Dénes Gergő: Egy kis inspiráció

A Galaktika Arénában bemutatkozik Dénes Gergő Egy kis inspiráció című írásával. Ne felejtsd el a kommenteddel, építő kritikáddal segíteni az írót!

Fazekas Ákos ideges volt. Föl-alá járkált a tatai Gimnázium folyosóján, miközben megpróbálta a cipője sarkával lekopogni azt a dallamot, melynek eredetére már nem emlékezett, de reggel óta a fejében zümmögött. Nem igazán járt sikerrel, de ez most nem is érdekelte.

Megállt egy pillanatra, és az ablakhoz lépett. Keserűen elmosolyodott. Az időjárás, gondolta, tökéletesen összhangban van a hangulatával.

Ugyanis esett odakint. A vízcseppek több kilométeres zuhanás után nagy erővel csapódtak az épület tetejének, hogy aztán a cserepekről lecsordulva dagadó patakká nőjenek az ereszcsatornában, s egy újabb zuhanás után lucskos sártengert csináljanak a Gimnázium udvarából. Napok óta tartott már ez, ami igencsak szokatlan volt az évnek eme későtavaszi szakában. De Ákost most ez sem tudta egy pillanatnál tovább érdekelni.

Hátat fordított az ablaknak, és megpróbált a füzetére összpontosítani. Végigfuttatta a szemét a betűkön, de azok csak nem akartak értelmes szöveggé összeállni. Bizonyára az alváshiány az oka, mormogta magában.

Leengedte a füzetet, és végigpillantott magán. Lakkcipőt viselt, fekete selyemnadrágot, fehér inget, nyakkendőt és öltönyt. Ki nem állhatta ezeket, de az utóbbi pár napban szinte teljesen megszokta. Gyakorlatilag nem is viselt mást már vagy három napja.

De a mai az utolsó alkalom, gondolta, s ettől egy kissé jobb kedvre derült. Igen, ma végre vége lesz ennek a borzasztó tortúrának! Már majdnem elvigyorodott, amikor gyomrát hirtelen görcsbe rántotta a gondolat: előbb még le kell szóbeliznie fizikából.

Hát igen, Ákos és a fizika különös párt alkottak. A fiú ugyanis tagadhatatlanul kitűnő volt fizikából. Nála jobban senki nem értett hozzá talán az egész Gimnáziumban sem. Ennek ellenére szívből utálta a tárgyat. Nem látott benne semmi szépségest, semmi izgalmat. Ő valahogyan nem volt képes érzékelni azt a csodát, amiről a fizikatanára zengett ódákat majdhogynem minden órán. De hát nem volt mit tenni. Választania kellett egy természettudományos tantárgyat, s mivel a többihez egyáltalán nem értett, maradt a fizika.

Visszafordult az ablakhoz, és megpróbált keresztülnézni az üvegen tükröződő sápadt, karikás szemű arcon. A látvány nem volt valami szívderítő, ezért inkább lehunyta a szemét, s elképzelte, hogy mit is csinálna most szívesen. Számtalan ötlete akadt a tévézéstől a hawaii utazásig, de némi vívódás után mégiscsak az alvás került ki mint győztes tevékenység.

Ebbe annyira beleélte magát, hogy majdnem elaludt úgy, ahogy volt, az ablak előtt állva. De ekkor egy hideg hang visszarántotta a szomorú valóságba.
– Fazekas Ákos, jöjjön be!

Ákos kelletlenül bár, de összegombolta magán az öltönyt, megigazította a nyakkendőjét, egy gyors pillantást vetett a jegyzeteire, majd belépett a tanterembe…

Amint átlépte a küszöböt, a földbe gyökerezett a lába. Teljesen érthető volt az ijedsége, hiszen az ajtón túl nem egy iskolai osztályterem, hanem egy buja virágoskert várta…

Amerre csak nézett, mindenütt szép virágokat, bársonyos zöld gyepet és hűs árnyékot nyújtó, terebélyes gyümölcsfákat látott.

