Emsi: Vörös Virág

A Galaktika Arénában bemutatkozik Emsi Vörös Virág című történetével. Ne felejtsd el a kommenteddel, építő kritikáddal segíteni az írót!

Nagy volt a torlódás, a tömeg. Szerettem volna tovább jutni, de nem nagyon lehetett. Azt mondták, száz embert engednek be naponta, és legalább ezren voltak körülöttem, ha nem többen. Kiáltásokat, lökdösődéseket lehetett érezni, hallani, észrevenni, és azt, hogy senkit nem érdekel a másik, csak önmaga. Egy fiatal férfi össze is esett, tőlem távol, de senki nem ment oda, hogy segítsen neki. Hiába, ilyenek az emberek, főleg Magyarországon, főleg Budapesten. A Wesselényi utcában ácsorogtam a sorban, ahol tábla hirdette, hogy „Időgép próbaverzió, az utca végén”. Nem csoda, hogy ekkora tömeg gyűlt ide, de mit is reméltem? Hogy majd ha idejövök hajnalban, akkor csak úgy beengednek? Á, dehogy… Már hatkor az út végéig állt a sor. Megint összeesett egy ember. Elindultam volna felé, de visszalökdöstek a helyemre „Várd ki a sorod, ribanc!” felkiáltásokkal. Nem tudtam segíteni rajta, és mindenki ott hagyta.
– Miért nem segít annak a szerencsétlennek senki? – kiabáltam el magam, hátha valaki meghallja, és történik valami.
– Törődjön a saját dolgával! Mindenkinek ezt kéne tennie – állt meg mellettem egy középkorú férfi.
– Gondolja, hogy ezzel előrébb juthat a társadalmunk? Gondolja, hogy mindenkinek csak magával kéne törődnie? Nézze már meg, hová vezet…
– Nyugodjon meg, hölgyem. Nem azért mondtam, hogy inzultáljam magát. Egyszerűen nem tartom jónak, amikor az emberek egymás dolgába beavatkoznak, egymásnak segítenek… vagy legalábbis azt hiszik, hogy segítenek. Tudja az emberekre jobb ráhagyni a dolgokat, hadd kövessék el a saját hibáikat, hadd tanuljanak belőle. Az az ember nem beteg, pusztán nem fogyasztott még táplálékot a mai nap folyamán, és alacsony a vérnyomása, ezért esett össze. Hogyha most segítünk rajta, valószínűleg sosem fogja megtanulni, hogy ne induljon el otthonról éhgyomorral. – Olyan hangnemben beszélt, mint valami professzor, aki éppen ezer embernek tart valamiféle előadást.
– Maga ezeket honnan tudja? – kérdeztem, kissé kételkedvén a szavaiban.
– A férfi történetesen az unokatestvérem, és az orvos ezerszer megmondta neki, hogy reggel indulás előtt mindig egyen valamit.
– Jó… de ha nem az unokatestvéréről lenne szó, és nem tudna ilyen dolgokat, miért ne segítene?
– Mondtam már, mindenkinek a maga dolgával kell törődni.
– És mi van, ha mondjuk haldoklik?
– Ő baja…
Arrogáns seggfej – gondoltam magamban, bár láttam rajta, hogy igazából nem az, csak valamiért nagyon ki van ábrándulva abból, hogy másoknak segítséget nyújtson. Zöldeskék szemeiben pusztán magány és keserűség tükröződött. Meglepő, hogy pont egy ilyen ember válaszolt a kérdésemre. Sőt, az is meglepő, hogy egyáltalán kaptam választ. Mindig is olyan voltam, hogy ha észrevettem az emberek hülyeségeit, elkezdtem kérdezősködni, de eddig a pillanatig nem mondott senki semmit, mindenki csak hallgatott. Ennek az lehet az oka, hogy ők sem tudják, mi miért van. Ők maguk sem tudják, hogy miért viselkednek úgy, ahogy.
Még körülbelül fél órát álltunk a sorban, amikor a hangosbemondó közölte, hogy nem engednek be több embert, és aki ki akarja próbálni az időutazást, annak még másnap, aztán egy hét múlva újra lesz lehetősége.
– Úgy néz ki, ez nem a mi napunk – mondtam, kissé bosszankodva.
– Majd azzá tesszük. Ebédelne velem? – kérdezte meg a férfi, akivel az imént beszélgettem.
– Nem lehet.
– Miért nem? Talán dolga van? Áttehetjük másik napra…
– Leszbikus vagyok – közöltem, teljesen hidegvérrel. Még sosem sikerült ezt ennyire nyugodtan kimondanom, és azt sem tudtam hirtelen, hogy miért mondtam egyáltalán el, mikor csak lazán lemondhattam volna azzal a kifogással is, hogy nem érek rá.
– Maga? – Teljesen leesett az álla, annyira, hogy már attól féltem, kiakadt az állkapcsa.
– Igen, én. Talán problémája van vele?
– Nem, dehogy. Csak… meglepődtem. Álmaimban sem gondoltam volna.
– Rólam senki sem gondolja. Elvégre sokkal nőiesebb vagyok, mint a legtöbb nő.
– Az már egyszer biztos – nézett végig rajtam. – Egyébként, attól még eljöhet velem ebédelni. Csak eszünk, beszélgetünk, megismerjük egymást, barátkozunk. Na, mit mond?
– Amennyiben tényleg csak ennyiről van szó, benne vagyok.
– Miből gondolta, hogy eredetileg többet akartam?
– Eléggé nyilvánvaló – mondtam, mire apró mosolyra húzta a száját.

