Csernobil és S.T.A.L.K.E.R – az igazi zóna
Arkagyij és Borisz Sztrugackij 1972-ben megjelent tudományos-fantasztikus regénye, a Piknik az árokparton egy új fogalmat teremtett: a zónát. Egy ismeretlen hely, ahova veszélyes bemenni, ahova tilos belépni, ahol a figyelmetlenekre a halál vár.
14 évvel később tragikus módon kapott újabb értelmezést a zóna. 1986. április 26-án, szombaton, hajnali 1:23:45-kor a csernobili atomerőmű 4-es reaktora gőzrobbanás következtében kigyulladt, és robbanások sorozata után bekövetkezett a nukleáris olvadás. Ez az eset volt az atomenergia felhasználásának történetében a majaki 1957-es Kistim-tragédia után a legsúlyosabb katasztrófa.
A robbanás során radioaktív anyagok szabadultak fel, becslések szerint kb. ötvenmillió Curie, amely beterítette Ukrajna jelentős részét és eljutott Svédországig is. Az erőmű környékén kialakult a halálos zóna.
Túl későn, csak 36 órával a baleset után evakuálták az embereket, igaz akkor példás szervezettséggel és gyorsasággal. Május 4-ig a Csernobil körüli 30 kilométeres zónából közel 130 ezer embert telepítettek ki. A mai Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország területén hatalmas területek szennyeződtek, nagyjából 320 ezer négyzetkilométeres területet érintett a robbanássorozat. Megközelítően 200 000 embert kellett kitelepíteni. Mintegy nyolcszázezer sorkatonát és szolgálatba behívott likvidátort küldtek a katasztrófa helyszínére, akiknek átlagéletkora harminchárom év volt.
És néhány nap alatt megszületett a zóna, amely kísértetiesen emlékeztetett a könyvben szereplő helyre. Sok félreértés van vele kapcsolatban, ezért érdemes néhányat tisztázni.
A zóna hivatalos neve 30 kilométeres zóna. Sokan ezt úgy képzelik el, mint egy céltáblát, vagy egy robbanás epicentruma köré rajzolt kört. Valójában ez egy elég amorf formájú terület határait a kiszóródott nukleáris szennyezés alapján rajzolták meg. Az atomerőmű benne sincs a zónában attól nyugatra kezdődik.
Ezen kívül valójában még két zóna van. A nagyobb Zóna 1, ebben már Csernobil, az atomerőmű és a környéke is benne van, és a Zóna 2, amely még ennél is nagyobb terület. Mint egy hagyma héjai, csak itt a rétegeket a szennyezettség határozza meg.
A zónában a szennyezettség mértéke is nagyon változó. Egyes részeken a sugárzás már a normális szintre csökkent, bár sok helyen még mindig az egészségügyi határérték feletti értékek is mérhetők. Több száz évre lesz szükség, hogy a területre hullott radioaktív anyag lebomlásával megszűnjön a sugárveszély. A zóna területe főleg cézium, stroncium, plutónium és amerícium izotópjaival szennyezett. Ez a 30 km-esen belül álló 10 km-es zónára is érvényes, ez utóbbi a legszennyezettebb, lakhatatlanná nyilvánított részek megkülönböztetését szolgálja. A külső 20 km-es részen már akár lakni is lehetne, bár az emberek hivatalosan valószínűleg már nem költözhetnek vissza. Egyes hatvan év feletti helyi lakosoknak engedte csak meg a kormány a visszatelepülést. A zárt övezet 40 százaléka örökre radioaktív marad, mivel a plutónium 239 felezési ideje 24 ezer év.
Szintén sokan úgy képzelik el, hogy a zóna egy élettelen terület, amelyben legfeljebb néhány mutáns tengődik. Valójában az álltok meglepően jól vannak. ez jelentősen feli s borított számos korábbi elképzelést. Az állatvilág a katasztrófa után közvetlenül megtizedelődött, ám az ember eltűnését követően lassan regenerálódott. A szarvas és vaddisznó-állomány az 1990-es évek elejétől növekedésnek indult, a farkasok is elszaporodtak. A vaddisznóállomány 1993-94 környékén a farkasok megnövekedett létszáma miatt kezdett csökkenni. Az atomkatasztrófa során kiürült területen több tucat Przsevalszkij-lovat engedtek szabadon. Számuk elérte a 200-at is, azonban az orvvadászok többet kilőttek, így a jelenleg ott élő egyedek száma 60 körülire tehető.
A zóna 1986-tól a mai napig katonai őrizet alatt van, csak 18 év feletti személyek illetve csak ukrán vagy régi szovjet rendszámú gépjárművek léphetnek be a zónába, külön engedéllyel.