Behunyta a szemét, majd újra kinyitotta, de a kert még mindig ott volt. Nem akart hinni a szemének, pedig minden olyan valóságos volt. Ákos ott állt a friss füvön, a tiszta kék ég alatt, egymagában…

Úgy három perc telhetett el azóta, hogy a Gimnáziumban átlépte a küszöböt, amikor végre megmozdult. És ekkor szembesült a következő problémával.

Amint vigyázva a lába elé pillantott, hogy el ne tapossa a körülötte nyíló virágokat, észrevette, hogy más cipő van rajta. Fekete lakkcipő helyett kényelmes, valamilyen puha vászonból készült lábbeli ölelte körbe a lábfejét. S ahogy egyre följebb vándorolt a tekintete a testén, rá kellett jönnie, hogy nem csak a cipője, de a teljes ruházata is megváltozott.

Fekete ünneplőnadrágját fehér vászonnadrág váltotta fel, melyet egy vékonyka bőrszíj tartott meg a derekán. Efelett egy szintén fehér gyapjúpulóvert és egy lenge selyemből készült, olajzöld zakót viselt.

Ákos nem volt különösképpen járatos a divat világában, de azt tudta, hogy ilyen ruhadarabokat sehol sem lehet kapni az országban, de talán még külföldön sem. De ez legyen a legkisebb gondja, futott át az agyán.

Zavartan, mit sem törődve már a virágokkal, keresztülbotorkált a füves tisztáson, ami elválasztotta a virágágyást a fáktól. A fák mögött, nem kis megkönnyebbülésére, egy ízlésesen lekövezett kerti ösvényre bukkant. Ez jó, motyogta magában, hiszen a járda bizonyára vezet valahová. Gondolkodás nélkül rálépett hát, s követni kezdte a kis utacskát, amely néhány méter után élesen elkanyarodott pár örökzöld felé.

Alig sétálhatott úgy egy perce, amikor egy újabb tisztásra bukkant ki. Ez hasonlított az előzőre, csak egy kissé nagyobb volt. Ezt is virágok és fák szegélyezték, a fű pedig ugyanolyan selymes volt. De Ákos már nem is figyelt ezekre. Tekintetét valami jóval érdekesebb vonzotta magához.

A tisztás egyik végében, félig takarva pár méretes tölgytől, egy gyönyörű villa állt. Bár nem volt valami nagy, Ákos szemében tökéletesnek tűnt. Halvány, krémszínű falával és hatalmas ablakaival rögtön belopta magát a szívébe. Egyszerűen tökéletes volt. És nemcsak maga a ház, hanem az egész látvány. Pontosan olyan volt, mint amilyenre Ákos mindig is vágyott. Gyanúsan ugyanolyan…

Már éppen elindult volna a villa felé, amikor a periférikus látóterében valami szemet szúrt neki. Megfordult, s a látványtól görcsbe rándult a gyomra. Nem, szólalt meg a fejében egy halk hang, az nem lehet!

Megindult a villával ellenkező irányba. Nem tehetett róla, a lábai maguktól vitték a hatalmas, kovácsoltvas kapu felé. Természetesen nem a kapu érdekelte, hanem az, amit azon túl látott. Így hát, mikor odaért, habozás nélkül feltépte azt, egy csöppet sem csodálkozva azon, hogy nyitva van.

Kilépett a kertből, és immáron minden zavaró tényezőtől mentesen tárult elé a borzasztóan ismerős táj. Egy kis sétány, majd egy széles, tükörsima felületű tó, melynek túloldalán, egy kisebb domb tetején, ott pöffeszkedett a tatai Gimnázium félreismerhetetlen épülete.

