Amibe egy tisztességes inkvizítor is beleizzadna… 1. rész
… azok a manapság gombamód szaporodó, különböző eredetű vallási mozgalmak.
Vannak közöttük valóban jó szándékú felekezetek is a nagy egyházakból kiábrándult, ám erkölcsi, szellemi útmutatást igénylő emberek számára, és vannak olyanok is, amelyek motivációi eléggé megkérdőjelezhetőek.
De, mielőtt belecsapnánk, előbb nézzük meg párat a letűnt korok misztériumvallásai közül.
Csak, hogy képben legyünk azzal, miféle “ördögtől bagzott”, pogány nézetek dívtak akkoriban, amikor például virágkorát élte…
… egy megzabolázhatatlan kultusz, amely éjjeli áldozások, titkos szertartások, beavatási rítusok hosszú és a beavatatlanok számára ismeretlen sorát követte: a Dionüszosz-kultusz. Ráadásul nem papjai, hanem papnői voltak: a menádok. Ez a tény már eleve szokatlan, hiszen távoli múltra (a matriarchátusra) visszavezető rendet idéz a kereszténység stabilnak tűnő patriarchális struktúrájában. A kultusz középpontjában a sötétség, megnevezhetetlenség és megismerhetetlenség istensége, Dionüszosz állt, aki/ami egyébként termékenység isten is volt egyben.
A résztvevők mítoszokat éltek újra mindenki részvételével, azután belevetették magukat a szélsőségességbe: a nemi orgiába, a mámorokba, még a rituális gyilkolásba is. A bosszú, a sors, az extázis nevében – droggal, alkohollal vagy anélkül. Az ókori görögség dionüszoszi misztériumaiban az élet minden szélsőséges helyzetét meg lehetett élni – és meg is élték őket.
A Saturnalia ünnepeket az ókori Róma lakói december 17-én, a téli napforduló idején, az őszi vetés befejezésekor, Szaturnusz isten tiszteletére ülték meg – a hagyomány szerint az uralkodása alatti boldog aranykornak az emlékezetét erősítette.
Eredete Görögországon át Mezopotámiába nyúlik vissza. A sötétség felerősítette az emberek félelmét a haláltól, és az elmúlással éppen a nemiség alternatíváját állították szembe: emberek nagy lakomákkal, ivászatokkal, tánccal, zenével ünnepeltek. Egyes munkák tiltva voltak, és megajándékozták a szolgákat. A házakat feldíszítették örökzöld borostyánnal. A népszerű ünnepe alatt az emberek megajándékozták egymást, ettek, ittak, sőt pár napra a társadalom is a feje tetejére állt: az urak szolgálták ki rabszolgáikat. Saturnus templomában közlakomát tartottak államköltségen, ami az ünnepet időnként karneválszerűvé tette, ami bizonyára sokaknak adott alkalmat a lerészegedésre.
A gyilkos tulajdonságokkal felruházott istenek köré szervezett kultuszok többsége beéri a jelképes, csupán kilátásba helyezett pusztítással. Például a frígiai eredetű, a Teremtés Anyjának tekintett Kübelé (latinul Cybele) istennőhöz a Római Birodalomban és Kis-Ázsia számos vidékén háború idején azért könyörögtek, hogy nyújtson védelmet az ellenséggel szemben.
A rendszerint- a résztvevők önkívületéig fokozott és hisztériába torkolló – zártkörű összejöveteleket olyan papok vezették, akik kasztráltatták magukat, hogy az “eszményi anyaistennőt” feltétlenül és önzetlenül szolgálhassák. A szertartások azonban- noha a résztvevők ezeken például élő bikát áldoztak fel vérét magukra csurgatva és valószínűleg kábítószereket is fogyasztottak- valójában ártalmatlanok voltak.
Mithras több vallásban megjelenő, ősi, már az indek és irániak közös elődjei által tisztelt istenség.
A korábbi, nyilvános kultuszokhoz képest ez a vallás titkos, szertartásain csak férfiak vehetnek részt, akiket titoktartási eskü letételét követően a misztériumok vezető beavatnak. Ez a vallás a 2. századtól az egész Római Birodalom területén elterjed, követői között főként hivatalnok-rabszolgákat és katonákat találhatunk. A kultusz középpontjában Mithras isten csodás tettei állnak. Mivel a beavatottak megtartották a misztériumok titkait, a vallás tanításairól és a szertartásokról igen keveset tudhatunk. A perzsa előzményeit a kultusz alapítói a hellenisztikus asztrológia kereteiben formálták át.
Így a bikaölés valószínűleg többek között a nap- és holdfogyatkozásokkal összefüggő asztrológiai és a lélek halál utáni életével kapcsolatos misztikus tanításokat közvetített. A 4. század végén a többi nem-keresztény vallással együtt betiltották, így Európában Mithras tisztelete hamarosan megszűnt. Perzsa eredetű alakja viszont tovább élt a kaukázusi Örményországban és Iránban: előbbi a kereszténység felvételéig ismerte, majd a keresztény epikába is átszármazott alakja, Perzsiában pedig a perzsa vallásban mindvégig vezető szerepet játszott. Az iszlám hódítását követően napistenként a zoroasztriánus perzsák, a párszik tisztelik mindmáig.
A Római Birodalom a terjeszkedése során eljutott Britanniába, és ahogy azt az Asterix képregényekből is tudjuk, jócskán meggyűlt a baja az ottani népekkel. Például a kelta druidákkal.
A druidák tanításának egyik legfontosabb pontja, hogy a lélek nem hal meg és a halál után más testbe költözik. Régészeti bizonyítékok vannak rá, hogy szertartásokkal ünnepelték a napéjegyenlőséget, illetve az év leghosszabb és legrövidebb napját, illetve a hold és a vegetáció ciklusainak négy más kiemelt napját.
A rossz nyelvek szerint a druidák, a kelták papjai a megfélemlített embereket arra kényszerítették, hogy éjfélkor adjanak nekik feláldozásra egy gyermeket. Az erre kiszemelt család ajtaja elé raktak egy kifúrt és kivilágított tököt. Ha a ház lakói nem teljesítették a kívánságot, gyilkos bosszúra számíthattak. A gyermekáldozatot óriási szalma, vagy rőzsekötegbe kötözve elevenen égették el. Szokásuk volt a keltáknak az is, hogy állatbőrökkel és állatfejekkel álcázták magukat a szellemek elijesztésére. Ajándékokat készítettek az elhunyt lelkek kiengesztelésére.
A valóság persze egészen más, és hogy mennyire más, azt megtudhatjuk Simon Piggott igencsak alapos kutatómunka után kiadott A druidák című könyvéből:
http://www.booker.hu/konyv/a_druidak_/
A cikk második része két ősi, ám feltételezhetően ma is működő távol-keleti szektáról, illetve a két legismertebb modern mozgalomról a következő link alól elérhető:
