Claudia Rieger: Éden

A Galaktika Arénában bemutatkozik Claudia Rieger Éden című írásával. Ne felejtsd el kommenteddel, építö kritikáddal segíteni az írót!

Furcsa, zavaros álomból ébredek. Fény tör át a szemhéjamon, s valahogy örülök neki, hogy végre felkelhetek. Mégis, mintha még mindig álmodnék. Gyenge szellő simogatja arcomat. Talán nyitva hagytam az ablakot? Kezeim és testem alatt mintha puha füvet éreznék…

Kinyitom a szemem, és alig hiszem el, hogy a kék eget látom. Kényszerítem magam, hátha felébredek, nem mintha nem tetszene a hely, ahol vagyok. Egy kis réten fekszem, amit virágzó cseresznyefák öveznek. Édes illat tolul az orromba. Épp mellettem patak csörgedezik, egyenletes folyása megtörik a köveken. Halakat látok benne, és egy kisebb madarat, ahogy iszik a vízből. Lepkék repdesnek mindenfelé. Olyan ez, akár a paradicsomi idill…

S akkor veszem észre, hogy mások is vannak körülöttem. Elsőre úgy húszan lehetnek, férfiak nők, fiatalok és öregek vegyesen, de egyikük sem kevesebb húsz évesnél. Én magam is éppen csak elhagytam ezt a kort…

Amíg a többiek ébredeznek, megmosom az arcom. Talán azt várom, ettől majd felébredek, ám semmi nem történik. Különös…

Ekkor hangzanak fel az első kiáltások:

– Mi ez a hely?

– Hol vagyunk?

– Hogy kerültünk ide?

Arcomat visszafordítom az idegen társaság felé.

– Azt én is szeretném tudni! – kissé ideges kérdésemre többen is felém fordulnak.

– Ki vagy te, és honnan jöttél? – kérdi egy idősebb férfi.

Kissé zavartan válaszolok, mert csupán egy fehér hálóruha van rajtam, amely alig ugyan, de áttetszik.

– A nevem Eszter, és Erdélyben élek.

Lassan mindenki bemutatkozik, és én igyekszem megjegyezni legalább a neveket: Stephan, Mark, Thomas, Judit, Éva, Adam, Sarah, Abe, Isaac, Zach, Jacob, Moses, Ruth, Sam, Jeremy, Danny, Joel, John, Péter, Matt, Lukasz, Simon…

Van valami különös ezekben a nevekben…

Jöttek Európából és Amerikából egyaránt. Végül én teszem föl a kérdést, ami mindnyájunkat zavar:

– Ha mindnyájunknak más a nyelve, hogyan érthetjük mégis meg egymást?

– Igaza van! – szól az Éva nevű, fiatal nő. – Mi történt velünk? Az utolsó emlékem az, hogy elalszom…

Mindenki sűrűn bólogat, ahogy én is. Felállok, és ösztönösen igyekszem magamhoz ragadni a kezdeményezést:

– Talán nézzünk körül. Hátha választ kapunk a kérdéseinkre!

A többiek is lassan felkelnek a földről. Egyik sem ismeri a másikat, és mind hálóruhában vannak. Lassan kezdünk araszolni egy buján benőtt ösvényen. Akaratlanul is én kerülök a csoport élére, a többiek párokban, vagy hármasával jönnek mögöttem. Úgy látszik, velem ellentétben, könnyebben kötnek barátságot.

            Csupán néhány perce gyalogolunk. Társaim nem győzik csodálni a tökéletes látványt, s lassan felszabadulnak. Én még éberebb vagyok. Az egyik bokor mögött reccsen egy ág. ösztönösen kapom oda fejem. Ismeretlen árnyék suhan a magas aljnövényzetben. A következő kanyarban egy állat állja utunkat.

– Tigris! – sikolt fel mögöttem egy nő, talán Sarah. Mások is kiáltoznak, és üveges tekintettel bámulják az állatot. A macska meredten fogadja pillantásainkat. Egyik kezem védőn a többiek elé emelem, a másikat magamat óvva nyújtom előre. Az állat mordul egyet, és közelebb lép. Hallom, ahogy társaim lassan hátrálni kezdenek, de én nem bírok mozdulni. Aztán a macska odabújik kinyújtott kezemhez, majd csípőmhöz dörgölőzik, akár egy kis, házi cica. Szinte könyörög, hogy simogassam. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, s zavart nevetés tör ki belőlem.

