A szellem túlélése
Amennyire ismerjük az emberi történelmet, már a kezdetektől az emberi gondolkodás egyik meghatározó kérdése volt a test és szellem kapcsolata, a létezés a fizikai léten túl. A legősibb civilizációs maradványok között mindenhol elsődleges fontosságú ez a kérdés. A barlangrajzoktól a temetkezésen, a írásokig erre számtalan bizonyíték van.
A tudománynak máig sem sikerült arra válaszolni, mi a szellem, a lélek, a tudat, hol található, miként kötődik a testünkhöz, mi lesz vele a halál után. A tudomány a tényeknek, a bizonyítékoknak hisz, és ez egy olyan terület, ahol nem születtek kísérletekkel igazolható, bármikor megismételhető bizonyítékok. Ezért a tudomány állása szerint a fizikai test megszűnésével a szellem is véget ér.
Ez a vélekedés azonban nem tudja meggyőzni sem a hívőket, sem azokat, akik egyszerűen reménykednek abban, hogy nem szükségszerű az élet vége. A science-fiction zsáner egész történetét végigkísérik azok a művek, amelyek megoldást keresnek erre a problémára.
Mivel a szellem otthonának az agyat tartjuk, erre utalnak az agy elektromos funkciói is, a tudatos lét átmentésének legegyszerűbb megoldásának azt vélték, ha magának a hordozónak, az agynak a továbbélését biztosítják. A fekete-fehér horror klasszikusok tucatjaiban bukkantak fel az üvegedényben úszó agyak. Az elképzelés szerint a testről leválasztott agy megfelelő közegben képes tovább élni, és fenntartani a tudatot. Az már más kérdés, hogy valójában egy agy meddig marad romlatlanul működőképes, de hát a szerzőket az orvosi egyetemeken a formalinban úszó szervek képe ihlette meg. Külön jogos kérdés, hogy ezekben az agyakban a lélek érzékszervek nélkül bezárva sínylődik, vagy valamilyen módon információkat kap a külvilágról. Megmaradnak az eredeti érzékszervek, vagy valamilyen módon pótolják ezeket az információkat.
Ebben a kérdésben igazi klasszikus Herbert W. Franke 1961-ben megjelent Orchideák bolygója című regénye. Ebben egyszerre adott két különböző választ a kérdésre. Egyrészt a bolygó felfedezői az idegen világon építenek maguknak kompatibilis testet, és abba töltik le a tudatukat, így nincs szükség a hosszú és veszélyes űrutazásra. Másrészt a könyv végén kapunk választ a nagy kérdésre, a teljesen elkorcsosult értelmes fajnak már megszakadt a kapcsolata a külvilággal, csak „orchdeaként”, teljesen elkorcsosult testtel léteznek tárolóikban.
Az értelem fennmaradásának másik módját kínálják azok az ötletek, amelyeknek alapja, hogy a tudat letölthető az agyból, és áttölthető egy másik agyba, így biztosítva testtől független lélek-halhatatlanságot. A testromlása után csak újabb testbe kell költöztetni az elmét.
Az 1992-es Freejack – Szabad Préda című disztópiában a halál utáni a test szabad préda. Ha a halál pillanata előtt megmentik a testet, a tudat törölhető és átköltöztethető bele egy másik. Ennek biztosítására még az időutazást is igénybe veszik. A történet főhőse egy autóversenyző, akit a baleset közben ragadnak ki a korából. A jövőben azonban probléma támad és a tudat törlése előtt főhősünk elmenekül. Hajsza indul a préda befogására.
Ugyanennek a testből-testbe gondolatnak a modernebb értelmezése, ha erkölcsösebb módon nem mások testét szerzik meg, hanem a tudatnak a 
klónozás révén új test épülhet. Például erről szól a Hatodik napon című 2000-ben készült Arnold Schwarzenegger film, amelynek főhőse a helikopterpilóta, este arra érkezik haza, hogy ő már otthon van a lakásásban. Testét nem csak klónozták, hanem tudatáról készült másolatot is beletöltötték. De egyiküknek meg kellett volna halnia. Vajon melyik az igazi? És a másiknak mennyi joga van az élethez.
Hasonló ötlet, bár más aspektusból vizsgálja a kérdést a 2016-os Beépített tudat című Kevin Costner film. Egy CIA ügynöknek olyan információi vannak amelyek megfékezhetnek egy nukleáris háborút. Halálosan megsebesül, ezért a fejében lévő információkhoz csak úgy férhetnek hozzá, ha tudatát átültetik egy másik emberbe. A kísérleti befogadó személy azonban egy féktelen pszichopata bűnöző.
Amióta számítógépeket építünk, azóta ábrándozunk olyan kapacitású gépekről, amelyek képesek lennének befogadni egy intellektust. Ha egy személy összes tudása, emléke érzése digitálisan kiolvasható lenne, akkor ezt fel lehetne tölteni egy komputerbe, ahol a digitális halhatatlanság vár rá.
A Transzcendens című 2014-es filmben a mesterséges intelligencia legelismertebb szakértője merénylet áldozata lesz. Utolsó mentsvárként megpróbálják áttölteni tudatát egy komputerbe. A technológia azonban még csak a legelején jár, nem tudni, sikerül-e az áttöltés, és erre hogy reagál az elme. A kérdés, hogy tökéletes lesz-e a másolat?
Innen már csak egy lépés, hogy ha megfelelő méretű számítógépünk van, az akár egy android testébe is kerülhet. Ezzel megszületik egy teljesen mesterséges test, amelynek már csak az intellektusa természetes eredetű és jöhet a digitális halhattalanság.
És végül Bardóczky Ákos könyve, a természetes intelligencia. A történetben már androidokkal van tele a bolygónk, amelyeket mesterséges intelligencia irányít. De mi van akkor, ha ez csak megtévesztés, és az androidok gyártói egészen más módon jutnak hozzá a korántsem mesterséges értelemhez.
