Az eljövendő hősök napjai
Az itthoni mozik ma kezdik vetíteni a legújabb szuperhősös filmet, az X-Men – Az eljövendő múlt napjait, mi viszont már megnéztük, és ilyennek láttuk:
Régebben, amikor még a szuperhősös filmek csak elvétve sikerültek jól, és a Marvel Studios még nem hozta létre azt a gigászi projektjét, amit most Marvel Cinematic Universe-nek nevezünk, két trilógia uralta a mozivásznat. Az egyik a Pókember trilógia, a másik pedig az X-Men trilógia. Furcsa mód, mindkettő hasonló ívet járt be, egy jó, de a folytatást alulmúló első film, egy remek második epizód, majd hatalmas bukás a harmadik darabbal. Aztán jött a Bosszúállók, és valami olyat mutatott, ami miatt ma is hatalmas nézettséget generál szinte bármelyik filmje a Marvel Studiosnak.
A stúdió annyira erős jelenlétté vált, hogy az X-Men és a Pókember jogait tulajdonló Sony és Fox választás elé állt. Vagy rebootolják a filmeket, és beszállnak a küzdelembe, vagy a jogok visszaszállnak a Marvelhez, és ők kimaradnak a buliból. Meg is született a döntés, rebootolni kell. Akkoriban a Pókember 3. és az X-Men 3. még friss sebek voltak a rajongóknak, így sokan várták a teljes újra kezdést, és még többen nem akarták elengedni a hőn szeretett hőseiket.
Az X-Men az a franchise, ami régen is külön univerzumként működött a Bosszúállókétól, így önmagában is megállná a helyét egy olyan monstrummal szemben, mint az MCU. Megvoltak a bejáratott szereplők, a gazdag háttér, amiből meríteni lehetett. Még egy hatalmas bukás után is (X-Men kezdetek: Farkas) meg tudott születni a már teljesen friss és lendületes X-Men Az elsők. A film óriási siker volt, mindent megcsináltak benne, amit a rajongók szerettek volna. A színészek jók voltak, a rendezés is, ám volt egy apró bökkenő. A Pókemberrel ellentétben az X-Men nem kezdett teljesen tiszta lapot, az első trilógia még kánonnak minősült. Ez egy olyan ötvözetet hozott létre, ami rendelkezett mind az új, mind a régi filmek előnyeivel és hátrányaival. A korábbi filmek sztárjai még mindig nagy neveknek számítottak, így a stúdió megpróbálta ezt kihasználni úgy, hogy közben az újak népszerűségében se essen kár. Mint ha egy Star Wars filmben egyszerre akarnák szerepeltetni Sir Alec Guinnesst és Ewan McGregort. Ez lett Az eljövendő múlt napjai.
A történet egy itthon is megjelent képregény adaptációja. Néhány változtatás ugyan történt benne, de az alapkoncepciót követi a film. Minden spoiler nélkül képzeljünk el egy olyan történetet, mint a Terminátor: a jövőben az emberek és a mutánsok is egyaránt a teljes kipusztulás szélén állnak – hála a szuper fejlett mutánsölő robotoknak. Nincs mit tenni, valakinek vállalnia kell az időutazást, és megváltoztatni azt az egy gyilkosságot, ahol minden elkezdődött. Ahogy az már az időutazós filmeknél lenni szokott, mindenki kapcsolja ki a logikáért felelős agysejtjeit. Ahogy a Doktor mondaná: az idő egy gomolygó, össze-vissza katyvasz.
Egyszerre két idősíkban is folyik a cselekmény: a jövőben, mindazokkal, akik a régi trilógia sztárjai voltak, néhány új szereplővel – csak hogy el lehessen mondani, hogy megint raktak bele új mutánsokat is -, és a múltban, ahol a friss gárda viszi előre az eseményeket.
Olyan nagy nevek tértek vissza az új filmbe, mint Patrick Stewart (Professzor X), Ian McKellen (Magneto), Halle Berry (Ciklon), Ellen Page (Kitty Pryde), Shawn Ashmore (Jégember) illetve Hugh Jackman (Farkas), aki amolyan jokerként mindenhol ott van.
De a másik csapatban is kiváló színészek szerepelnek, mint például Jennifer Lawrence (Mystique), Michael Fassbender (Magneto), James McAvoy (Professzor X) vagy az aktuális „ellenséget” alakító Peter Dinklage (Bolivar Trask). Ha ennyi színész nem lenne elég, akkor sem kell aggódni, lesznek még meglepetések.