***

– Mi a jó ég? A legjobb barátnőmből hetero lesz? Na, ne! Ezt nem teheted! – támadott le azonnal Szonja, amint elmondtam neki.
– Nem, nem leszek hetero, csak együtt eszünk, meg beszélgetünk… Megismerjük egymást.
– De, szívem, ez egy férfi! – zöld szemeiben rémületet láttam tükröződni.
– Nem olyan vészes…
– Nem olyan vészes?! Virág, tudod, hogy minden pasi csak azt akarja!
– Baromság…
Majd éreztem rajta, hogy teljesen megsértődött, úgyhogy csak sétáltunk egymás mellett, néma csendben az egyetem kihalt folyosóin. Egyszer csak gondoltam egyet, a falhoz nyomtam, és forrón megcsókoltam.
– Látod? Még mindig meleg vagyok – suttogtam a fülébe, miközben teljesen hozzá szorítottam a testemet.
– Ez még nem jelent semmit…
– Ha majd feljössz hozzám este, akkor mutatok olyat is, ami igen – kacsintottam rá.
– Na és a csajod?
– Nem lesz otthon.
– Mi van, ha rájön?
– Ő? Na, ne szórakozz! Akkor sem venné észre, hogyha az orra előtt csinálnám.
– Ezért ne járj szőkével!
– Linda barna…
– Úgy értem, agyilag szőkével – mondta nevetve, majd én is nevettem vele.
– Fontosabb kérdés viszont, hogy mi lesz a pasiddal?
– Kocsmázni mennek a haverjaival, szóval nem lesz itt semmi probléma.
– Akkor jó – reagáltam le, majd nyomtam a szájára egy puszit, és picit eltávolodtam tőle.
Ekkor vettem észre, hogy egy srác figyel minket a folyosó végéből, elbújva. Oda néztem, mire elszaladt. Nem ismertem, szóval valószínűsítettem, hogy csak meglepte a látvány.
– Mi a baj? – kérdezte Szonja.
– Semmi – feleltem. – Tudtad, hogy az összes állandó szexpartnerem közül te vagy a kedvencem?
– Miért, mennyi van? – érdeklődött, de a meglepettségnek a nyomát sem láttam az arcán.
– Sok – feleltem egy vállrántással.
– És én még azt hittem, hogy a pasik akarják csak azt – forgatta meg a szemeit, majd nevetett, nyomott az arcomra egy puszit, és elsietett az órájára.

***

Kicsit korábban érkeztem a megbeszélt találkozóhelyre, ezért még várnom kellett a férfi érkezésére, akivel az időgép próbára várva találkoztam. Jesszus… Még a nevét sem tudom! Egyáltalán miért mentem ebbe bele? Egyszerűbb lenne, hogyha csak úgy megfordulnék, és hazamennék… Ám abban a pillanatban, ahogy erre gondoltam, megjelent a távolban. Ahogy közelebb ért, megállt előttem, és mosolygott.

