Az vagy, amit látsz – Jasper Fforde: Monokróm
A fiú és a lány találkoznak. Majd a lány megpróbálja megölni a fiút – kétszer is. A fiú sok vöröset lát, a lány pedig semmilyen színt nem lát, ami nagy probléma.
– mondja Jasper Fforde Monokróm című regényéről. Azonban a Könyvfesztiválra érkezett kötet ennél sokkal többet rejt.
A Monokróm (Shades of Grey) először 2009-ben jelent meg. A történet mondhatni fforde-i (aki olvasott tőle, jól tudja, miről beszélünk), emiatt kicsit nehéz is műfaji keretek közé szorítani (de talán nem is szükséges). A Kromatika rendszerében egy tipikusan olyan disztópikus világra ismerünk rá (Fforde konkrét inspirációnak az 1984-et és a Szép új világot mondja), amely szigorú szabályok mentén szabja meg az egyén szabadságának szűkös határait. Kromatikában nem a vagyon, nem a származás, hanem az határozza meg társadalmi rangodat, hogy mit látsz; pontosan, milyen színt tudsz érzékelni. A különös társadalom ranglétrájának tetején a Bíborok állnak, őket követik a Sárgák, Zöldek, majd a Kékek, utánuk következnek a bolond Narancssárgák, a lesajnált Vörösek, legvégül pedig a Szürkék, akik semmilyen színt nem képesek érzékelni.
A magyar borító
Az előre eldöntöttnek tűnő társadalmi státuszt nagyban befolyásolják a szentírásként tisztelt Munsell törvényei, amelyek a különböző színek egymáshoz való viszonyán túl meghatározza, mit kell dolgoznod, hol kell élned, mikor hová utazhatsz, és azt is, kivel házasodhatsz. És ahogy az lenni szokott, vannak, akik kicsit egyenlőbbek a többieknél, és sajátosan értelmezik Munsell Igéjét: ők a falukat irányító Prefektusok, akik saját kényelmük és érdekük elérésében szinte rendszerszintűvé tették a korrupciót, és ha kell, véresebb eszközök is nyúlnak az autokrácia fenntartásáért.
Egy ilyen világba csöppenünk bele fiatal és naiv főhősünk, Edward Russett (egy Vörös) oldalán, aki épp új otthonába, Kelet-Kárminba tart édesapja, a Mintás (egyfajta orvos) oldalán. Ott „fontos” munka vár rá, amit egy kellemetlen kihágás (megviccelte otthona, Jade-under-Lime Bíbor prefektusát) miatt kell elvégeznie: meg kell számolnia Kelet-Kármin székeit. Az új falu azonban ennél többet tartogat neki: szembesülnie kell a világ sötét oldalával, azzal, hogy nem mindenki cselekszik olyan őszintén, mint ő; továbbá egy gyanús gyilkosság (egy magát Bíbornak kiadó Szürke veszti életét) és a falu gyanús üzelmei cselekvésre késztetik a fiút. Mindezek mellett a társadalom elvárásait is teljesítenie kell: fel kell készülnie a nagykorúvá váláshoz szükséges Ishihara-tesztre, és olyan házastársat is kell találnia, akin keresztül feljebb juthat a ranglétrán.
Jasper Fforde regénye nagy hangsúlyt fektet a világépítésére és annak bemutatására. Az ötlet (a színek határozzák meg a társadalmi rangot) egyszerre abszurd élmény és szatíriája jelen társadalmunknak. Nevetséges, hogy Kromatika lakói úgy félnek a hattyúktól úgy, hogy igazából talán egyet se láttak életükben, és érthetetlen, miért vált felbecsülhetetlen kinccsé a kanál. Viszont ha ezeket a tárgyakat kicseréljük (vagy épp visszacseréljük) saját közösségünk egy-egy tárgyára vagy fogalmára, rá kell jönnünk, az abszurdum itt bizony a görbe tükör szerepét tölti be. Ilyen szemmel érdemes elmerülni Fforde szokatlan vagy épp extravagáns „fantázia disztópiájában”.
A 2010-es brit kiadás borítója (Hodder and Stoughton)
A könyv második felében a Nagy Sáfrányba hirdetett expedícióra és a titokzatos eltűnésekre koncentrál. Eddie hátrahagyva naivitását és összeszedve bátorságát vág neki a gyanús ügyek megoldásának – ezzel kapunk egy szépen felépített karakterfejlődést, és egy számos izgalmat rejtő krimiszálat. Mondhatjuk azt is, hogy ebben a részben mutatkoznak meg Fforde krimi írói kvalitásai. A különös esetek és azok megoldásához vezető utak szinte észrevétlenül kerülnek az olvasó elé, hála Eddie kissé naiv és szétszórt figyelmének. Viszont ahogy maga a fiú is egyre komolyodik, és egyre többet érzékel a körülötte zajló eseményekből, a korábban elejtett információ morzsák és a későbbi történések egy összeállnak. A nagy kép kibontakoztatása inkább a klasszikus krimiket idézi, de Fforde bőven tiszteleg a haird-boil vagy a thriller nagyjai előtt – vagy a cselekmény formálásában, vagy épp más, rejtett úton-módon.
A krimi mellett azt is megmutatja, hogyan képes több, egymástól teljesen független zsánerek összeszövésére. A nyomozói szál hozza a krimi tipikus jellegzetességeit, a már említett Kromatika a klasszikus disztópiák jegyeit, a színekre alapozott világépítés fantasysnek is hathat, viszont a szellemvárosok (pl. a kötet második részében előkerülő Nagy Sáfrány) egyszerre idézik meg a Stalker Zónáját (egy későbbi példával, Jeff Vandermeer X-térségével is párhuzamba hozható) – ezzel a sci-fi felé is húzva kicsit a regényt -, vagy pont a horrorok hangulatát, a szellemekkel kiegészítve. És hiába a sokféle elem, Jasper Fforde egy összeálló egésszé gyúrja, és elhisszük neki, mindez így tökéletes és működőképes.
A Monokróm nem mindennapi könyv egy egyedi hangú író tollából. Érdekes lehet az abszurd irodalom vagy a szatírikus műveket kedvelőknek, azoknak, akik valami újra vágynak a disztópia alműfajban, és természetesen Jasper Fforde rajongóinak.