Ákos először természetesen nem akart hinni a szemének, de hiába csukta be, nyitotta ki, dörzsölte meg, a Gimnázium még mindig ott állt a tó túlpartján. Sőt, az iskola mellett Ákos látta az ég felé nyújtózó két templomtornyot, majd egyre  továbbhordozva a tekintetét a tó partján, kiszúrta a platánfák árnyékában megbúvó kastélyt, s végül megpillantotta a minden mással összetéveszthetetlen, egytornyú tatai várat is. Immáron kétségtelen volt, hogy bármi is történt vele, ő továbbra is abban a városban maradt, amelyben felnőtt.

De akkor mégis mi történhetett? Őszintén szólva, eddig nemigazán érdekelte. Egyszerűen örült a napsütésnek, a kék égnek, a gyönyörű kertnek és a csodálatos háznak. Örült a hirtelen jött szabadságnak, s elfogadta azt úgy, ahogy van. De azzal, hogy kiderült, még mindig Tatán van, megváltozott minden. Az egész hirtelen olyan valóságos lett. Most már tudni akarta, hogy mi folyik itt.

Átvágott a sétányon, s a part menti vaskorláthoz lépett, hogy a víz fölött fújdogáló szellőben némiképp kiszellőztesse a fejét. Ám amint a korlátra támaszkodva, az amúgy szokatlanul tiszta víztükör fölé hajolt, meglepetésében majdhogynem hátraesett. Onnan ugyanis egy középkorú férfi arca nézett vissza rá…

A férfi a víz felszínén olyan ötven év körüli lehetett. Hosszú, vállig érő haja jócskán őszült már, csak úgy, mint a rövidke szakáll az állán.

Ákos önkéntelenül is megsimogatta az állát, s hiába készült fel rá, mégis nagyon megrázta a furcsa érzés, amint az ujjai a tüskés szőrhöz értek. A keze innen a homlokához vándorolt, majd végigsimította a hosszú hajat. A férfi a víztükrön természetesen ugyanezeket tette vele egy időben.

Tehát nem csak a ruházata, hanem a teste is megváltozott, morfondírozott magában. Már ha ez az ő teste egyáltalán.

Lepillantott a tükörképére, és elmerült az idős arc tanulmányozásában. Nézte azt az idegen férfit ott lent, az pedig visszabámult rá. De minél tovább nézte, az arc annál ismerősebbé vált, és pár pillanat elteltével már határozottan felismerte a saját vonásait. Némiképp megnyugtatta az a tény, hogy a test a sajátja, habár ez fel is vetett pár kérdést.

Ákos most már biztos volt benne, hogy tudni akarja a válaszokat. Tudni akarta, hogy mi történt vele, hogy miképpen került ide, és legfőképpen, hogy mit is jelent az az itt?

Hiszen nyilvánvaló, hogy ez Tata városa, csakhogy mégsem az. Hogy ezt miképp kell érteni?

Ákosnak feltűnt, hogy ez a Tata sokban különbözik attól a várostól, amit ő ismert. Itt mások voltak a növények, más mintája volt a sétány kövezetének, s mintha az épületek közül is más színű lett volna egynéhány…

Ákos elkezdett fel-alá járkálni a tó partján. Átgondolta a helyzetét, és számításba vette a lehetőségeit. Eközben mit sem törődött a mellette elsuhanó biciklistákkal, vagy kocogókkal. Pedig azok igencsak furcsán néztek rá. Sőt, az egyik rá is köszönt:
– Á, jó reggelt, professzor úr! – kiáltotta egy huszonéves fiatalember, és már tovább is szaladt.

Erre persze már felfigyelt Ákos. Mi több, döbbenten nézett a tovafutó ifjú után. Minek is szólított az előbb? Professzornak?

Ezek szerint, szögezte le eztán magában, ennek a középkorú testnek a tulajdonosa valami professzor. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy ő ennek a testnek a tulajdonosa. Ő pedig nem professzor. Legalábbis, nem tudott róla.