Nem sokkal később már egy étteremben ültünk, kijött egy meglehetősen csinos pincérnő, és rendeltünk.
– Ismerem ezt a pincérnőt – kezdeményeztem beszélgetést.
– Honnan?
– Egyszer szeretkeztem vele még gimnazista koromban. Akkor még egy kávéházban dolgozott. Mindig elpirult, amikor belenézett a szemeimbe, édes volt.
– Ez érdekes…
– Miért?
– Mert történetesen én is ismerem őt, és évek óta boldog házasságban él, egy férfivel. Azt hiszem gyerekük is van.
– Hát… A látszat néha csal.
– Úgy bizony. Egyébként, mi a kedves neve?
– Vörös Virág vagyok – mutatkoztam be.
– Érdekes, hogy magának a neve megy a haja színéhez – kezdett nevetni, én pedig az asztal alatt aprót rúgtam a térdébe.
– Na, ide figyeljen! Ha ezt még egyszer megemlíti, halott ember! – Próbáltam rá olyan fenyegetően nézni, amennyire csak bírtam.
– Rendben van… Virág. Kinek hajlandó kinyílni? – cukkolt tovább, de ezt nem vettem sértésnek.
– Csak és kizárólag szép nőknek – mondtam, gyerekesen duzzogva. – Magát egyébként hogy hívják?
– Ákos.
– Jaj, már! Erre semmilyen frappáns nem jut az eszembe! – mosolyogtam.
– Nem probléma. Az ember nem lehet mindig, minden helyzetben kreatív. Egyébként, mi lenne, hogyha tegeződnénk?
– Nem tartom jó ötletnek – válaszoltam, majd kicsit hátrébb húztam magam a székben.
– Miért nem?
– A korkülönbség miatt. Akár a lánya lehetnék…
– Hány éves?
– 20 vagyok.
-… és borzasztóan naiv.
– Nem vagyok naiv!
– De igen, az. Gondoljon csak bele, bármit megtehetnék ebéd után magával. Akár meg is erőszakolhatnám, és aztán meg is ölhetném, hogy a holttestét azték isteneknek ajánljam fel áldozatként.
– Ezt tervezi tenni?
– Ki tudja… Az ember manapság önmagán kívül senkiben sem bízhat. Egyébként, ha érdekli, én 35 éves vagyok, szóval csak nagy nehezen lehetne a lányom.
– Hát a mai világban…
– Van barátnője? – vágott a szavamba.
– Mármint? – kérdeztem vissza, mintha teljesen értelmezhetetlen lenne számomra a kérdés. Talán így is volt.
– Olyasvalaki, akivel együtt szokott lenni… Esetleg együtt él. – válaszolta meg a kérdést, úgy látszik ő megértette, miért nem tudom, miről is beszél.
– Igen. Van. Lindának hívják.
– Szép neve van, és biztos ő is szép.
– Valóban.
– Okos is?
– Hát… azt már igazából… nem mondanám.
– Szereti?
– Persze, hogy szeretem! – mondtam, olyan hangsúllyal, mintha valami teljesen egyértelmű dologról beszélnék.
– Úgy értem, szerelmes belé?
– A szerelem olyan dolog, ami engem mindig elkerült – kezdtem magyarázkodásba -, és úgy gondolom, jobb is így.
Szavaimat néhány perc néma csönd követte. Úgy nézett ki, a férfi most azon gondolkozik, hogy erre még is mit reagáljon. Olyan volt, mint aki mindent átgondol, majd végül arra a következtetésre jut, hogy sokkal jobban jár, ha befogja a száját.
Kihozták az ételt, és enni kezdtünk, majd egy nagyjából korombeli nő lépett be az ajtón. Apró termet, telt keblek, szőke haj, kivágott mini ruha. Ákossal mindkettőnknek felé fordult a tekintete, és feltűnésmentesen végigmértük.
– Ismeri a hölgyet? – kérdezte a férfi.
– Személyesen nem, csak látásból, hallomásból… Még a nevét sem tudom. Annyi biztos, hogy az ELTE-re jár, óvodapedagógiára. Én is oda járok.
– Nem nagyon kéne, hogy kiderüljön… Mondjuk nem is értem, hogy ez miért baj. Úgysem fogom a gyerekek előtt csinálni.
