Az elveszett szovjet űrhajós

Az elveszett űrhajósokról számtalan összeesküvés elmélet kering, a legtöbbről már kiderült, hogy csak kacsa, de vannak talán olyan történetek is, melyek dokumentációja egy szekrény mélyén porosodik, várva, hogy valaki felfedje a Szovjetunió eltemetett, sötét titkait.

Azt az ’elveszett űrhajós’ -teória legelvetemültebb képviselői sem vitatják, hogy Jurij Gagarin volt az első, aki (élve) visszatért az űrből. De a  „hivatalos állásponttal” szemben úgy gondolják, hogy a Szovjetunió kettő vagy több alkalommal próbált meg embert juttatni az űrbe Gagarin előtt, mely küldetések kudarcba fulladtak, a résztvevő asztronauták halálát okozva. Ezeket az információkat természetesen eltitkolta a szovjet kormány, hogy elkerüljék az esetek okozta presztízsvesztességet.  A ’80-as években James Oberg újságíró utánajárt a Szovjetunióban történt űrbaleseteknek, de nem talált megdönthetetlen bizonyítékot arra, hogy valóban el tűntek volna szovjet asztronauták. Miután összeomlott a Szovjetunió, a titkosított információk egy része napvilágra került, köztük egy a leendő űrhajósra, Valentyin Bondarenkóra vonatkozó történet is, mely szerint ő a kiképzés során életét vesztette. Más feljegyzések nem utalnak arra, hogy valaha is haltak volna meg más pilóták az űrverseny során. Néhány makacs történet azonban a mai napig tartja magát…

A cserfes cseh
1959 decemberében állítólag egy magas rangú cseh kommunista vezető szivárogtatott ki információkat nem hivatalos kilövésekről. A szóbeszéd Alekszej Ledovszkit említette, mint akit egy R-5A rakétával lőttek fel. A történethez kapcsolódóan Andrej Mitkov, Szergej Shiborin és Maria Gromova neve is felmerült, mint akik szintén életüket vesztették küldetések során. 1959-ben, egy úttörő űrteoretikus, Hermann Oberth az állította, hogy már 1958-ban is meghalt egy pilóta, egy szuborbitális ballisztikus repülés során – de forrásait nem nevezte meg. 1959-ben egy olasz hírügynökség, a Continentale is lehozta a hírt, miszerint rejtélyes halálesetekről szivárogtatott ki egy cseh vezető. Ezeket az állítólagos szuborbitális missziókat más hírek vagy dokumentumok nem erősítették meg.

Ugrás a semmibe!
Az 1959-es Ogoniok szovjet újság közölt egy cikket és fotókat három, nagy magasságból történt ejtőernyős ugrásról és a résztvevőkről: Pjotr Dolgov ezredesről, Ivan Kacsurról és Alekszej Gracsovról. Hivatalos feljegyzések állítják, hogy Dolgov 1962. november 1-én halt meg, miután ejtőernyős ugrást hajtott végre egy Volga típusú hőlégballon gondolájából. Dolgov 28, 640 méterről ugrott, a nyomáskiegyenlítő ruhája nekiütődött a gondolának, ez okozta a halálát. 1959 végén az Ogoniok lehozott olyan képeket, melyeken Gyenadij Zavadovszki parancsnok magassági felszereléseket tesztel (talán éppen Gacsovval és másokkal). Zavadovszki neve később előkerült egy listáról, melyen a halott asztronauták nevei találhatóak, a baleset ideje és leírása nélkül.
Egy orosz újságíró, Jaroszlav Golovanov az állítja, hogy ezek, a nagy magasságból való ugrásokról szóló történetek vezettek azokhoz a feltételezésekhez, hogy asztronauták haltak meg az űrben.
Jaroszlav Golovanov, a téma kutatója könyvében, a Cosmonaut #1 megtalálta és interjút készített Alekszej Timifejevics Belokonovval, egy visszavonult ejtőernyőssel. Belokonov megerősítette, hogy Dolgov, Kacsur, Mikhajlov, Gracsov és Zavodovszky a kollégái voltak, de soha, egyikük sem repült a világűrbe. Belokovovra hivatkozva a New York Journal egy 1963-as cikkében felsorolta az ejtőernyősöket, az eltűnt űrhajósok között. A válasz nem késett, az Izvestia napilapban megjelentett egy cáfolatot, Belokov, Kacsur, Gracsov és Zavodovszki friss fényképeivel.

