A miniszter fia félrelép – HORACE WALPOLE

Horace Walpole Orford negyedik grófja izzadtan ébredt baldachinos ágyában, az ablakon besütő Hold fényén túl, a sötétben motoszkálást látott. Ijedten a csengő zsinórjához nyúlt, hogy meghúzza azt, de mire megtalálta, magához tért rémálmából és belátta, hogy rajta kívül senki sincs a szobában.Valahogy ekképpen történt, hogy az unatkozó fiú, aki apja – Anglia első miniszterelnöke, Robert Walpole – révén számos jól jövedelmező tisztséggel volt elkényeztetve, nekiállt, hogy megírja lidérces álmát. A regényben megjelent barátjával tett itáliai utazása; anyja iránt érzett ragaszkodó szeretete (életrajzírója szerint halála után sosem szeretett más nőt); és különleges, Strawberry Hill-i gótikus kastélya – utóbbi az azóta eltelt évszázadokban állandó díszlete lett az ebben a könyvben megszülető műfajnak.

Horace Walpole

„Mivel arra vágyakoztam, hogy a képzelet erői szabadon átjárják a találékonyság végtelen birodalmát, hogy még érdekesebb helyzeteket teremthessek meg, azt akartam, drámám halandó hősei a valószínűség szabályai szerint cselekedjenek, vagyis röviden szólva, azt akartam, hogy úgy gondolkodjanak, beszéljenek és cselekedjenek, ahogyan ez feltételezhető rendkívüli helyzetbe került mindennapi férfiak és nők esetében” – Walpole.

Az otrantói várkastély (1765) mérföldköve lett a fikciós irodalomnak, az ezt követő, gótikus regények mind a rokonság, a túlzott érzelmek és az átok (földöntúli erők) jellemezte történet talajából nőttek ki, hogy megkezdjék saját fejlődésüket.
A gonosz, a hős, a szende szűz, a hallgatag (és/vagy őrült) szolga, az idősebb hölgy és a pap alakja Walpole óta – lehet megváltozott formában, de – ott van minden gót fikcióban. A helyszín (általában kastély, templom) a valaha dicsőséges és szép helyek, üres vázként emlékeztetik az olvasókat az emberi alkotások mulandóságára és egy megoldatlan múltban gyökerező hibára.

A legtöbb gót fikcióban Strawberry Hilll köszön vissza

„Kísérlet volt arra, hogy vegyítsem a regényes elbeszélés két faját, a régit és a modernet. Az előzőben minden csupa képzelgés és valószínűtlenség; az utóbbiban a természetet akarták másolni mindig, s néha sikerült is. A találékonyság sem hiányzott, de a képzelet nagy forrásai elapadtak, mert túlságosan ragaszkodtak a mindennapi élethez. Ám ha az utóbbi esetben a természet megbénított a képzeletet, nem tett egyebet, csupán bosszút állt, mert teljességgel kizárták a régi regényes elbeszélésekből…” – Walpole előszava a második kiadáshoz

A gróf történetében megszólalt a Shakespeare-nél még néma szellem (ha csak néhány nyögés erejéig), írásában megeredt a szobrok vére, festmények beszélnek. Ennek ellenére Walpole sem stílusában, sem történetében nem alkotott maradandót, mégis, mint „irodalmi díszlettervező” évszázadokra megalkotta Matthew Gregory Lewis szerzetesének, Bram Stoker Drakulájának, Mary Shelley Frankensteinjének, Jean Ray kárhozott isteneinek vagy Lovecraft ősi szörnyetegeinek a villámoktól sújtotta éjszakát, az ódon kastélyt, ahonnan a frászt hozzák a borzongásra vágyó olvasókra.

 „A jelen dinasztia el fogja veszíteni Otranto uraságát és várkastélyát, midőn tényleges ura akkorára nő, hogy el nem fér benne” – a parasztok pusmogása Otranto átkáról