A varázslás szabályai

A  Galaktika 2016. januári számában  megjelent egy David Klecha és Tobias S.Buckell által megírt, egyszerre különös és különleges novella, ami annyira elemzést igényel, hogy alig tudom mivel kezdjem. Talán az esetleges negatívumokkal, de azt leszögezném, hogy összességében sokkal több jót találtam benne, mint kifogásolni való részt.

A legfontosabb, ami nem feltétlen szól a novella mellett, az az a tény, hogy nem „kezdőknek” szánták. Persze lehet, hogy csak az írók által választott in medias res módszer miatt érezheti így az olvasó, de mindenesetre eléggé elvártnak éreztem a háttértudást. Ez nem feltétlenül rossz, és egy kitartó kezdő egy idő után azért tud mibe kapaszkodni, azonban tényleg kitartónak kell lennie, hogy a már egyébként is masszív méretű és gyorsan közölt információkat feldolgozza.

A második, némiképp az előzőhöz kapcsolódó gond a rendkívül gyakran előforduló katonai szleng. Persze remekül alkalmas egy bizonyos hangulat megteremtésére, mégis ha valaki nem elég képzett és ez esetleg zavarja is, könnyedén leteheti a művet még a történet kibontakozása előtt. Nem elég tehát a fantasy iránti érdeklődés és olvasottság, ismernünk kell egy kis hadizsargont is.

A következő probléma, ami magyarázza, hogy eddig miért nem írtam semmit a műfajjal kapcsolatban, az a világok egyedi, ám néhány olvasó számára talán zavarba ejtő keveredése. Egyszerre találjuk meg a rádióhullámokat, mágikus energiákat, orkokat, tengerészgyalogosokat, nyilakat, íjakat, gépfegyvereket és rakétákat. Nem tudhatjuk, hogy fentről sárkány, vagy esetleg vadászrepülő érkezik-e. Ismételten nem magától értetődő hátrány, kivéve persze azok szemében, akik a klasszikus fantasy-t tisztán szeretik fogyasztani. Ez a mű azonban mintha szándékosan szembe menne a klasszikussal. A Tolkienre tett utalások leginkább az emberi ostobaságot bemutató példákhoz társítva fordulnak elő. Ez talán a legnagyobb sérelmem a művel kapcsolatban, de rá is térnék arra, mitől érzem mégis olvasásra érdemesnek, és miért sajnálom, hogy nem hosszabb.

Talán épp azért, mert nem kezdőknek készült, talán a műfaj egy regényhez viszonyított különbségéből adódóan, esetleg az írók tudatos választása miatt, de azonnal akció közepébe csöppenünk, és nincs megállás. Kétlem, hogy bárki szünetet tartana a vége előtt. A háttér, a történet jóval részletesebb és mélyebb az egyébként jól leírt harcnál, de erre úgy kell rájönnünk, hogy közben pörögnek a harci események is. Ráadásul alig hogy megértjük többé-kevésbé a világot, máris beindulnak a csavarok, amik már nem csak a harc szintjén izgalmasak, hanem a történet egészének szempontjából. Hogy például van-e értelme egyáltalán annak, hogy az egység az életét kockáztatja. És persze a világ furcsaságának magyarázatáról szóló információmorzsák is belekeverednek a „nagyobb ábra” morzsái közé.

Nagyon különleges a nézőpont, amin keresztül látjuk a történetet. Az egységből ketten vannak igazán, akik narrátorként is funkcionálnak, de az egész egység egy olyan varázslat hatása alatt áll, ami egyaránt hat a nézőpontra és a harcra. Szinte elkerülhetetlen, hogy „csatlakozzunk” a csapathoz.

A karakterek sem sablonosak. A nemes hölgy, akinek a megmentésére a küldetés irányul, önként vállalkozik csalinak, és meg is sértődik, hogy ezt nem azonnal engedik meg neki, majd észérvekkel támasztja alá álláspontját, meggyőzve az egységet.

Szintén a pozitívumokhoz sorolnám, hogy mindkét író tapasztalt a sci fi és fantasy világában egyaránt. Tobias S.Buckell 2008-ban best seller listára került a Halo 6. részével. A novella furcsaságát pedig talán magyarázza, hogy egy hajón nevelkedett. David Klecha élettörténete után pedig a katonai szleng nem meglepő, mivel ő iraki veterán, aki saját elmondása szerint azóta ír történeteket, hogy az eszét tudja.