A.G. Hawk: Csontsivatag

A Galaktika Arénában bemutatkozik A.G. Hawk Csontsivatag című írásával. Ne felejtsd el a kommenteddel, építő kritikáddal segíteni az írót!

Ha pedig megpróbálkoznál az Arénában írásoddal, küldd az info@galaktika.hu-ra!

– Erre gyertek! – kiáltottam oda a többieknek. Látszott rajtuk, hogy erejük végét járták már. Napok óta menekültünk és nehéz éjszakára megfelelő menedéket találni. Az elmúlt húsz év alatt szinte minden tönkrement vagy a Gyűjtögetők elvitték. Ajtók, ablakok, óvóhelyek. A többit a viharok tették tönkre.

Mi a gyűjtögetők miatt voltunk kénytelenek menekülni a menedékünkről. Ők nem kíméltek senkit, aki nem közéjük tartozik és megalakulásuk óta senkit nem engedtek maguk közé. Így hát a kis közösségünk menekülni kényszerült.

Az első napokban sokan haltak meg a mutánsok támadásai miatt. Ezek a lények egy globális vírus okozta járvány következtében alakultak át emberből nem is tudom mivé. A testük humanoid maradt, a bőrük összeaszott lett, mintha nem lenne bennük nedvesség. Száraz és kérges. Az izomzatuk teljesen átalakult, ennek köszönhették hihetetlen erejüket, amivel könnyedén bántak el az emberekkel. A tápanyag-feldolgozásuk is jobb lett, ritkábban kellett enniük és víz nélkül hetekig eléltek. A testükről minden szőrzet eltűnt, szemük színe fakó és barnás volt, és akiket eddig láttam, azoknak este fluoreszkált, mint a macskáknak.

Éjszakai lények lettek, a napfényt nem kedvelték annyira. Ezért nagy ritkán találkozhatunk velük nappal. Így történhetett meg az, hogy a közösségünk öt év után, hat ember kivételével, mind odaveszett. Egy részüket a Gyűjtögetők, míg a többieket a mutánsok ölték meg.

Az emberi torzók ugyan nem árultak el eddig magukról több intelligenciát, mint az állatok általában. Ösztöneik jók és hamar az egészséges emberek nyomára bukkantak. Ugyan mi más is lehetne a fő táplálékuk, mint az egészséges emberi hús..?

Napokig tartott, míg végre egy másik településre jutottunk. Éjszakáink borzalmas virrasztásokkal teltek, hisz nem mertünk aludni. Lámpánk nem volt, a sötét miatt csak nappal haladtunk. Ennek ellenére többször megleptek minket a mutánsok.

Furcsa volt ezeken a területeken haladni, ahol húsz éve még akác- és tölgyfa, bodza- és orgonabokrok nőttek. Amerre elnézett az ember, mindenhol a zöldellő természetet látta. Most meg semmi más, mint homok, kiszáradt és elkorhadt fák. És csontvázak mindenütt. Állati és emberi csontvázak ezrei, akár egy csontsivatagban.

Ezen a településen egy iskolának tűnő épületben néztünk körbe, hátha van valami használható dolog. Reméltük, hogy a konyhán találunk használható edényt, evőeszközt, vagy bármit, amit hasznos lehet számunkra. Épp egy bedeszkázott ajtón préseltük át magunkat és talán a konyha felé mentünk.

– Hallottátok? – kérdezte Soren, a kis tizenéves fiúcska, csoportunk legfiatalabb tagja. Szőke haja már a válláig ért és olykor eltakarta csinos kis szeplős arcát. Fogai fehéren világítottak, akár nappal, akár éjjel volt, pedig nem tudott mivel fogat mosni. Ő már nem is tudta, csak elbeszélésekből, hogy mi az a fogkefe vagy fogkrém. Mégis mikor beszélt vagy mosolygott, a fogai fehéren világítottak.

– Mit? Én semmit nem hallottam. – Lora, a csapat egyetlen lány tagja, zavarodott tekintetét körbejáratta és próbált betekintést nyerni az árnyékok mélyére. A szeme körüli karikák lilás színe miatt sokszor úgy nézett ki, mintha már elmúlt volna ötven is, pedig csak huszonhat éves volt. Fiatalos arca két éve veszett oda teljesen, mikor a párját és a szüleit elvesztette egy mutánstámadásban. Azóta Soren önkéntes gondozója lett és elválaszthatatlanok egymástól.

