A Nightflyers a bizonyíték, hogy G.R.R. Martin legjobb művei között kőkemény sci-fik is szerepelnek
George R.R. Martin két dologról híres. Először is A tűz és jég dala című, eddig öt darabból álló fantasy könyvsorozatról, amely alapja az HBO kezei alatt futó Trónok harcának. Másodszor pedig arról, hogy nem zavartatja magát a könyvsorozat folytatásával, illetve befejezésével – ezzel nem csak a rajongók idegeit húzva, de az HBO-nak is némi gondot hagyva.
A Trónok harcának köszönhetően Martin rokon értelművé vált az extrarészletes fantasyval. Pedig mielőtt még bárki is hallott volna Tyrionról vagy Aryaról, a 70-es években Martin elárasztotta a sci-fi piacot, az Analog című magazin több történetét is lehozta. Ezek a rövid, furcsa, melankolikus történetek sok tekintetben nem is különbözhetnének jobban A tűz és jég dalától, sok tekintetben viszont Martin legjobb munkáinak tekinthetők.
Eredetileg 1985-ben publikálták a nemrégiben újra kiadott Nightlyerst, amely hat 1973 és 1980 között megjelent rövidebb történetet foglal magába. A borító szövege viszont rádöbbenti az olvasót, hogy ezek az évtizedes történetek még ma is relevánsak lehetnek: a Nightflyers a gyűjtemény első darabja, amelyből a Syfy épp sorozatot készít.
Korábban egyébként már született egy Nightflyers (magyarul Gyilkos űrhajó) film 1987-ben, amelyben egy csillaghajó legénységét látjuk felvonulni az ellenséges erők ellen. Ez a film azonban nem sikerült túl jól, így teljesen feledésbe is merült. A filmmel kapcsolatban Caryn James amerikai filmkritikus egy szellemes bírálatot fogalmazott meg, amelyet a The New York Timesban hoztak le: azt nyilatkozta, hogy a csillaghajó egy nagy csokipuding-foltra emlékeztette.
Míg a Nightflyers a karakterek, a groteszk vizualitás és a hátborzongató rejtélyek miatt megfilmesítésre igen alkalmas, addig valójában a gyűjtemény leggyengébb sztorija. A sci-fi és a horror keveréke amúgy is igen gyakori, a különböző gonoszságokat pedig nagyrészt felcserélhető karakterek okozzák.
Szerencsére a többi történet tükrözi Martin kegyetlen, sötét képzeletét, sőt azt is megmutatják, hogy az író a lehető legkevesebb szóval is képes elérni a maximális hatást.
A Weekend in a War Zone például egy keserű mese hétköznapi üzletemberekről, akik a szabadságuk idejét katonásdira használják – valós fegyverekkel. Az And Seven Times Never Kill Man a Földön élő vallási fanatikusokról szól, akik megsemmisítik az idegen kultúrákat. Az Override című történetben egy bányásszal találkozunk, aki értékes swirlstone nevű köveket keres az élőholtak felébresztéséhez. Egy cég felfedezi, hogy egy óvatos kéz munkája az egyetlen módja annak, hogy elkerüljék azt, hogy túl sok kő rongálódjon meg. A holttestek kezei pedig a legolcsóbb kezek voltak, amelyeket meg lehetett venni… A Nor the Many-Colored Fires of Star Ring egy Nowhere nevű ismeretlen területen játszódik, ahol az emberiség felfedezi az univerzum szörnyűségeit.
Végül a legjobb mű talán az 1974-es A Song for Lya című, Hugo-díjat nyert darab. Időben jóval azután járunk, hogy az emberiség kolonizálta a csillagokat, egy olyan bolygón vagyunk, ahol egy ősi, de látszólag primitív faj, a shkeen, egy szörnyű, zavaró valláshoz ragaszkodik.
Életük egy bizonyos pontján minden shkeen buzgón behódol az Uniónak – ez pedig egy olyan cselekedet, amely során összeköttetésbe kerülnek a Greeshkával, egy olyan organizmussal, amelyre az emberek szimplán azt mondanák, hogy egy gonosz, értelmetlen parazita. Csillog, mint egy kis vörös zselé, lüktetve a shkeenek fején, és lassan beborítja és felemészti gazdáját. Néhány ember is csatlakozni kezd a Greeshkához, s két telepata, Robb és Lyanna dolga lesz, hogy felfedezzék, miért folyamodik valaki, sőt, egy egész faj ilyesmire. Az A Song for Lya a bizarr vizualitás és a hangulatos líraiság ellenére olyasmiket is előidéz, amik sokkal valóságosabbak: a vékony határt a cinizmus és a remény között; a megélt tapasztalatokban lévő áthidalhatatlan szakadékokat; vagy épp azt a tudást, amit bárki, aki valaha is szerelmes volt megtapasztalt, hogy nem számít milyen közel állunk egy személyhez, soha sem ismerhetjük meg őt igazán – ahogy önmagunkat sem.
Az A Song for Lya zárja a Nightflyerst, és 44 év után is még mindig szívszorító és egyben gyönyörű. Ez is bizonyítja, hogy a 70-es évek George R.R. Martinja jobban megragadta mind az idegenek mind az emberek világát, mint sok korábbi vagy őt követő író.
