Amikor az ember istent játszik 3.

Cikksorozatunk harmadik csoportját vesszük szemügyre, melybe néhány olyan történetet gyűjtöttük, ahol az állatkísérletek, egy nagyobb léptékű kutatás eszközeként funkcionálnak. Például egy globális katasztrófa megakadályozására, esetleg annak legyőzésére irányuló kísérlet eszközeként, vagy személyes megszállottságból, de emberileg indokoltnak tűnő, pozitív céllal történnek, pl. egy a főhősünk által szerett személy életének megmentése.

Michael Crichton Androméda-törzs című regényéből 1971-ben készítettek filmet, Robert Wise rendezésével.

A sztori röviden: az amerikai hadsereg egyik katonai műholdja váratlanul meghibásodik, és lezuhan Új-Mexikóban. A hadsereg azonnal lezárja a fertőzött területet, és egy különlegesen felszerelt mozgó laboratóriumot telepítenek a városba. Légmentesen záródó védőruhába öltözött tudósok fésülik át a fertőzés helyszínét, begyűjtik a műholdat, és őrült versenyt futnak az idővel, hogy megtalálják a vért pillanatok alatt száraz, finom porrá változtató félelmetes idegen organizmus ellenszerét, mielőtt elszabadul a kór, és órák leforgása alatt elpusztul az emberiség. A rejtély kulcsát minden bizonnyal a két túlélő rejti – egy alkoholista, és egy bömbölő csecsemő, akikre látszólag nem hatott a kór.
Kölökkorom egyik legmarkánsabb élménye volt ez a film, őszintén bevallom, hogy ezután olvastam csak el a sztorit, melyet egyébként Crichton egyik máig legjobb könyvének tartok. A 2008-as filmverziót nem láttam, bár ha hihetek a hozzáértőnek tűnő kritikusoknak, akkor nem vesztettem semmit.
A film egyik legsokkolóbb jelenete a laboratóriumban történik, ahol majmokon kísérletezve tesztelik a kórokozó virulenciáját, terjedésének módját, és sebességét. Tekintettel, hogy a hetvenes években készült, a mai múvik látványvilágához szokott szem, és lélek számára talán nem olyan borzasztó, mégis, azt hiszem a hanghatások, és a nyomasztó hangulat méltán emeli a filmet – és természetesen a könyvet-, a legjobb tudományos-fantasztikus filmek történetek közé.

Richard Matheson I am the Legend című 1954-es regényét először 1964-ben Omega man címmel Charleton Heston, majd 1971-ben The last man on Earth címmel Vincent Price főszereplésével filmesítették meg, ám van egy olyan érzésem, hogy az eredeti címet őrző 2007-es Legenda vagyok, és Will Smith neve többet mond nekünk.

A fent említett sztoriban egy kormány által pénzelt kísérlet közben elszabadul egy vírus, mely részben kiirtja, részben pedig napfényre allergiás, zombiszerű mutánssá változtatja a fertőzötteket. A kísérletben résztvevő egyik virológus, doktor Neville maga immunis a járványra; lelkiismeretétől hajtva napközben kutatómunkát végez – és magánya miatt a józan eszéért is megharcol-, éjszaka azonban az életben maradásáért küzd.

Ugorjunk egyet; a következő sztori a születése óta eltelt időben igen kalandos utat járt be. Eredője egy H.G.Wells történet, A láthatatlan ember.  A nem kevés társadalomkritikai töltettel bíró sztorit többször is feldolgozták; sorozatok, filmek, dalszövegek születtek belőle.
Az eredeti láthatatlan ember, Griffin, minden zsenialitása ellenére kegyetlen, és érzéketlen tudós, akinek eszébe sem jut, hogy találmányát az emberiség javára fordítsa. Az 1933-as változatban már árnyaltabb a személyisége, aki a halálos ágyán megbánja a bűneit, a ’75-ös amerikai filmsorozatban pedig pozitív karaktert formál meg az NCIS Dokija, David McCallum.
Hogy miért került be válogatásunkba a történet, nos, A láthatatlan ember The hollow man -magyarul Árnyék nélkül-, című 2000-es filmadaptációjában az Oscar-díjjal hitelesített vizuális effektek egyike egy igen látványos állatkísérlet volt. A képen látható gorillán tesztelte először a láthatatlanság szérumát főszereplőnk, dr. Sebastien Caine (Kevin Bacon)