Hirtelen ötlettől vezérelve, elkezdte átkutatni a ruházata zsebeit. Gondolta, hátha talál valamit, ami segíthet tisztázni ezt a rendkívül furcsa és bizarr helyzetet. Ám a zsebek mind üresnek bizonyultak. Egy kivételével…

A zakója belső zsebében, Ákos egy összehajtott papírcetlire bukkant. Remegő kézzel hajtotta szét. A papíron csak két rövidke mondat és egy monogram állt. Tollal írták, s Ákos pontosan tudta, hogy ki írta. Ő maga. A cetlin ez volt olvasható az ő kézírásával:
Jól nézz körül! Egy órád van! F. Á.

Ákos visszatette a lapot a zsebébe. Még mindig nem értett semmit, de legalább már volt némi támpontja. Tehát egy órája van. Hogy mi történik majd az egy óra letelte után, arról fogalma sem volt, de önkéntelenül is a bal csuklójára pillantott.

Szerencsére az idősebb önmagának is szokása volt karórát viselni. Persze ennek sem vette sok hasznát, hiszen a cetlin nem egy időpont, hanem egy intervallum állt. De legalább egy kissé megnyugtatta a mozdulat.

Hideg fejjel kezdte el számolgatni, hogy mennyi telhetett már el az egy órából. Osztott, szorzott, és rájött, hogy minimum negyedóra telt már el azóta, hogy abban a virágoskertben találta magát. Tehát lehet még vagy úgy negyven- negyvenöt perce. Ennyi idő alatt kell kiderítenie, hogy mi is ez az egész. És, hogy hol deríthetné ki?

Erre a kérdésre csak egyetlen válasz ugrott be. Tekintete a tó túloldalán álló Gimnáziumra, majd a karórájára siklott. A következő pillanatban pedig hanyatt-homlok rohanni kezdett a sétányon a vár irányába…

Futás közben Ákos kénytelen volt rádöbbenni, hogy egy ötvenéves férfi számára egyáltalán nem olyan könnyű kihívás lefutni fél kilométert, mint neki a testnevelésórákon. Mire a várkapuhoz ért, úgy sajgott mind a két térdízülete, mint még soha eddigi életében. Az oldala szúrt, zihált, s még így se nagyon kapott levegőt. Muszáj volt lassítania.

A nagy rohanás után jólesett neki egy kicsit sétálni és nézelődni. Megtehette, hiszen, mint azt gyorsan kiszámította, még több mint fél órája maradt. A Gimnázium pedig már csak egy jó tízperces séta innen.

Kellemes tempóban haladva lépte hát át a várkaput. És ebben a pillanatban valami nagyon furcsa dolog történt. A csonka vár hirtelen kiegészült. A meglévő egy torony mellé további három nőtt ki a földből, s ott, ahol eddig csak az alaprajzát lehetett látni, pompázatos reneszánsz kastély jelent meg. A tatai vár nem volt rom többé.

Ákosnak persze tátva maradt a szája a meglepetéstől, ám amint észrevette, hogy a járókelők gyanús pillantásokat vetnek rá, becsukta. Eztán igyekezett közömbösséget színlelni a vadonatújnak látszó vár iránt, hiszen mindenki más is így viszonyult hozzá, habár többen is tanújelét adták egy-egy megjegyzéssel annak, hogy ugyanazt látják, amit Ákos. Tehát inkább a tó felé fordította a fejét, de ott is akadt valami furcsa.

Közvetlenül a várfalnál három magas, fekete oszlop állt, egymástól azonos távolságra. Mindegyik tetején valami kristálygömbféle ült, amely olyan gyorsan villantotta fel a szivárvány legkülönbözőbb színeit, hogy rossz volt nézni.

Meglátta a másik várkaput, és már majdnem megint megszaporázta a lépteit, amikor egy harsányan kiabáló hang vonta magára a figyelmét.

Egy középkorú hölgy tartozott a hanghoz. Valószínűleg valami idegenvezető lehetett, mert olyan élénken mesélte a vár történetét egy csoport turistának, hogy Ákos is tisztán hallott minden szót, pedig jó pár méterrel odébb állt.

