni kell egy ezüstözött rézlemezt, melyet tökéletesre kell polírozni, sötétsárgává kell varázsolni jód-gőzzel. Az így kapott fényérzékeny lemezt a kamerába helyezték, majd megvárták az exponálás idejét. Ez nagyjából 15-30 percbe került az 1820-as években, ám a 40-es évekre ez jócskán lerövidült, akár 10 másodperc alatt is képes volt exponálni egy ilyen masina. Az elkészített kép előhívása sem volt egyszerű feladat. Egy speciális ládában történt gyertyával, és borszeszégővel melegített higany gőzével. Végül, hogy tartósítsák is a dagerrotípiát, arannyal színezték azt. Nos, ezt elnézve rájöhetünk, hogy valóban nem egy mindennapi mutatványról van szó, ezáltal maga az elkészült kép is egyedi önállósággal rendelkezik, mely magában hordozza a képmás eredetijének személyiségjegyeit.

Molnár novellája hátborzongató módon mutatja be mindezt, elérve, hogy elgondolkodjunk magán az eljáráson, és azon, hogy mennyivel könnyebb, de talán felszínesebb is lett azóta az életünk. Egy akkoriban elkészített képnek hatalmas jelentősége volt, manapság pedig egy-egy szelfi megy a többi közé, lájkokra vadászva pedig a fotózás nemes szakmája kerül egyre mélyebbre az elismerés ranglétráján.

A mű vége kellemesen velőtrázó csavarral zárul, ami után lehetséges, hogy olvasóink nem egyből fogják folytatni a soron következő novellával a magazin olvasását. A vég bizony koppanni fog, és egy elismerő hümmögés után az olvasó fejében ehhez hasonló mondat fogalmazódhat majd meg: „Ez talán meg is történhetett!”