– Nocsak… hát te nem is vagy olyan vad!

Szavaim nyomán mások is felbátorodnak, és körém gyűlnek, hogy a tigrist simogassák. Az egy ideig élvezi kényeztetésünket, aztán egy ugrással eltűnik arra, amerről jött. Csodálkozva nézünk utána. Én csak ingatom a fejem.

– Ez meg mi a csuda volt? Mindenki látta, hogy tigris, de ilyen szelídet?

Kérdésemre persze senki nem felel, s válaszok nélkül folytatjuk utunkat. Az ösvény hamarosan kiszélesedik, s csoportunk kiér egy tágas mezőre, mely tele van állatokkal. De nemcsak növényevők, hanem ragadozók is vannak körülöttünk. És a zsákmányok, mintha nem is zavartatnák magukat tőlük! Ráadásul minden kontinensről található itt egy-két faj…

– Mi van, ha a Paradicsomba kerültünk? – suttogja egy férfi, mert alig meri kimondani.

– Hallgasson! – szólok én, az örök pesszimista. – Nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű lenne!

            És abban a pillanatban fénypászma vesz körül, majd hirtelen úgy érzem, szétesik a testem. Mindez csupán egy másodperc, és alighogy realizáltam, hirtelen egy épületben találom magam. Ijedten tapogatom az előttem álló üveget. Odalent meglátom a többieket, akik észrevehetően engem keresnek. Határozottan emlékszem, hogy nem volt előttünk semmiféle épület, most mégis egy toronymagas, üvegkupolás épületben állok, amiben valamilyen furcsa, kék alapon színesen villogó vezérlőpult áll. Aztán megérzem, hogy nem vagyok egyedül…

– Csak akkor fordulj meg, ha már felkészültél! – a hangot nem annyira hallom, mint inkább a fejemben érzem, de olyan, mintha nem a saját, de nem is a lent tapasztalt, közös nyelven szólna. Persze, azonnal megfordulok, s akkor rájövök, hogy hibáztam. Hatalmas vízgömb lebeg előttem néhány méterrel, amit a négy oldalán négy gravitációs modul tart fent és össze. legalábbis, olvasmányélményeim alapján sejtem, hogy a villogó szerkezeteknek ez lehet a céljuk. A gömbben, mely leginkább egy háromszor három méteres szappanbuborékhoz hasonlít, egy kalmárszerű lény lebeg, és engem fürkész. Csúcsos testén apró, színes pöttyök villannak, s azt két hatalmas, szárny-szerű uszony veszi körül, mely ide-oda lebeg, s melynek szélét vibráló csík és újabb pöttyök díszítik. A teste alatt található a feje, két, hatalmas, összetett szemmel. Észreveszem, hogy nincs kifejlett szájszerve, és rájövök, hogy a lény valóban a gondolati síkon szólt hozzám. Alul megannyi, kisebb-nagyobb csáp lebeg, melyek közül oxigén-buborékok törnek elő, melyek halk pukkanással oszlanak el, mikor a vízgömb szélére érnek.

– Mi vagy te? – kérdezem hangosan, bár úgy vélem, a lény a gondolataimat is megértené. Mégis ragaszkodom e tipikusan emberi szokáshoz.

– A nevem Ohmm. – a lény eredeti hangja, mely a gömbből érkezik, lágy, akár a bálnák éneke. – Ne ijedj meg. Nem bántalak. Hogy mi vagyok? Te tán kalmárnak hívsz, és jogosan, hisz hasonlítunk e földi lényekre. De mi magunkat csak leíániaknak nevezzük, s ebből talán már rájöttél, hogy bolygónk a Leíán.

– Most ott vagyunk?

– Csak majdnem. A galaxis ugyanaz, az Androméda. A ti Tejút-rendszeretek legközelebbi szomszédja. E bolygó neve Úa, ami neked annyit tehet: Éden.

– Kezdem érteni…

– Igen. Épp ezért választottunk téged a csoportból. Te voltál az, aki leginkább kételkedett, aki megőrizte, hm… a hidegvérét. Ezért neked jutott a megtiszteltetés, hogy megismerkedj népünk történetével!

– Éljen… – a hangom megtelik szarkazmussal. A lény ezen mintha kuncogna…

Egyik csápjával előre mutat:

– Kérlek, foglalj helyet!