– Figyeljetek! – mondta kicsit ingerültebben Soren. A többiek is mind megálltak és fülelni kezdtek.

Korden az udvart kémlelte. Erős háta és hosszú haja a fantasy regények barbárjaira emlékeztetett. Bár már több mint ötvenéves volt, izmai mégis mindig feszültek és ébersége nem ismert határokat. Nem tudta senki, hogy honnan jött, mit csinált azelőtt. Soha nem beszélt feleslegesen. Viszont ha megszólalt, arra mindenki odafigyelt. Az utóbbi napokban azonban nem szólalt meg egyszer sem.

Tarik és Malik, a két testvér, a folyosót kémlelte félénken. Már elegük volt a menekülésből és szerettek volna pihenni egy kicsit többet, mint ami a 20-30 perces alvások során jutott nekik. Tarik a harmincas évei közepén járó macsó srác volt régen. Sportos test, gondosan ápolt barna haj. Mindig figyelt a részletekre, még akkor is, amikor a táborba érkezett, és még éveken keresztül naponta hosszú órákat fordított férfias külseje karbantartására.

Malik, a testvére, egyszerűbb lélek révén nem foglalkozott a külsejével. Madárfészek lett a beceneve, olyan gubancos volt sokszor a haja. A kerek arca és szemüvege, amolyan okoskodó palántának mutatta. Ehhez még a törékeny, vézna teste is hozzájárult. Pedig nem okoskodott soha. Sok könyvet olvasott és kitűnő memóriájának köszönhetően mindent megjegyzett belőle. A memóriája szinte itta magába az információkat és ennek számtalanszor vettük hasznát. A pontos életkorát nem tudtuk, egyedül azt, hogy három évvel fiatalabb a bátyjánál.

– Ott, kint! – kiáltott fel Korden. – Ott láttam valamit!

– Mutáns? – kérdezte remegő hangokkal Lora.

– Nem hinném. Mintha lett volna rajta ruha. – A mutánsok ugyanis nem hordanak ruhát és fegyvert sem használnak, bár az ujjaik végén növő vastag karmok miatt nem is szorulnak rá. A négy centis, módosult karmok alkalmasak az emberi test felnyitására.

Most már mind a hatan az ablakoknál voltunk és a deszkák között néztünk kifelé. Nem láttunk semmit, mégis hittünk Kordennek. Aztán egyszercsak az egyik halom épülettörmelék mögül egy emberi alak ugrott elő és kezdett el rohanni az iskola belső udvarának vége felé.

– Ott van! Ott van! – kiáltotta mindenki. Az ismeretlen felfigyelt a hangokra és még gyorsabban rohant.

– Állítsátok meg! – kiáltottam. – Lehet, hogy gyűjtögető! Ne engedjétek szólni a társainak!

A kis csapatom már hozzászokott, hogy én adom az utasításokat nekik. Korden minden teketóriázás nélkül kirúgta a deszkákat és kiugrott az ablakon az ismeretlen után. Tarik és Malik a folyosón lévő közeli kapun át kiérve vették üldözőbe. Én pedig közvetlenül mögöttük voltam, szememet félig Loran és Sorenen tartva, nehogy lemaradjanak vagy bajuk essen. Tarik érte a leghamarabb utol és rávetette magát. Az ismeretlen elterült és próbált szabadulni. Ütött, rúgott. A kezében egy baseballütő, azzal hadonászott Tarik felé, szerencsére nem találta el. Korden odaért végül és egy nagy ütést mért az ismeretlen arcára, elkábítva azt.

– Túlélte? – kérdeztem barbárunkat ziháló mellkassal.

Malik letérdelt a férfi mellé és a nyakára helyezte az ujját. A pulzusát ellenőrizte. Most néztem meg jobban az ájult férfit. Nagyon rossz bőrben volt. A haja már őszes volt, de még nem ritkult. A ráncokkal szabdalt arcát torzonborz szakáll vette körbe. A testét még nem láttam rendesen, mennyire emberi, csak következtetni tudtam a ruha miatt. Reméltem, nem egy átalakuló félben lévő mutáns. Ami a legvisszataszítóbb volt, az a bűz, ami belőle áradt. Az izzadtsággal keveredett húgy és hányás szaga. Ehhez még hozzá jött az erős szesszel teli lehelete.