A Volga gondola

Mit tudhat egy tengerész az űrutazásról…?
A halott asztronautákról szóló történetek egy része a sci-fi szentháromságának egyik tagja,  Robert A. Heinlein által kaptak szárnyra. Heinlen cikket írt a Pravdába arról, hogy 1960. májusában Vilniuszban kadétoktól hallotta, hogy a Szovjetunió embert küld a világűrbe – de ezt később a hivatalos szervek cáfolták. Heinlen szerint a Korabl-Szputnyik 1-et lőtték ki ember nélkül, mely visszatérése meghiúsult a rakéták hibás működése miatt – erről lehetett téves információja a kadétoknak.

Próbabábú az űrben
Gagarin életrajza két Vosztok küldetésről is említést tesz, melyek egy bábút (Ivan Ivanovics) és egy emberi hangot tartalmazó felvételt vittek magukkal, hogy ellenőrizzék a  testet ért hatásokat és a rádiós kommunikációs lehetőségeket. Ezek a missziók megelőzték Gagarin repülését. Lehet, hogy Iván az elveszett kozmonauta?

A magányos szonda esete
Egy sajtótájékoztatón, 1962-ben, Barney Oldfield ezredes nyilvánosságra hozta, hogy egy űrkabin meghibásodott rakétával föld körüli pályán kering, 1960 óta. A NASA azonosította az űreszközt, mint a későbbi szovjet Zenit és Vosztok emberes járművek prototípusát. A fedélzeti komputer meghibásodása miatt a kapszula rossz helyzetben volt, mikor beindult a meghajtórakéta, ezért magasabb pályára állt a tervezettnél. Hővédőpajzsok hiányában nem is volt tervezve, hogy a kabin valaha visszatér.

Holtomiglan, holtodiglan!
A Judica-Cordiglia testvérek rádióamatőr ténykedésük közben felvételeket készítettek Torre Bertben, melyek összeesküvés elméletek lavináját indította el. A szalagok a ’60-as évek eltitkolt, a szovjet űrrepüléshez kapcsolható, eltusolt halálesetek bizonyítékait tartalmazzák. Ezek közül a legmeghökkentőbbek az űrben rekedt szovjet házaspár (Ludmilla és Nyikolaj Tokov) segítségkérő üzenetei. A testvérpár állításai 50 éven keresztül tartották lázban a nyilvánosságot, annak ellenére, hogy a legtöbb állításukat megcáfolták.

Meteor becsap(ód)ás
Mike Aren, egy amerikai újságíró állt elő 1993-ban a hihetetlen történettel, miszerint Ivan Istochnikov és egy Kloka nevű kutya eltűnt 1968. október 26-án, azután, hogy a Szojuz 2-t eltalálta egy meteor. Később kiderült, hogy az újságíró (és más média is) Joan Fontcuberta nevű művész manipulált fotóinak dőlt be, aki részletes életrajzok és dokumentumok sokaságát hozta létre, egy sosem létezett küldetés bizonyítékait, egy kiállítása kedvéért.

Irány a Hold!
A Szovjetunió vesztett az USA-val szemben a Hold meghódításáért folyatott versenyben. Azonban egyes források az állítják, hogy a szovjet űrkutatás tett kalandos kísérleteket, hogy legyőzze ellenfelét. Annak ellenére, hogy a N1 rakéta tesztje sikertelen volt 1969. január 20-án, megszületett a döntés, hogy a Szojuz 7K-L3-et a Holdra küldik. Ez a kísérlet vezetett a robbanással végződő kilövéshez, mely megölte a fedélzeten tartózkodókat. A hivatalos források azt állították, hogy az L3 nem állt készen a küldetésre, ezért nem is próbálkoztak kilövéssel. A modult ugyan tesztelték, de a Hold körül keringő egység 1974-ig nem volt alkalmas a feladatára. A program egészen 1989-ig szigorúan titkos volt.

Öngyilkos küldetés
Egy másik történet szerint, mely Victor Pevelin orosz író regényének alapját képezte, a Luna űrszonda és a Lunohod holdjáró automata rendszerei nem működtek megfelelően, ezért egy öngyilkos küldetés keretében egy űrhajós is részt vett a Holdra szállásban, hogy közvetlenül adjon parancsokat a szerkezeteknek. A cáfolatot ez esetben a józan ész szolgáltatta: sem a Lunában, sem a Lunohodban nem volt elég hely  egy embernek (pláne nem az létfenntartó-rendszerekkel együtt).

A sok szerencsétlenül járt űrpionír története közt akad egy olyan, mely kilóg a többi közül, az ebben szereplő űrhajóst előbb lőtték fel, mit Gagarint, vissza is tért a Földre, mégsem az ő neve vált ismertté – állítják egyesek. Vlagyimir Iljusin története itt olvasható.