A kirekesztettek: társadalmi eliten és forgalmazáson kívül
Ezen cikkünkben két – Magyarországon sajnos forgalmazásba nem került – science fiction filmet hasonlítunk össze, a zsánerben korunkban egyre markánsabbá váló tematika szempontjából: a társadalmi szegregációjáéból. A két alkotás: Juan Solanas 2012-es Upside Down-ja és Joon-ho Bong 2013-as Snowpiercer-je.
Kevés olyan (tudományos és) valós társadalmi kérdések iránt eredendően érzékeny zsáner van az irodalmi és – a XIX./XX. század fordulóján belőle kinövő – tömegfilmes műfajrendszer berkeiben, mint a sci-fi. Érdekes megfigyelni, hogy az önmagukat tudományos-fantasztikusként definiáló mozgóképes (és zömében Hollywoodban készült) művekben az ezredforduló után markánsan megjelenő konfliktusképző alapprobléma a társadalmi szegregáció. A filmek a science-fiction nagy műfaji keretén belül több alműfajhoz kapcsolódnak (klón-filmek, robot-filmek, mutáns-filmek), összetartozásukat az teremti meg, hogy az alaphelyzetként felfestett éles társadalmi rétegzettség motiválja a cselekmény alapkonfliktusát, ezért ezeket az alkotásokat soft sci-fiknek tekintjük. Alapvetően – a valós szociológiai jelenségeknek megfeleltethetően – a filmekben felfestett társadalmi szegregáció kétféle lehet: egzisztenciális alapú (Lopott idő, Elysium) vagy faji alapú (District 9, a Felhőatlasz klónszála, X-men). A csoportosítás alapján a két vizsgálandó film az előbbi kategóriába sorolható – az Upside Down és a Snowpiercer esetén is a szegregációt nem a faji megbélyegzettség motiválja, hanem egy eleve jelen lévő társadalmi rétegzettség és a mobilitás lehetetlensége. Leegyszerűsítve: „Ahova születtél, ott is maradsz!”.
Solanas filmjének nem éppen mindennapi tere egy távoli galaxisban lévő ikerbolygó, mely egy kettős gravitációval rendelkező, élesen szegregált világot hoz létre – van, aki fenn lakik, van, aki lenn. Főhősünket Adamnek hívják – és mint a hasonló alapproblematikával dolgozó filmek esetében mindig (Lopott idő, Elysium, Snowpiercer) – a lenti, gettó-bolygóról való, melyet a luxuskörülmények között élő „fentiek” rendre kizsákmányolnak. Bár a társadalom keményen bünteti a világok közötti kapcsolatépítést, egy napon Adam megismer egy fenti lányt, Edent, és egymásba szeretnek.
Az Upside Down alapötlete tulajdonképpen bámulatba ejtő. Eleve a kettős gravitációval felépített miliő (még ha a fizika törvényei alapján lehetetlen is) számtalan olyan filmes lehetőséget hullajtott az alkotók ölébe, amivel káprázatos látványvilágot tudtak a filmvászonra varázsolni. Talán az egyetlen megemlíthető ízlésbeli hiányosság, hogy a science fiction közeget azzal próbálták nyomatékosítani, hogy a képek jelentős részében erősen megemelték a kék szín jelenlétét. Emiatt a vizualitás szájbarágósan sci-fis lett, noha a történet szempontjából a zsáner csak keretnek tekinthető, mert az Upside Down alapcselekményét alapvetően a szerelmi szál motiválja (talán ezzel is magyarázható, hogy a film sorozatosan áthágja a saját maga által alkotott „tudományos” szabályokat).
A szegregáció az Upside Down-ban vertikális térelrendeződésben konkretizálódik: a fentiek jó, a lentiek rossz körülmények között élnek. Az átjárás azonban nem csak társadalmilag, hanem fizikailag is lehetetlen – ezáltal a film a mobilitás hiányát a tudományos keretbe is beülteti és ez a javára írható, noha a hangsúly végig a „sci-fis Rómeó és Júlia” történeten marad. Adam „Évájának” megtalálása nem csak a szerelem beteljesülését, hanem az „Édenbe” való eljutást is jelenti, mely a szegregációs alapkonfliktusokra épülő filmek céljával azonosítható – az egyenlőtlenségek kisimításával.
Joon-ho Bong (érdekes, hogy egyik alkotó sem amerikai származású: az Upside Down rendezője argentin, a Snowpierceré pedig koreai) filmje a cselekményt egy poszt-apokaliptikus közegbe helyezi: a globális felmelegedés ellensúlyozására a tudósok a Föld lehűtésére tettek kísérletet, az eredmény azonban egy drasztikus fagyás lett – a modern jégkorszak következtében az emberiség nagy része kipusztult. A kevés túlélő egy önműködő, önellátó vasszörnyetegbe zárva él, a Snowpiercer (vagyis Hófúró) nevezetű, kilométeres hosszúságú vonaton. A film főhőse Curtis, aki annak idején potyautasként szökött fel a luxusvonatra, így élhette túl társaival együtt a katasztrófát, akikkel a Snowpiercer zsúfolt hátsó kocsijában, akár egy gettóban nyomorog. Ez a réteg a borzasztó körülményekből való kitörés érdekében immár a sokadik lázadást kísérli meg a fegyveres elnyomók ellen, akik jóindulatától függ mindennapi ellátmányuk és az, hogy nem vetik ki őket a fagyhalálba. A felkelés vezetője pedig a sötét múltjával küszködő Curtis lesz, az elnyomott „potyautasok” a vonat kocsikon át erőszakosan előtörve jutnak el egyre felsőbb és felsőbb rétegbe, mígnem a „Motornál” maga a Snowpiercer teremtője és vezetője, az elnyomó Wilford várja őket.
Ez esetben a szegregáció horizontálisan jelenik meg a térben: a vonaton előrehaladva egyre magasabb társadalmi körökbe tekinthet be a néző, illetve arra is választ kap, hogy milyen beteg logika alapján megmagyarázott funkciót töltenek be a vonat hátsó részében élők. A mobilitás itt ugyanúgy esélytelen (attól függ a társadalmi pozíció, hogy az út kezdetekor az utas „milyen jegyet váltott” a vonatra), ráadásul a Snowpiercer ebbe még a totális államok szimbolikus képét is beépíti – a fegyveres katonák erőszakszervezete és a vallás-szerű ideológia által, mely személyi kultusszal övezi a vonatalkotó Wilfordot. Vizualitásában és történetvezetésében ez a film erősebb, mondhatni, profibb sci-fi-alkotás, elemeiben pedig megidézi a filmnyelvvel előszeretettel kísérletező ázsiai filmkultúrát (például a stilizált, lassított baltás csata, vagy az groteszkbe hajló iskolajelenet), ami nem is csoda, hiszen a rendező alakja erős kapocs.
Mindkét film sajátos módon nyúl az egyre markánsabbá váló társadalmi szegregációs kérdéshez, bátran bővítvén a mozgóképes science fiction tematika feldolgozási módjait. Sajnos a hazai forgalmazás eddig mindkét alkotás esetében elmaradt, ez különösen a tavalyi Snowpiercer tekintetében fájó hiány.
Petz Anna