– Még él. Csak elkábult. – Alighogy kimondta, a fickó szemei kinyíltak. Amint felfogta, hol van és kik veszik körbe, egyből a falig hátrált, és küzdőállásba helyezte magát.

– Ki vagy? – kérdeztem tőle. – Gyűjtögető? – hevesen rázta a fejét.

– Ha nem, akkor mit keresel itt? Talán egy közösséghez tartozol? – megint nemet bólint.

– Ne-em. – mondta alig hallható, elfúló hangon.  – Itt lakom.

– Itt? – kérdezte Tarik. – Ember, mégis hol? Itt nem találtunk mást eddig, csak romokat. Itt nincsenek mutánsok?

– Itt, az iskolában. És ami a mutánsokat illeti, van náluk rosszabb is. – Mostanra már megnyugodott és nem félt tőlünk. Hangja határozottan, mégis reményvesztetten hangzott.

– Rosszabb? Mi lenne náluk rosszabb? – kérdezte idegesen Korden.

– Korden, hagyd! – szóltam rá. – Nem veszélyes. Most pedig mondd el, miről beszélsz.

– Ha sokáig itt időzünk még, akkor meg fogjátok tudni, bár azt nem biztos, hogy túléljük – hangja szinte már kárörvendően csengett.

– Akkor te mit keresel kint? – kérdezte Marik, aki eddig csak figyelte a férfit.

– Engem nem vesz észre. Azt hiszi, egy kupac trágya vagyok.

– Akkor már értem ezt a bűzt – jegyezte meg hatalmas fintorral Tarik. Teljesen felfoghatatlan volt számára, hogy valaki ennyire ápolatlan legyen.

– Bizony – vigyorgott a férfi. – Ez a szag azért van, mert így sem a mutánsok, sem ő nem foglalkozik velem. Ne itt beszélgessünk tovább.  Gyertek velem!

A többiek haboztak és várták a döntésemet. Ha igazat mondott, akkor mind veszélyben voltunk. Ha nem, csapdába is csalhat minket. A többiek kimerültek, talán Korden nem, de pihenniük kell. Oda, ahová vezetne minket, ehetünk, ihatunk. Muszáj mennünk.

– Megyünk – jelentettem ki határozott hangon, hogy a többiek bátorságot merítsenek belőle. A férfi felé fordultam. – Mutasd az utat!

Elindultunk az udvar vége felé. Az iskolával szemben lévő épület teljesen romos állapotban volt. Az alap és még egy-két fal maradt meg belőle. A régi szobák a bedőlt törmelékkel voltak tele.

Elértük a menekülő idegen célját, ahol egy fémajtóhoz értünk. Meglepően jó állapotban volt. Nem volt rozsdás, még karcolás sem volt rajta.

– Elég jól néz ki az ajtó – jegyeztem meg. A többiek kicsit zavarodottan toporogtak.

– Idén festettem újjá. Már nem járnak erre a mutánsok, mert úgy tudják, nincs itt semmi. A Gyűjtögetők is ezért kerülik el ezt a környéket. – Közben több kattanás hallatszott, ahogy a kulcsolt elfordította a zárban és kitárta az ajtót. – Tessék befáradni!

Bentről hűvös levegő csapott meg minket és enyhe dohos szag. Miután kinyitotta az ajtót, levett a falról egy petróleumlámpát és meggyújtotta.

– Menjenek csak, én még bezárom, mert azért a nyitott ajtón bejönnek ám – és vigyorgott, mintha zavarban lenne, mert valami nagy megtiszteltetés érte őt a mi személyünkben.

Nem tudtunk sokáig menni, mert nem égtek beljebb lámpák, így megvártuk, hogy elénk érjen. A férfi mögött Korden és én haladtunk. Minket követett Lora és Soren, a sort pedig Tarik és Malik zárták. A lépcső alján egy folyosóra értünk, ami két irányba vitt. A férfi jobbra vezetett minket, és pár lépés múlva, balra az első ajtón beléptünk. Itt egy étkező asztal volt, körülötte székek. Még nem láttam mennyi, mert nem volt elég fény. A férfi odasétált az asztalhoz és leemelt valamit a plafonról. Hirtelen nagyobb lett a világosság: egy másik lámpát gyújtott meg, ami már az egész helyiséget bevilágította.