– Tudja, milyenek az emberek. Ha valami számukra idegen, vagy ismeretlen, akkor félnek. És attól is rettegnek, hogy esetleg a gyerekeiket is megfertőzi ezzel. Valahol megértem, valahol nem… Elvégre a keresztény nevelés miatt sokan úgy gondolják, hogy az azonos neműek közötti kapcsolat bűn. Az ateisták pedig azt mondják, elítélik a melegeket, mert ők nem tudnak szaporodni egymással, így a kapcsolatuknak semmi értelme. Sokan meg csak gusztustalannak tartják, hogy belegondoljanak ebbe… Úgy értem…
– Tudom, hogy érti – vágtam a szavába, mielőtt részletezni kezdte volna, hogy mit is gondolnak rólunk bizonyos heteroszexuálisok. – Én akkor sem értem. Gyerekkoromban reméltem, hogy később más lesz a helyzet, hogy jobb lesz, és egyszerűbben tudok majd boldogulni. Ahhoz képest most 2020-ban talán még nehezebb a dolgunk, mint fiatalabb koromban. Most, ha megtudják, hogy lányokkal csinálom, azonnal gyűlölnek. Volt időszak, amikor engedélyezve volt a melegek házassága, aztán úgy tűnik, örökre eltörölték… Mondjuk, engem ez annyira nem érint, viszont néhány barátnőmet igen. Tudja milyen rossz az, amikor az ember nem mehet be a saját gyerekével a kórházba, csak azért, mert nem ő szülte? Attól még az ő gyereke. Ő az, aki éjszaka virraszt vele, aki ott van, hogyha probléma van. Aki eteti, szereti, és mindenben segít neki, akármilyen gondja is legyen. Gondoljon csak a betegségekre… És nem azé az emberé a gyerek, aki csak úgy otthagyta, és lemondott róla, ahogy a gyermek szülőanyjáról is. Érti, mire célzok?
– Természetesen.
– Ide sem figyel! Folyton azt a másik nőt bámulja…
– Ne haragudjon, de borzasztóan csinos a látványa. Tud valamit a szexuális beállítottságáról?
– Azt hiszem… biszexuális – feleltem bizonytalanul. Nem voltam egészen biztos benne.
– Leszbi, és biszex óvónők… Hová fajul a világ? – Itt volt az a pont, ahol majdnem lekevertem neki egy büdös nagy pofont, de nagy szerencséjére hozzá tette: – Ne haragudjon, nem akartam megbántani, csak tudja, nekem ez nagyon különös. Nem ehhez vagyok szokva…
– Nem kell magyarázkodnia… A hetero férfiak már csak ilyenek. Mit is reméltem?
– Maga nagyon ki van ábrándulva az erősebbik nemből…
– Ugyan… Igazából sosem érdekeltek. Kislány korom óta megnézem a szép nőket, de hogy én pasira egyáltalán ránézzek olyan szemmel, az teljes mértékig kizárt, ahogy gondolom magánál is.
– Érdekesek az eszmefuttatásai, meg a hasonlítgatásai. Egy leszbikus nő nem lehet egy hetero férfi.
– Ez így van, de ettől még a felfogásunk a szebbik nemről ugyanaz. Sőt, sok esetben az elvárásaink is.
– Talán igaza van.
Hosszú csend következett. Inkább csak ettünk, és bámultuk a szőke csajt. Egyértelműen látszott mindkettőnkön, hogy bejön nekünk. A lány pedig inkább Ákost nézte ki magának, vele szemezett, de nem bántam, nekem estére amúgy is volt már programom.
Befejeztük az ebédünket, a pincérnő kihozta a számlát, Ákos fizetett, aztán megkérdezte, hogy hazavihet-e. Mondtam neki, hogy munkába megyek, egy közeli gyorsétteremben dolgozom, szóval elvitt oda. Menet közben beszélgettünk.
– Azt hittem, hazaviszi azt a szöszit – mondtam nevetve.
– Ugyan… Kinőttem én már az egyéjszakás kalandokból – felelte mosolyogva.