– Önök azon szerencsések közé tartoznak, hölgyeim és uraim – mondta a nő –, akik már így láthatják a tatai várat, holografikusan rekonstruált állapotában. Tavaly a város önkormányzata több mint húsz nagy teljesítményű holografikus kivetítő oszlopot telepített a romok köré. Ennek köszönhetően körülbelül százméteres körzetben pontosan olyannak látszik, mint amilyen a legújabb kutatások szerint Mátyás király idejében volt. A terv szerint jövőre, azaz 2056 márciusára elkészül a kastély rekonstrukciója is. De addig is, figyelmükbe ajánlom a hátsó tornyok reneszánsz ablakait és…

Az dátum hallatán, Ákos ereiben meghűlt a vér. Tehát most a jövőben van. És ő valóban önmaga, csak idősebben. Pontosan negyven évvel. Negyven év esett ki az életéből egyetlen röpke pillanat alatt! Mégis, hogyan történhetett ez?!

Az idegenvezető hölgy eközben észrevehette, hogy Ákos milyen furcsa tekintettel mered rá, mert udvariasan bár, de kissé ingerülten ráköszönt:
– Jó reggelt, professzor!

Ákost ez kizökkentette a gondolataiból, de mivel nem volt benne biztos, hogy hozzá szóltak-e, csak hidegen biccentett, majd továbbállt. Az idegenvezetőnő pedig elkönyvelte magában, hogy a professzor valóban bogaras…

Ákos amint kilépett a várkapun, megfordult, hogy messzebbről is megnézhesse a teljes várat, de az már megint csak rom volt. Meggyorsította hát a lépteit, s határozottan elindult a Gimnázium felé.

Útközben már nem tapasztalt semmi különöset, hacsak nem számítjuk a járókelők furcsábbnál furcsább öltözékeit, a futurisztikus elektromos autókat és azt, hogy akivel csak szembetalálkozott, az mind professzornak szólította. Csak tudná, hogy milyen professzor ő!

A Gimnázium semmit sem változott. A kastélyszerű épület pontosan ugyanúgy állt a helyén, mint negyven évvel ezelőtt. Habár lehet, hogy egyszer még harminc éve lefestették és kitatarozták, de ennek már semmi nyoma nem látszott.

Annál inkább megváltozott a belseje. A kövezetet és az ajtókat kicserélték, a falakat lefestették, s minden sarkon buja szobanövények álltak. A folyosók pedig jóval világosabbak voltak annál, mint amire Ákos emlékezett. A falakból ugyanis mindenhonnan valamilyen természetesnek tűnő fény áradt. Mindent összevetve, nagyon barátságos volt az egész.

A folyosókon nem tartózkodott senki. Nyilván éppen óra volt. De Ákos nem is bánta. Alig maradt tíz perce az egy óra leteltéig. Gyors léptekkel elindult hát a lépcsőn fölfelé végső úti célja felé.

Miközben a lépcsőfokokat koptatta, megfigyelte, hogy míg a földszinten a régi, általa is ismert tablók voltak kiakasztva a falakra, addig a lépcsőházban új, háromdimenziós felvételekről néznek le rá a végzős tanulók.

Felért a legfelső emeletre, s már épp elindult volna az egyik folyosón, amikor valaki hátulról megszólította:
– Ákos?  Te vagy az?

Ákos megfordult, és szembetalálta magát az egyik osztálytársával. No nem olyan formában, ahogyan emlékezett rá, de határozottan felismerte a barátját a jól szituált férfiban.

Mivel Ákos nem szólalt meg, a másik folytatta:

– Rég láttunk erre. Kimozdultál hát a villádból, professzor?
– Ühüm – nyögte Ákos, mivel más nem jutott az eszébe.
– És, mi járatban minálunk? – érdeklődött a barátja.
– Hogy mi járatban? – kérdezett vissza Ákos, majd egy pillanatra elhallgatott, hiszen most hallotta először az ötvenéves önmaga hangját.
– Igen.
Hát… Én csak a könyvtárba jöttem benézni. – mondta ki a szándékát Ákos – És te? Te mit keresel itt?