– Ez itt az étkező. Legalábbis annak rendeztem be.

Láthatóvá váltak a székek, szekrények. Az asztalon egy vizes kanna. A többiek egyből érte nyúltak. A férfi egy kicsit meghökkent, de csak intett, hogy nyugodtan. Mohón ittak és adták körbe egymásnak. Korden és én még nem ittunk. Figyelmesen körbenéztünk. Rengeteg konzerv, italos flakon, zacskós ételek. Egy szekrény a fal mellett, rajta és benne edények. Kis kemping gázfőzők. Ellazultam végre és elvettem a kannát, három hosszú kortyot ittam, azután Kordennek adtam.

– Ehetnek is nyugodtan. Van itt rengeteg étel, ital. Gyümölcskonzerv, szardínia, tartós kenyér. Katonai – sorolta büszkén, milyen bőséges raktárral rendelkezik. – Egyenek csak. Én már ettem ma. Két év múlva úgyis tönkrement volna. Nekem meg ez vagy tíz évre elegendő lenne.

A többiek kérdőn néztek rám. Bólintok, hogy nyugodtan. Semmi kapkodás. Mindenki nyugodtan készült neki. Malik még régebben elmesélte, ha az ember napokig nem tud rendesen enni, akkor nem szabad hirtelen nagy mennyiségű ételt fogyasztani, még ha találunk is, mert az hirtelen leterheli az emésztő rendszert és csak hányás, hasmenés a vége. Az meg folyadékveszteséggel jár, és akkor legyengülünk és esélyünk sincs menekülni.

– Megmutatnám, amiről beszéltem – én és Korden követtük, hagytuk a többieket nyugodtan ejtőzni. Korden még magához vett egy szelet kenyeret szardíniával, és útközben nagyokat harapott belőle. A rágást viszont elnyújtotta, kiélvezte minden falat ízét.

A folyosón tovább mentünk. Nem tudtam pontosan mennyit, mert elfelejtettem számolni a lépéseket. Talán öt ajtót hagytunk el, míg nem a hatodikat kinyitotta a férfi és egy lépcsőn kezdtünk el felfelé menni.

– Nem is kérdeztem még, hogy hívják? – társalogni próbáltam vele, hátha több mindent is kideríthetek róla. Vajon mióta élhet itt és hogyan gyűjtötte össze ezeket a cuccokat?

– Miért érdekli? Amúgy meg Gorgij. Ha meg az érdekli, hogy kerültem ide, hát katona voltam. Épp a településre jöttünk a túlélőket kimenteni, de már csak a nagy zabálást láthattuk. Senkit nem menthettünk meg. Viszont mi sem tudtuk, mibe fogunk botlani. Na, itt is vagyunk.

Eddigre felértünk a lépcső tetejére és egy ajtó előtt álltunk. Kinyitotta és nappali világosság áradt be. Azt hittem, megint az udvarra jutottunk fel, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Egy szobába léptünk.

– Ez egy védett szoba – szólalt meg Gorgij. – A fényt tükrökkel hozom be és van egy kémlelő ablak is. Kintről úgy néz ki, mint az épület fala. Mi viszont mindent látunk, ami odakint van. Éjszaka innen szoktam nézni, ahogy a mutánsok körbejárják a környéket. Nem is ezért jöttünk most ide. Jöjjenek egész közel. Igen, már látható is – intett minket sürgetően maga mellé.

Odaálltunk az ablakhoz és akkor észrevettük a kinti napfényben azt a valamit, amiről a veterán beszélt. Egy, a mutánsokhoz megszólalásig hasonló lény mászkált odakint. Ez még nem is lett volna gond, hisz a mutációk előbb-utóbb lehetővé teszik számukra a nappali viszonyokhoz való alkalmazkodást. Viszont ez a lény a méretével keltett döbbenetet bennünk. Innen csak a lábait láttuk, és azt tippeltem, a feje az iskola második szintje fölé ért. Az cirka kilenc-tíz méter.