A vezérlőpult közepén, szinte hozzá simulva ahhoz, egy fotel áll. Óvatosan ülök bele, mert furcsán megsüllyed alattam, és cuppog, majd érzem, ahogy felveszi a testem alakját. Egyáltalán nem tart fogva, sőt, fölöttébb kényelmes, miután hozzászokik az ember. Szarkazmusom ellenére érdeklődve figyelek Ohmm-ra, aki ezt jelzésnek veszi, és belekezd a történetbe:

– Galaxisunk hasonlóképpen jött létre, mint a tiétek, s persze, bolygónk is. A különbség csupán három: veletek ellentétben, bolygónknak négy holdja van. Mi képviseljük az intelligenciát, és bolygónk nyolcvan százaléka víz. A maradék sem összefüggő föld, hanem csupán apró szigetek a tengerekben.

– Így értelemszerűen az intelligens élet is ott keletkezett… – szúrom közbe.

– Igen. És népünk nagyon különbözik a tiétekről, nemcsak alkati szempontból.

– Hát?

– Az egész nép egy nagy család. Már rájöttél, hogy gondolati úton beszélek veled. Ez a fajtársaim közt is így van, ezért egyszerre vagyunk egyének és egy komplett organizmus egyaránt. A gondolataink kötnek össze minket, és ezzel irányítjuk gépeinket is.

– Értem. Befolyásolni is tudod a gondolataimat?

– Nem.

Olyan egyértelmű, hogy tudom, nem hazudik. Ohmm folytatja:

– Emiatt mi nem ismerjük a rosszat. Helyette csak a jó van és az erkölcsök. Nincsenek háborúk, politikai harcok és a többi… Mindenki egyenlő.

– Hm, eszmei társadalom lehet.

– Valóban az. Csakhogy, egyetlen problémánk mégis akad!

Elképedek.

– Mi lenne az?

– Létezésünk okát keressük, amióta csak tudatra ébredtünk. Ha úgy tetszik, a helyünket a világban…

– Akárcsak mi, emberek! – szemeim kikerekednek.

– És ebben, bizony, nagyon is hasonlítunk egymásra! Ez volt az oka annak, hogy elkezdtünk fejlődni. Szerencsére fajunk mindig is kétéltűként létezett, bár életünk hetven százalékát így is vízben kell töltenünk, azért látsz most engem is ebben a burokban.

– Olyanok vagytok, mint a békák! De… ha ennyire fejlődtetek, nincs valami készülék, amivel a sima levegőn is jól érzitek magatokat?

– Hogyne! Csakhogy az volt a benyomásom, a vízben lebegve kevésbé lennék ijesztő számodra!

Összeráncolom a homlokom.

– Nem rossz gondolat! Mint embernek, az a benyomásom, hogy ami a vízben él, annak legyen is ott a helye. Márpedig a mi kalmárjaink semmi esetre sem másznának ki a tengerből…

Megint úgy éreztem, mintha Ohmm nevetne. A jelenség után aztán tovább beszélt:

– Jóval, mielőtt ti, emberek, kacérkodtatok volna az űrutazással, nekünk már bionikus űrhajóink voltak. Így már értheted a körülötted lévő anyag működését is.

Biccentek, és ő folytatja:

– Hogy saját kérdéseinkre válaszokat találjunk, elkezdtük beutazni a galaxist, aztán pedig a távolabbi űrt.

– De hát ez fantasztikus! – hirtelen lelkesedem föl. – Ahhoz képest, hogy emberek még nem jutottak el a szomszéd bolygóra, a Marsra sem…

– Igen, bizonyára csodálkozol ezen. Kalandozásaink során eljutottunk a Földre is. Bár nem akartunk leszállni, első látogatásunk kudarcba fulladt, földi idő szerint ezerkilencszáznyolc június harmincadikán.

– Áh, a Tunguzka-esemény! Miért nem maradt földön kívüli nyoma?

– Mint mondtam, technológiánk bionikus, elsősorban vízbázisú.

– Szóval minden elpárolgott…

– Pontosan. Sajnos, a pilótánk is odaveszett. Így, részben emiatt, később már csak szondákat küldtünk.

– És mi volt a másik oka?

Ohmm mintha sóhajtana.

– Hamarosan kitört nálatok a háború, és rájöttünk, nem vagytok annyira barátságos nép, mint azt hittük, így a kapcsolatfelvételt töröltük céljainkból.

