Cenzúra

Amióta létezik hatalom, politika és írás azóta létezik a cenzúra is. A latin censura, vizsgálat jelelentésű szóból származik – eredetileg írásművek ellenőrzését jelenti. De még a latin időknél is korábbra mehetünk, története az ógörög időkig vezethető vissza. Szinte minden közösségnek megvoltak a tabutémái, amelyekről nem illett vagy nem is volt szabad beszélni vagy írni. Ide tartoznak olyan témák, mint a beszéd, a ruházat, a szexualitás vagy a vallásos nézetek. Az első jelentős történelmi személyiség, akit foglalkoztatott a cenzúra és a szólásszabadság elmélete, az Szókratész volt, aki inkább a halált választotta, mintsem hogy elfogadja a tanításai cenzúrázását.

A cenzúra információk felügyelete, elsősorban politikai és morális alapokon. Szűkebb értelemben vett cenzúra az abszolutizmus, illetve a diktatórikus rendszerek jellemzője, ahol az információkat, az emberek véleményét és nézeteit is szabályozni akarják.

A huszadik században a formálódó demokráciáknak mindenhol meg kellett küzdenie a cenzúrával, ez különösen igaz volt a magát szabadnak és demokratikusnak hirdető szocialista tömbre. A cenzúra leginkább az irodalomban érhető tetten. Híres s népszerű szerzőknek kellett megküzdeniük a hatalom által rájuk kényszerített, de titkolt szabályozásával.
Sok író ezért is menekült az SF zsánerbe, mert a jövőbe vagy más bolygókra helyezett társadalmakba rejtve könnyebben tudták a rendszer bírálni, visszásságait megmutatni.

Bizonyos ritka esetekben ezért még hálásak is lehetünk. Stanisław Lem, akinek a műveit lengyel irodalom olyan mesterei befolyásolták, mint Cyprian Kamil Norwid és Stanisław Ignacy Witkiewicz, azért választotta a sci-fi nyelvét, mert könnyebb és veszélytelenebb volt a kommunista Lengyel Népköztársaságban a fantázia és a fikció világában kifejezni egyes eszméket, mint a realitás világában. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért az egyik legtöbbet idézett sci-fi-szerzővé vált, akit a kritikusok H. G. Wellsszel és Olaf Stapledonnal tekintenek egyenértékűnek.

A cenzúra leginkább három területen fejtette ki hatását: politikai katonai és vallási téren. Néhány filmes példával könnyebb érzékeltetni a helyzetet.

Az hogy egy ország mit utat be a haderejéből, mindig politikai döntés volt. Hogy lehet úgy bemutatni az elrettentő erőt, hogy minél kevesebbet áruljunk el a technológiáról, a módszerekből, és mégis hiteles legyen.

Jó példa erre a világon sokfelé kultuszfilm státuszba sorolt film, a Végső Visszaszámlálás. Az időutazásba keveredő hordozó, az alternatív történelem lehetősége, és a morális kérdések egy látványos akciófilmbe voltak ágyazva.

A forgatáshoz megkapták a Nimitz repülőgép-hordozót, a kor legmodernebb csapásmérő egységét. De nagyon gondosan kellett mozgatni a kamerát, hogy a filmben ne jelenjen meg tiltott technológia. Ez végig gondosan ellenőrizték. A katonai cenzorok ellenőrizték a forgatást és a végeredményt. 1980-ban a világ nagy részén bemutatták.

Valamikor 1982-83 táján, amikor még ritka volt a videómagnó, és Magyarországon klubokba játunk filmet nézni, eljutott a gimnáziumba a film. Akkoriban hang-alámondással, ritkábban felirattal lehetett látni a filmeket. Ez a film viszont teljes szinkronnal, kitűnő minőségben nézhettük meg. Kiderült, hogy a filmnek megvették a jogait, elkészült a szinkron, ráadásul a legjobb színészekkel, de a bemutató előtt letiltották a filmet. Az ok máig sem tiszta, valószínűleg valamelyik túlbuzgó cenzor nem akarta, hogy lássuk az amerikai hadsereg technológiai fölényét.

Vallási cenzúrára is sok rengeteg a példa. Emlékezzünk csak a Krisztus utolsó megkísértésére, amely ellen sok keresztény vezető bojkottot hirdetet. De nem kerülte el ezt a sorsot A Da Vinci-kód sem. A Elkészítését a katolikus egyház egyes konzervatív tagjai nagyon ellenezték, katolikus szervezetek tiltakozási kampányt indítottak. A filmet számos keresztény államban nem is engedték bemutatni.

De például a Ben Hur azért nem juthatott el hosszú ideig a szocialista országokba, mert az ateista cenzorok szerint keresztény propaganda volt.

Amíg a vallási és katonai cenzúra viszonylag nyílt volt, a politikai rejtve működött, hiszen egy demokráciában nem lehet cenzúra. Ez néha egész furcsán és alattomosan működött.  A forgatókönyvek átírása akár többször is, az engedélyeztetések halogatása bevált módszer volt.

Az egyik legkirívóbb példa a Stalker. A film alaptörténete Arkagyij és Borisz Sztrugackij Piknik az árokparton című sci-fi kisregényén alapul.

Stalker – Piknik az árokparton

Az 1979-ben bemutatott színes és fekete-fehér film Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij rendezése. A film készítése körül rengeteg a rejtély és a bizonytalanság. A szerzők szabadkezet adtak a  rendezőnek, de végül annyira átírták a történetet, hogy Arkagyij Sztrugackij ezt nyilatkozta.

„Néhány esztendeje abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy közreműködhettünk a Sztalker című film forgatásában. A munka során azonban (közel három évig tartott) Tarkovszkij végül olyan filmet készített, amelynek semmi köze a kisregényhez. S forgatókönyvünk végleges változatában csupán a “Sztalker” és a “Zóna” kifejezések maradtak meg, valamint az a misztikus hely, ahol a kívánságok teljesülnek.  Senki sem kételkedett, hogy a film nemzetközi rangú. Ne vegyék öndicséretnek szavainkat! A film létrehozásában az érdem oroszlánrésze Tarkovszkijé, mi csupán a kisinasai voltunk.”

Nehéz eldönteni, hogy ez valójában panasz vagy dicséret, az azonban biztos, hogy Tarkovszkij a hatalommal sem jött ki. A film 1978-ban elkészült, de a leforgatott anyag megsemmisült. Ez minden bizonnyal erősen közrejátszott a rendező szívinfarktusában. Az okok bizonytalanok, a hivatalos verzió szerint tárolási problémák okozták a balesetet. De sokan a KGB kezét látják a dologban. Az mindenesetre erősíti a gyanút, hogy a filmet csak azután engedték újraforgatni, hogy ismét át kellett írni a forgatókönyvet.

A film a 20. század filmes kultúrájának egyik alapköve, Ingmar Bergman is elismerően nyilatkozott róla. De a helyszínen kívül semmi sem maradt meg a az eredeti könyvből. Aki többre kíváncsi, mindenképpen olvassa el a könyvet.