Az állatkísérletek sikerétől megrészegült tudós vakmerő módon saját magán próbálja ki a szert, melyet természetesen a katonaság megbízásával, és anyagi támogatásával fejlesztett ki.  Számításába azonban hiba csúszik: a folyamat visszafordíthatatlanná válik. Caine, az “árnyék nélküli ember” és beosztottjai, Linda és Matthew igyekeznek közömbösíteni a szérum hatását. Csakhogy a láthatatlan tudós, akit lelke mélyén megalomániás hajlamok fűtenek, megmámorosodik hatalmától, olyannyira, hogy ettől kezdve semmi sem állíthatja meg ördögi útján.
Mindegyik feldolgozásban fogós dilemmát okoz a láthatatlanság ténye; vajon tényleg bármit büntetlenül megúszhat valaki, ha láthatatlan? Hiszen bizonyítást sosem fog nyerni bűnösségének ténye.  Vajon egészséges pszichével rendelkező ember személyisége is eltorzulna, ha tetteiért nem kéne felelősséget vállalnia? Egyáltalán kísértésbe esne-e ettől a lehetőségtől, vagy eredendő erkölcsössége megóvja tőle?

Következő történetünk egy igen megható, és romantikus science-fiction sztori.
A Forrás című drámában főszereplőnk feleségének agyát halálos kór támadta meg. Orvos férje minden idejét a kutatólaboratóriumban tölti, hogy megtalálja a lehetséges ellenszert. A nő azonban belenyugvással várja a jövőt, megírja élete művét. Arra kéri a férjét, hogy ő fejezze be a művet. Tom szeretné boldog véggel lezárni a történetet, ám az asszony kész tények elé állította. A kilátástalan helyzetben letargiába esik, hiszen a kedvese jelentette élete értelmét, testesítette meg számára a szerelemet. A férfi hosszú és nyomorúságos utat kénytelen bejárni, mire rájön, hogyan is érheti el célját. A történet ezer évet ível át, három különböző korban játszódik, és természetesen, a férj állatokon teszteli a gyógyszert.

A témában felsorolt utolsó regényünk bizonyos szempontból kilóg a többi közül, de ugyanakkor mégsem.
Tudom, kicsit homályosan fogalmaztam, ám mindjárt kiderül, hogy miért releváns mégis Harry Harrison Éden-trilógiája.

 A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent 2009-es Édentől nyugatra című regény a jégkorszak kezdetén indul. A jilanék (intelligens, “emberszabású” hüllők) és a tanakok (emberek) soha nem találkoztak eddig. Az egyre hidegebb és hosszabb telek azonban mindkét fajt arra kényszerítik, hogy melegebb tájakon üssék fel tanyájukat.
Ez elvezet az első találkozáshoz, amelynek katasztrofális következményei lesznek. Sem a jilanék, sem a tanakok nem szívlelik a másikat – már csak kinézetük alapján sem – és ez öldöklő küzdelemhez vezet. A jilanék civilizációja a találkozás idején már többezer éves, ennek megfelelően minden szempontból fejlettebbek a törzsközösségben élő embernél.
Biokémiai tudásuk odáig fejlődött, hogy képesek igényeiknek megfelelően átalakítani, manipulálni fajokat; minden kényelemmel szolgáló otthonaikat, és városaikat szó szerint növesztik, “járműveiket” és eszközeiket különböző állatokból, és növényekből fejlesztik ki irányított szelekcióval.

A könyv hihetetlenül izgalmas, elgondolkodtató, alternatív történelmi sci-fi, melyben a tudományos háttér kidolgozottsága hiteles, és érdekes, a jilanék, és a tanakok kultúrájának tartalmas, és összetett ábrázolása pedig igazi élménydús, paleontológiai kalandtúrává varázsolja a történetet.
Állatkísérlet?!
Igen.
Csak éppen nem emberek végzik azokat.
A történet második része Fagyos éden címen 2010-ben jelent meg; a közelgő jégkorszakban a melegvérű, ám technikailag fejletlen emberi faj túlélési esélyei sokkal jobbak, miközben a jilanék fejlett biotechnológiai eszközeikkel küzdenek fajuk fenntartásáért.
Mindkét kötet megvásárolható, illetve megrendelhető a Budapest Fény utca 2. szám alatti Galaktikaboltban.