– Megértem. Gondolom, féltetek, hogy titeket még ellenségesebben fogadnak majd!

– Pontosan. Ennek ellenére nem hagytunk fel a szondás megfigyeléssel, és hamarosan rájöttünk, hogy van még egy közös dolog bennünk!

– És? Mi lenne az?

Ohmm megint kuncog.

– A történetek! A mi fajunk imádja a kitalált történeteket. Nekünk is rengeteg van, amiket ugyan leírtunk, de jobban szeretjük szájról-szájra, azaz gondolatból gondolatba adni. Így kezdtük összegyűjteni a ti történeteiteket is, csakhogy e kutatás nem volt céltalan.

– Miért? – kérdezem, mert érzem, hogy hatásszünetet tart.

– Mint mondtam, a népünk erkölcsös, így az egyetlen könyvet kerestük, ami ezt az erkölcsöt közvetíti.

E válaszra ráncolom a homlokom.

– Na és mi az? Találtatok?

A lény ismét mosolyog.

– Igen, még az óidőkből… – egyik csápjával int egyet, mire mellettem, egy rejtett fiókból nagy, bőrkötésű könyv tűnik elő. Bár a címe angol, nem kétséges számomra, hogy mit tartok a kezembe.

– A Biblia?

– Miért? Hát nem egyértelmű?

– De… az… persze… – kissé zavart vagyok. – Egyszerű, mégis, milyen bonyolult…

Ohmm közelebb lebeg.

– Akár maga az Írás.

Újra kinézek az ablakon.

– Már kezdem érteni e hely lényegét…

– Igen. Titeket figyelve lassan megértettük, mit kell tennünk! Kerestünk egy megfelelő bolygót, hogy átalakítsuk, terraformáljuk.

Kissé megemelem a könyvet.

– És, gondolom, eszerint!

– Pontosan. Bár, kicsit lassabban. Az első földi évben közelebb mozdítottuk Édent a helyi naphoz. Így lett igazi világosság. A második évben kialakítottunk egy számotokra belélegezhető légkört, így lett kék az ég. A harmadik évben megfelelő mennyiségben oszlattunk el vizet és szárazföldet. Most Éden e téren valahol félúton van a Föld és a Leíán között. A talajba pedig a Földről hozott, ezerféle növény magvait ültettük. A negyedik évben elraboltunk egy nagyobb égitestet a közeli aszteroida-övezetből közül, így Édennek is egy holdja lett, ahogy nálatok van. Ez hasonlóan befolyásolja az árapályt is. Az ötödik évben, a növényekhez hasonlóan, mindenféle állatot is hoztunk el. Berendeztük ezt a kis tornyot, amit álcáztunk is. Már csak egy dolog hiányzott…

– Az ember. A hatodik évben… azaz most.

– Pontosan.

– Nos, ezek után több kérdésem is lenne! – valamiért kissé ideges lettem, és tudom, ő is érzi rajtam. Egyik csápjával int:

– Csak tessék!

Össze kell szednem a gondolataimat.

– Tehát… mi a helyzet a tigrissel? Értem, hogy paradicsomi állapotokat akartatok létrehozni, de hogy csináltátok azt, hogy ne támadjon meg se minket, se a zsákmányát?

– Egyszerű! Genetikusaink kikapcsolták nála ezeket a viselkedésformákat.

– Sejtettem! – kissé felemelkedem a székből. – De ha kiöljük az ösztönt, hívhatjuk-e még tigrisnek a tigrist?

Ohmm egy pillanatra lehunyta szemeit, majd, meglepetésemre, szavalni kezdett:

– Tigris! Tigris! Éjszakánk erdejében sárga láng, mely örök kéz szabta rád rettentő szimmetriád?

– William Blake: Tigris! Tigris! Című versének első strófája. – mondom, miután várakozva néz rám, mint aki feleltetni akar. – Miért?

– Mert egy érdekes kérdést vetettél fel! – felel nyugodtan.

– Egy etikai kérdést! – emelem fel az ujjam.

– Igen. – elgondolkodik. – Felterjesztem a többieknek. – egy pillanatig vár, aztán rám néz. – Van még valami, ugye?

Nagy levegőt veszek.

