Aiden Cross: Hulló Csillagok

A Galaktika Arénában bemutatkozik Aiden Cross Hulló Csillagok című írásával. Ne felejtsd el a kommenteddel, építő kritikáddal segíteni az írót!

Clint a parton ült.
A lemenő nap fénye sárgára festette a komor esőfelhőket. A tenger nyugodtan hullámzott, épp csak néhány fodor ugrált a felszínén, amint megnyalta a homokot, melynek szemcséi átperegtek a lábujjai közt. Clint a mellette némán zokogó lányra pillantott, aztán vissza a vízre.
– Tudod – törte meg a csendet –, az öregem pap volt. Őszintén hitt a vallásban, istenben, az egyházban. Vizet prédikált, és vizet is ivott, de engem mégsem keresztelt meg. Azt akarta, hogy amikor elég idős leszek, hogy megértsem, majd én döntsem el, akarok-e hinni. És mikor én úgy döntöttem, ő nemet mondott. – A lány felnézett, ő pedig, párás szemei alatt, megengedett magának egy halovány mosolyt. – Hegyet másztam, ejtőernyőztem, fizikát tanultam az egyetemen, szerelmes lettem… tudta, hogy a Földön nincsen rám illő kereszt. Tudta, hogy nem imádkoznék vele az asztalnál, hogy nem látna gyóntatószékben, mert amiket ő bűnöknek hív, én nem tartom annak. Aztán, mikor az anyád meghalt, azt mondta: „ A hit nem a vallás privilégiuma, fiam. Nem az istenhívők kiváltsága. Mert hinni bármiben lehet.” – Büszkén a lányra tekintett. – Onnantól kezdve én benned hittem.
A lány testét alkotó kristályköd szétrebbent, ahogy elmosolyodott és a tengerre nézett, de nem akart mosolyogni, most nem. Clint látta, mikor a kristályok ismét összeálltak, hogy a szeméből újabb könnycseppek hullanak ki.
– Nagyon fog fájni? – kérdezte elfúló hangon.
Clint felhúzta a szemöldökét.
– Számít ez?
– Nekem igen – nézett rá a lány.
Clint eltűnődött. Még eszébe sem jutott belegondolni, vajon fájni fog-e. Vajon meddig fog élni, miután megérkezik?
– Nem tudom – felelte, és nekidőlt a mögötte hajladozó pálmafának. – Erről inkább Miát kéne megkérdezned.
Mintha csak erre várt volna, egy sirály kivált a felettük repülő rajból, és a nyakában egy piros kártyával a lábához repült. Clint elolvasta a rá írt üzenetet.
„A befogólencséket újrakalibráltam, és az egyes és kettesszámú tükröket is.
Még két perc. Kinyissam az ernyőket?”
Miután bólintott, a madár sebesen felrepült, és egy éles villanással eltűnt a felhők között. Clint követte a szemével, aztán nagy levegőt véve a lányra pillantott, aki a nyakláncát fogta a kezében.
– Sajnálom – mondta remegő ajkakkal. – Hogy mindig keresztbe akartam tenni nektek anyával. Hogy olyan sokáig gyűlöltelek… és folyton Clintnek hívtalak.
– Hát, ez a nevem, nem?
– Tudod, hogy értem! – fakadt sírva újra a lány.
Clint szerette volna átölelni. Végigsimítani a haját, homlokon csókolni, érezni, hogy a hegyes álla szúrja a vállát. Ezt már nem tudja megtenni.
– Én is sajnálom – mondta halkan. A lány „Még te sajnálod?” kifejezéssel az arcán nézett rá.
– Igen – válaszolta. – Hogy elcsesztem a kompot, és itt ragadtam az űrben… Hogy nem táncolhatok veled az első bálodon. Hogy nem ujjonghatok és csinálhatok hülyét magamból a diplomaosztódon. Hogy nem kísérhetlek az oltárhoz az esküvődön.
Kinyújtotta a kezét, de az átszaladt a lányén. A köd szemcséi kigurultak a tenyeréből, és a kézfeje fölött alkottak ismét egyet. A lány megvonta a vállát, és ingerülten elmosolyodott.
– Clinton Barnes, a hős – mondta gúnnyal a hangjában.
– Hogyan?
– Hős vagy otthon. A hazafi, aki bármi történjék is, teljesíti a feladatát. Már benne vagy az elnök kampányában is. Bögrékre meg pólókra nyomtatják az arcodat, munkaszüneti napot neveznek el rólad… Persze azzal már senki sem foglalkozik, hogy kimentsenek innen.
– Netti… – Berregő mennydörgés szakította félbe. Az égen vörös fények suhantak át. A fél perces figyelmeztetés, jött rá Clint. A lány az égre tekintett, aztán rá.
– Apa… – Kétségbeesve jött rá, hogy elfogyott az idő.
– Semmi baj, kicsim – nyugtatta Clint. A lánya odatérdelt mellé, és megpróbálta megsimogatni az arcát.
– Nagyon szeretlek, apa – zokogta.
– Én is szeretlek téged, kicsim – suttogta Clint. – Én is téged…
A szemcsék ismét szétrebbentek, de össze már nem álltak, soha. Clint másodpercekig nézte a pontot, ahol egy pillanattal ezelőtt még a lánya barna szemei voltak. Hónapjai voltak rá, hogy törődjön velük, ő mégis elfojtotta az érzelmeit. Most mind együtt törtek a felszínre. Az érzés, mikor Linda a kórházban, a kezei közt halt meg, otthagyva őt egy tízéves mostohalánnyal. Az érzés, mikor Netti először hívta apának, még ha csak gúnyból is. Az érzés, mikor őt kérték fel a feladatra, hogy megmentsen milliókat. Az érzés, mikor kiderült, hogy saját hibájából, nem juthat haza. És az az érzés, mikor a mostohalánya sírva mondta, hogy szereti… aztán eltűnt.
– Clint – szólalt meg óvatosan Mia. Clint megtörölte könnyes szemeit.
– Igen?
– Már csak néhány másodperc. Akarod, hogy fent hagyjam a hologramot?
– Igen, Mia, köszönöm.
Mia hallgatott egy pillanatig, aztán hozzátette:
– Clint. Sajnálom, hogy ez történt, de azért örülök, hogy megismerhettelek.
Clint bólintva nyugtázta Mia kedvességét.
– Légy jó, Mia – sóhajtotta.
Könyökét a térdén támasztva összefonta az ujjait, és végigpásztázta a partot. A nap már lement a horizonton, szürkén hagyta a felhőket. Hideg fuvallatok huhogtak a pálmalevelek között, a távolban vad hullámok ostromolták a fekete sziklafalat. A magasban sirályok tárgyalták meg egymással hova bújjanak a vihar elől, de Clint tudta: már nincs menekvés.
Felpillantott az égre. Az állomás ablakán át látta a meteorraj előőrsét. Akárha pergő gyémánteső lett volna.
Gyönyörű volt.