Ákos látta a barátján, hogy az meglepődik. Valamint a hangjából és meglepettség hallatszott, amikor megszólalt:

– Én vagyok itt az igazgató. Már vagy három éve. Elfelejtetted?
– Nem, nem – kapcsolt gyorsan Ákos – csupán szétszórt vagyok ma, ennyi az egész. Hm, megbocsáss, de szorít az idő.

Azzal se szó, se beszéd, megfordult, és faképnél hagyta egykori osztálytársát. Az igazgató pedig még jó sokáig állt ott a folyosón, s bizony nem ő volt az első ezen a napon aki elkönyvelte magában, hogy furcsa ma a professzor…

Ákosnak már csak három perce maradt, amikor belépett a könyvtárba. A legszembetűnőbb változás az volt a helyiségben, hogy nem volt benne egy darab könyv sem. A polcok is mind eltűntek. Helyettük számítógépek sokasága sorakozott a falak mentén. Igazából nem is lehetett őket számítógépnek nevezni, hiszen egy gép nem volt több, mint egy átlátszó, háromdimenziós képernyő, amit a falra szereltek.

Ákos jövetelének zajára a hátsó helyiségből felbukkant a könyvtáros. A férfi egyidős lehetett Ákossal, de szerencsére őt nem ismerte. De úgy tűnt, hogy a könyvtáros ismeri őt.

– Professzor úr! – mosolyodott el zavartan a férfi – Miben segíthetek?
– Nos, csak használni szeretném az egyik gépet – intett a képernyők felé zavartan Ákos.
– Tessék csak – mondta a könyvtáros, majd visszavonult a másik szobába.

Ákos pedig habozás nélkül odalépett az egyik képernyő elé. Az abban a pillanatban kivilágosodott, jelezve, hogy várja a kérdéseket.

Már csak egy perc volt hátra az egy órából, ezért Ákos gyorsan elhadarta a saját nevét.
– Fazekas Ákos!

A könyvtáros gyanakodva pillantott ki a szomszéd helyiségből, hiszen nem megszokott dolog, hogy valaki saját magára keres rá az interneten. Igen, gondolta, a professzor kétségkívül furcsa ma reggel.

Eközben Ákos előtt megjelent a kívánt fájl, ő pedig villámsebességgel olvasni kezdte, hiszen már csak fél perce maradhatott hátra.

– Fazekas Ákos professzor – dörmögte maga elé – Ismert fizikus, a Tudományos Akadémia tagja. Legjelentősebb eredményének az időutazás módszerének elméleti kidolgozását tartják. Jelenleg tatai házában él, ahol elméletének a gyakorlatba való átültetésén kísérletezik és…

Ákos kilépett a tanteremből.  Ismét ott állt a Gimnázium folyosóján lakkcipőben, nyakkendőben és öltönyben. Újra fiatal volt, sápadt és kialvatlan. A kezében pedig, a fizikafüzetén kívül, egy kis bőrkötésű könyvecskét tartott. Szinte motorikusan nyitotta ki, hiszen még egyáltalán nem dolgozta fel, hogy mi történt vele.

A kis könyv egy bizonyítvány volt, mely egy kitűnő fizika szóbeli érettségiről tanúskodott. Ákos az utóbbi egy órában immáron sokadjára nem akart hinni a szemének. Ám ekkor megakadt a tekintete egy kis papírfecnin, amely a bizonyítvány lapjai közül kandikált ki.

Előhúzta, s egy cseppet sem lepődött meg azon, hogy a saját kézírásával találja szemben magát. A papíron ez állt:
Úgy gondoltam, kell egy kis inspiráció. Nem árt, ha tudod, mi mindent érhetsz el, ha igazán akarod. F. Á.
Ui.: Ne felejtsd el, hogy negyven év múlva, majd neked kell leérettségizned fizikából!