– Ez mi? – suttogtam halkan, félve attól, hogy a hangot nem szigeteli az ablak.

– Semmi gond. Nem hall minket. – válaszolt teljesen normális hangerővel Gorgij.

– De mégis, mi az isten fene ez a lény? – kérdezte hüledezve Korden.

– Ez egy megamutáns – arcán széles vigyor terült el, – én így neveztem el.

Élvezte, hogy előadást tarthatott nekünk a lényről.

– Amikor ideértünk és láttuk, mi történt a helyiekkel, parancsot kaptunk a mutánsok kiirtására. Gépfegyverek, gránátok, lángszórók. Minden, ami volt. Nappal kutattuk fel őket, mert akkor nem voltak annyira veszélyesek. Nem tudhattuk, hogy a zajjal valami még rosszabbat vonzunk ide. Aztán megjelent ez – mutatott az ablakon át a hatalmas lényre. – Fél óra alatt lemészárolta a teljes szakaszt. Sem golyó, sem gránát, de még a tűz sem tudta megsebezni. Mindenki meghalt. Ő pedig a végén lakmározott. Mutánsból, emberből vegyesen – itt elhallgatott egy kicsit. Az emlékeit pergette magában és látszott, újraéli az egészet. – Én tudtam, vagyis az osztagunk tudta, van itt egy védett hely, és amikor a zűrzavar eluralkodott én ide húzódtam be. A társaim nem érték el az ajtót. A mészárlás közepette a dühödt mutánsok is teljesen meg voltak zavarodva és minden mozgó lényre ugrottak. Így csak egyedül értem ide. A mészárlást követő napokon mindig kiosontam a kocsikon lévő élelmiszerért és minden más hasznos holmiért. Mindig csak tíz percre mentem ki.  Ennyi idő alatt nem vettek észre és ők nem kedvelik sem a palackozott vizet, sem a konzerv kaját – mesélte vigyorogva.

– Ezt el kell mondani a többieknek is – fordult felém Korden.

– Igen – válaszoltam, miközben gondolataimba merültem. – El kell mondani nekik.

A kinti fényben jól látszottak a hatalmas test vonásai. Szikár testével rugalmasan lépkedett, szemeivel folyvást kutatta célpontjait. Az iskola udvarán bizonytalanul megállt. Összpontosítás redőzte homlokát.

Gorgijjal folytatott küzdelmünk helyszínét fürkészte. Minden óvatosságot nélkülözve leguggolt, orrával mélyeket szippantott a levegőből.

Mi hárman lélegzetvisszafojtva néztük. Elfeledkeztünk arról, hogy nem lát, hall vagy érez jelenleg minket.

Fejét a rejtekhely bejárata felé fordította, az ajtaját méregette szemével. Halkan hátrálni kezdtünk. Meglepetésünkre a lény nem az ajtó irányába mozdult, hanem a szoba felé. Két lépéssel itt termett. Most egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy nem derült fény a rejtekhelyünkre.

Az ábrázatán némi értelmet véltem felfedezni, vagyis gondolkodó arckifejezése erre utalt.

– Intelligens lenne? – tettem fel a kérdést suttogva.

– A viselkedéséből ítélve lehetséges – felelte a büdös veterán.

A mutáns leereszkedett, nekünk hátat fordítva. Nem akartuk elhinni, amit látunk. A szoba megfigyelő üvege előtt leült a földre, vagyis inkább félig fekvő állapotba helyezkedett. Megdöbbentő volt a nyugalom, ahogy semmitől sem tartva cselekedett. Tudta, nincs ellenfele a Földön.

– Nézzétek – mutatott a fejére Korden. – Valami szöveg van rajta.

A veteránnal közelebb léptünk. Ez volt a lény tarkója felé írva:

„E……t Világszövetség, Fi..kai .u.at. Inté.et

Típus név: Szerves újrahasznosító

Modell No.: 001 alfa”.

Elkezdtem hangosan olvasni a feliratot:

– Egyesült Világszövetség, Fizikai Kutató Intézet – a többit már nem mondtam ki hangosan.

Gorgij fintorogva szólalt meg:

– A kormány elcseszett válasza a mutánsproblémára.