Élet: hangulatos, de sablonos űrsztori

Mint tudjuk, az újszülöttnek minden vicc új. Ez a bölcsesség az alapja minden hollywoodi alkotás rebootolásának.

Erre építettek a forgatókönyvírók, amikor összedobták az Élet című film sztoriját, ami teljes mértékben kiszámítható, mivel ugyanezt a történetet már több tucat alkalommal láthattuk. De lehet, hogy a fiatalabb generáció tagjai még nem.

Az előzetesből kiderült, hogy a Nemzetközi Űrállomás tudósai egy Marsról érkező talajmintában – az emberiség történetében először – földönkívüli életre lelnek. Aminek nagyon megörülnek – de nem sokáig, ugyanis az életforma hamarosan fejlődni kezd, és megindul a macska-egér játék, ami az asztronauták életére megy ki. Tapasztalt moziba járó ez alapján elég pontosan fel tudja vázolni előre, mi fog történni a filmben. És tényleg az történik.

Ugyanakkor sikerült olyan színészeket összeválogatni, és olyan helyszínt választani, ami alapján reménykedtem benne, hogy hátha mégis lesz valami plusz az egészben, ami miatt érdemes megnézni.

Összességében tényleg ettől a két tényezőtől nézhető a film. Egyrészt jók a színészek, másrészt rendkívül hangulatosssá teszi az alkotást a Nemzetközi Űrállomás. Nem egy másik galaxisban, egy futurisztikus űrhajón vagyunk, hanem itt, a szomszédban, a Föld mellett, egy valóban létező állomáson, aminek a felépítése, működése, a fedélzetén zajló mindennapi élet önmagában érdekes. Ráadásul ettől valósabbnak érezzük a veszélyt: jobban elhisszük hogy valam ilyesmi megtörténhet.

Az Élet erénye az is, hogy a sztori elején (elnézést az enyhe spoilerért) nem derül ki egyértelműen, hogy az idegen lény eleve agresszív, vagy csak védekezésből támad – mint ahogy ebben a történetben az emberek is. Így akár betudhatjuk mondanivalónak, mekkora problémák adóhatnak abból, ha nem ismerjük, értjük a másikat, és nem megfelelően közelítünk. Mint ahogy azt is, hogy az életformák márpedig egymás rovására akarnak terjeszkedni, csak az ember ettől már bizony elszokott. Ha pedig egy kultúrált, nagy tudású ember azon veszi észre magát, hogy az általa megfigyelt lény az életére tör, akkor a nyitottság és érdeklődés még nála is hamar át tud csapni állatias gyűlöletbe.

Még az is jó lehetne, ahogy a sztori felépül: hiba újabb hibát követ, születnek megoldások, amelyek hol jól, hol nem jól sülnek el, az emberek pedig közben fogynak. A baj akkor kezdődik, amikor elhangzik a varázsmondat: “ez intelligensebb, mint gondoltuk”. Persze innentől fogva  a lény olyan meredek dolgokat csinál, a jelek szerint tudatosan, amiket – az előzmények figyelembevételével – semmiképp sem tehetne.

Ha a sztori nem csúszott volna bele ebbe az unalomig ismert sablonba, hanem megmaradt volna egymás félreértése, a hihető, életszerű zsigeri reakciók és a kölcsönös túlélésre törekvés szintjén, az sokkal jobban illett volna a történet elejéhez, hangulatához, és még érdekes és egyedi is lehetett volna. A hangulat így is  rendben van, de a sztoriért kár.