Valahol ezzel a filmmel is az a baj, mint a Csodálatos Pókember 2-vel. Amíg az MCU már kilenc filmmel felépítette a kötelékeket, addig a Pókember és az X-Men franchise is (és akkor még a DC-s próbálkozásokat nem is említem) kapkodva próbálja behozni a lemaradását. Túl sokat akarnak egy filmbe belesűríteni – ami elveszi a film lényegét, mert kapunk sok mindent, visszatérő kedvenceket, új szereplőket, sőt utalásokat másokra. Ez viszont a karakterek rovására megy, a legtöbb csak úgy van, nem válnak érdekessé, nem ismerjük meg őket jobban. De a legfontosabb szereplők sem tudnak megfelelően kiteljesedni, se a főhősök, sem pedig az ellenfelek. Semmi sem öl meg jobban egy szuperhősös filmet, mint egy béna ellenség.
Bolivar Trask, (azaz Tyrion Lannister,) civil nevén csak Peter Dinklage, egy nagy színészi tehetség, és igazán kedvelem a munkásságát (Haláli temetés, Trónok harca), de valahogy nem sikerül neki azzá válni, aminek lennie kellene. Ez nem feltétlenül az ő hibája. Csupán nem foglalkozik a film a karakterrel, a motivációival. Nem kap elég időt, nincs bevezetése, nem lehet úgy tekinteni rá, mint egy ellenségre. A film jócskán a vége felé közeledik, mire kiderül az indítéka, és kb. úgy száguld el mellettünk, hogy fel sem fogjuk. A Trask alatt szolgáló William Strykerről, aki például Farkas adamantium karmaiért felelős, pedig ne is beszéljünk, az ő szerepében is rengeteg lehetőség lett volna – csak az a fránya idő. A másik közkedvelt ellenfelünk a fiatal Magneto, aki – a színésztől függetlenül – hasonlóan nem tud kibontakozni. Nála elkezdődik a karakter felépítése, és az elején működik is, de aztán megtörténik a váltás, és megyünk tovább, mintha mi sem történt volna, konkrét magyarázatot azonban számomra nem sikerül senkinek megfogalmaznia.
Inkább az új generáció oldalán találkozhatunk látványos fejlődésekkel. McAvoy számomra vitte a filmet, mintha az egész az ő hátán és furcsa szárnysegédjén, a kabalabábúvá avanzsált Farkasén menne. Kiemelném még Mystique szereplését, aki megérdemelné a legjobb gonosz díjat, ha valóban az lenne, de ő inkább csak Xavier és Magneto pingpong labdája. A közönségkedvenc díjat pedig Evan Peters (Higanyszál) kapja, aki meglepetésre jobb lett, mint amire számítottam. Patrick Stewart és Ian McKellen hozták azért a megszokott formát, van egy jelenetük, ami például már majdnem megindító. Ciklonban mondjuk csalódtam, kb. egy szinten mozgott az olyan mutánsokkal, akik csak a látványért voltak felelősek.
A film gyengéjének mondanám még az akciójeleneteket, amik nem hagytak nagy nyomot bennem. Talán azért, mert A tél katonájában sokkal hatásosabb volt az egész, és még a Pókemberben is jobban koreografálva volt, már ha épp volt harc. Talán csak Higanyszál és Mystique tud valamit mutatni, de mindig csak nagyon röviden. Mindezek ellenére ez egy jó film, de nem ebben a mezőnyben. A humora fergeteges, nagyon jó poénok vannak benne. A hangulat is remekül hozza a 70-es éveket, és a képregény fő mozgatórugójául szolgáló mutánsellenességet.
A film megpróbál mindenkinek kielégítő választ adni, és végleg elválasztani az előző trilógiától minden kötődést. Ami kár, mert a film végére lesz egy olyan pont, ahol azt mondom, na innen folytassátok! De ez mind hiábavaló, mert a fókusz most már biztosan az új szereplőkön marad, és az előző trilógiát vélhetően végleg lezárták. A végén pedig az extra jelenetben – mert most már nincs egy film sem nélküle – megkapjuk a következő főgonoszt, aki vélhetően senkinek nem spoiler már: Apokalipszist. Tehát az X-Men Cinematic Universe (XMCU) tovább araszol, valami nagyobb felé. Pedig ideje lenne inkább valami kisebb felé fordulni, mert a film látja a kárát.
De ez csak egy személyes vélemény, és a film mindezektől függetlenül kötelező darab!
Calildur
Unalmasság a köbön. Ezt a történetet a kingpin jegyzi.