Amerikai istenek sorozatpremier
Neil Gaiman – jelenleg az egyik legfelkapottabb SFF író könyvéből –, az Amerikai istenekből készített sorozatot a Hannibal tévésorozat rendezője, Bryan Fuller, és a hatalmas sikert aratott Logan forgatókönyvén is dolgozó Michael Green.
Az Amerikai istenek alapvetően nem egy könnyen követhető regény, rengeteg álomszerű képpel, metaforával dolgozik, amit képernyőre ültetni több, mint nehéz. Az első rész alapján én azt mondom: abszolút sikerült!
Ha túltettük magunkat az LSD-parádéként is helytálló főcímen, máris láthatjuk a prológusként szolgáló embereket, akik először mentek Amerikába. Nos, ha az alap felvezetés egyelőre nem tiszta azoknak, akik még nem olvasták a könyvet, könnyebb dolguk lesz, mert a sorozat megpróbálja következetesen bemutatni az egyébként kissé kusza történéseket. Az első vérgőzös jelenet után megismerkedhetünk Árnyékkal (Ricky Whittle), a történet főszereplőjével.
Árnyék jó magaviselet miatt 3 év után szabadul a börtönből, ahová testi sértés miatt került. Azonban visszatérve a nyüzsgő világba, csak tragédiák érik. Végül megismerkedik egy nagyszájú svindlerrel, Szerdával (Ian McShane), aki munkát ajánl Árnyéknak.
A hagyományos értelemben vett történet, mint olyan nem kerül elő. Fogalmunk sincs, sokszor mi történik a képernyőn, de emiatt ne aggódjon senki, hiszen a regény lapozgatása közben is akadtak „ez meg mi a f…” pillanatok. A végére azonban minden összeáll majd.
A sorozat Amerika lelkét hivatott bemutatni. Az embereket, a társadalmat, a városokat, minden olyan dolgot, amit az emberek alapból nem feltétlen látnak az országból, vagy épp nem azokra a fontos dolgokra asszociálnak, amikor meghallják az Amerika szót. A nagy poliszok, a gazdag üzletemberek, felhőkarcolók „mögött” ott vannak a kis porfészkek, az egyszerű dolgozó emberek, a vendégszeretet, a vallás. Mindez szembeállítható a sorozat (és a könyv) mondanivalójával: a régi folyamatos harca az újjal. A régi istenek kimennek a divatból, már ha szabad ilyen szavakkal illetnem őket. Öregek már, nem áldoznak nekik, az emberek nem fogadják be őket a szívükbe, lelkükbe. Nem fohászkodnak hozzájuk esőért, jobb termésért. És mivel az istenek imákból, áldozatokból táplálkoznak, sajnos bizony éheznek az USA hatalmas területén. Nem úgy az új istenek, a digitális kor fiatal, erős rakoncátlan istenei. Az internet, a tv, a telefon mind-mind csupán mindennapjaink egyszerű eszközei, de több időt töltünk velük, mint szeretteinkkel, ismerőseinkkel, vagy akár munkánkkal. Ez erőt ad az új isteneknek, ez táplálja őket.
Az Amerikai istenek sorozat remekül követi a regény fonalát. Néhol ugyan eltér az időben, de egyáltalán nem olyan mértékben, hogy az zavaró legyen (ugye, Térség?). Sőt, néhol még szükséges is az apró változtatás. A megvilágítások, a helyszínek, a karakterek rendkívül találóak, roppant kreativitásról adnak tanúbizonyságot. Amellett, hogy Fuller már letett nem keveset az asztalra, az is hozzájárult a dologhoz, hogy Neil Gaiman személyesen is végig beleszólhatott a sorozat készítésébe. Erről példát vehetne minden könyvadaptációt készítő csatorna (vagy hollywoodi gigavállalat), hiszen hogyan is hívják életre az író által megálmodott világot maga az író nélkül?
Az első rész után még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de eddig tetszett, amit láttunk. Ajánlatos a sorozatba való belevágás előtt átlapozni a regényt, hogy teljesen érthetőek legyenek az álomszerű jelenetek is.
Egyébként a Hannibal forgatásai után ilyen sok kellék-vér maradhatott ki? Szó szerint vödörszámra öntik egymásra a szereplők az Amerikai istenekben…