– Az emberek… Miért mi? Azon kívül, hogy a nevünk azonos bizonyos bibliai nevekkel, ez még nem ok arra, hogy minket választottatok, hiszen Eszterből is lehet több száz a Földön…

– Igen, erre tudok válaszolni! Több dolgot vettünk figyelembe a kiválasztásotokkor. Az első, amire rájöttél, a név volt. A második, hogy valamelyest legyen hívő, de nyitott is egyben, nehogy megijedjen tőlünk. A harmadik, hogy legyen húsz éven felüli, de hatvan éven aluli.

– Ez miért fontos? – kérdezek hirtelen közbe.

– Mert technológiánkkal képesek vagyunk meghosszabbítani a korotokat, bizonyos életkor alatt, illetve felett.

Elképedek.

– Örökké?

– Nem. Csupán néhányszáz évig.

– Néhányszáz? – szemeim nagyra kerekednek. – Nem biztos, hogy egyáltalán kedvem lenne addig élni!

– Addig hosszabbítunk, ameddig akarod!

– Ó…

Vár egy kicsit, míg lecsillapodom, aztán folytatja:

– Tehát, a negyedik, hogy lehetőleg egyedülálló legyen, hogy ne érezzen nagy hiányokat. Az ötödik, hogy rokonsága körében ő legyen a legerkölcsösebb, és ezért a családja ne szeresse annyira, illetve emiatt ő se kedvelje őket. A hatodik, hogy szeresse a történeteket, szeressen olvasni, legyen nagy fantáziája, és esetleg szeressen is kitalálni kalandokat. A hetedik, az utolsó, és egyben legfontosabb, hogy valóban legyen erkölcsös és tiszta, amilyen a Biblia szerint kellene, hogy legyen. Ha ezeket végigvesszük, máris nehezen találunk sokat!

– Hát, így igen. Így már értem. De ugye nemcsak mi vagyunk ilyenek összesen? – kérdem kissé csalódottan. Ohmm nyugtatóan int.

– Nem. Ti csupán az első csoport vagytok… a kísérleti… – érzem, hogy nehezen mondja ki ezt a szót. Felpattanok a székből.

– Hogy kísérleti? A néped erkölcsösségéről beszélsz, miközben istent játszol velünk! Ebben nincs semmiféle etika! Lehet, hogy jónak tartod magad és a néped, de egyáltalán nem különböztök tőlünk! Azok ott odakint egy nagy hazugságban élnek! Mégis! Tervezed egyáltalán, hogy megmond nekik az igazat?

– Istent játszani? Nem tudom… De mi mindent megadnánk nektek! Akaratotok szabad!

– Ha ez így van, és itt maradunk, mi a garancia arra, hogy nem teszünk rosszat egymással vagy veletek?

Ohmm újra elmosolyodik, de most úgy, mint aki nagyon biztos a dolgában.

– Mert ez az eredeti édeni állapot. Nincs lehetőség, sem ok, hogy rosszat tegyetek! Te nem tennéd…

Bólintok, mert igaza van. Majd elválik – gondolom, és az sem érdekel, ha halja. Ohmm újra megszólal:

– Hogy elmondjam-e a társaidnak? Ez utóbbi kérdést neked akartam feltenni!

Igyekszem lehiggadni. Kifújom a levegőt.

– Mindenképpen meg kell tudniuk!

Ohmm lehunyja szemét, és egy hosszú percre elgondolkodik, úgy vélem, közölheti az információkat a népével. Szemhéjai hirtelen pattannak fel.

– Ám legyen! – lassan odalebeg az üvegfalhoz, és egy részen elhúzza. Engem is odaint maga mellé. Odalent még nem sejtenek semmit. Aztán, egyetlen mozdulatára, megszűnik az álcázó, mert embertársaim sikongva és mutogatva néznek fel ránk. Kell pár perc, mire felfogják, de a legtöbb férfi így is ökölbe szorítja a kezét. Ohmm pedig nyugodtan hosszú monológba kezd, s elmondja ugyanazt, amit nekem. Mindenki ámulva hallgat, de látom, megnyugtatja őket, hogy én ott vagyok e lény mellett, s az nem bánt. Végül így fejezi be:

– Tudom, most felkorbácsoltam az érzelmeiteket, de kérlek, gondoljátok át! Ha akarjátok, természetesen visszamehettek! Vagy idehozhatjuk azokat is, akiket szerettek, legyen ember vagy állat. Gondoljátok meg! A földön vannak háborúk, vírusok, éhség, politika, egyenlőtlenség, gyilkosság, öregedés, halál, és megannyi más szörnyűség! A döntést csak rátok bízom! Válasszatok!