***

Meló után azonnal hazamentem. Linda még otthon volt. Valamiféle buliba hívták meg a volt osztálytársai. Amikor korábban elmondta, nem nagyon kérdezősködtem, csak annyit mondtam: „Érezd jól magad, kicsim!”

Most pedig csak reménykedtem benne, hogy mire Szonja megérkezik, addigra ő már nem lesz itt. Figyeltem, ahogy szemceruzával kihúzza a szemeit, kirúzsozza a száját, hajat vasal, meg ilyesmi.
– Tudod, Virág, néha úgy érzem, hogy nem vagy velem teljesen őszinte – szólalt meg, kissé elkeseredett hangon.
– Ugyan, miért ne lennék őszinte? – kérdeztem, majd hátulról átöleltem a derekát. – Szeretlek.
– Én is szeretlek. Jön ma hozzánk valaki?
– Csak Szonja. Miért kérded?
– Gondolkodtam rajta, hogy itthon maradok, hogy kettesben lehessünk, de mivel te is szerveztél programot, jobb, ha elmegyek. Szoni amúgy sem kedvel engem – mondta, majdnem sírós hangon, amitől az amúgy is nyafogós hangja felerősödött.
– Nyugi, édes, semmi baja veled – nyugtattam, majd egy puszit nyomtam az arcára.
Abban a pillanatban csengettek, én pedig kimentem ajtót nyitni.
– Szia, bébi! – köszönt Szonja, majd egy puszit nyomott az arcomra.
– Szia! Bújj be! Linda még itthon van – mondtam, úgy, hogy laza csevegésnek tűnjön az, ahogy figyelmeztetem a veszélyre.
Bejött, Lindának is adott egy puszit, majd leült a kanapénkra. Végignéztem rajta. Elképesztően csinosan öltözködött föl. Csipkés, félvállas póló, farmer miniszoknya, szolid smink, vasalt haj, mely finoman a vállára omlott. Még soha sem láttam őt, így. Mármint úgy, hogy ennyire odafigyelt volna a külsejére.
– Virág, segíts ezt kinyitni, mert a műkörmömmel nem bírom – hallottam a barátnőm hangját a fürdőből, de mire odaértem, már megoldotta a problémát. Szonján meg a visszafojtott nevetés jeleit láttam.
Nem sokkal később Linda elindult, kettesben maradtunk Szonjával, aki hangos nevetésben tört ki. Csak néztem őt, ahogy ült a kanapén, és gondolkoztam. Valahogy ő nem az a fajta lány, akik általában tetszeni szoktak nekem. Nem az a vadóc, vagy a cicababa, akikkel szívesen ágyba bújok, de még is van benne valami. Hiába vékony, és apró termetű, hiába nincsen rajta mit fogni, és hiába rendezetlenek a fogai, zöld szemeiből árad valami különleges báj, és most ahogy szőkésbarna haja a vállára omlik, elképesztő látványt nyújt. Na meg persze a szex. Amit ez a lány a nyelvével tudott művelni néhanapján, az elképesztő volt.
– Van valami jó játék a tarsolyodban? – kérdezte, macskás szemeivel rám meredve. Na igen, mi mielőtt elkezdtünk volna egymás testével játszani, egy kicsit bemelegítettünk más játékokkal, szinte mindig.
– Történetesen van – kacsintottam rá, majd elővettem két feleses poharat, egy üveg vodkát, és letettem őket az asztalra. Aztán gondoltam egyet, és hoztam normál poharakat is, meg egy doboz narancslevet.
– Na, mit eszeltél ki? – érdeklődött. Látszott rajta, hogy tényleg nagyon kíváncsi.
– Először is, dönts! Vodka, vagy vodkanarancs?
– Naranccsal!
– Ej, sejtettem, hogy gyenge vagy! – mondtam nevetve, és erre a tettetett sértődöttsége volt a válasz, melynek hatására hátat fordított nekem. – Na, szeretlek! – próbáltam nyugtatni, mire nevetve visszafordult.
Hoztam egy kancsót, kevertem benne vodkanarancsot, és elvittem a feleses poharakat, majd leültem Szonjával szembe, és csak bámultam rá. Nem mondtam semmit, csak néztem rá, közben pedig mindkettőnknek töltöttem az italból.
– ’Sohasem’-et akarsz játszani? – kérdezte sürgetően.
– Nem, ez annál sokkal jobb. – Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el.
– Na, mondd már el! – türelmetlenkedett.
– Szóval azt eszeltem ki, hogy egyszerű kérdezz-feleleket játszunk, egy kis csavarral. Lehet hazudni, de ha a másik észreveszi, akkor a válaszolónak innia kell. Mit szólsz?
– Nem rossz… Kezdhetem?
– Naná – kacsintottam rá.
– Volt már a mai napon valakivel szexuális kapcsolatod?
– Nem – feleltem, és igazat mondtam, de pontosan tudtam, hogy ez után mi fog következni.
– Hazudsz! Ilyen nem létezik nálad, te mindig…
– Ma nem – vágtam a szavába. -, és tudod, hogy elmondanám. Ráadásul időm sem nagyon volt rá.
– Na, jó… Talán elhiszem. Te jössz!
– Lefeküdtél ma a pasiddal? – szegeztem neki a kérdést, mintha vádolnám.
– Nem – vágta rá azonnal, eléggé erősen pislogva. Úgy tűnik, most elcsíptem.
– Hazugság – mondtam mosolyogva, ő pedig lesütötte a szemeit, és ivott a pohárból.
– Lefeküdtél azzal a férfivel?
– Nem – válaszoltam, ráncolva a szemöldökeim.
– Oké, ezt elhiszem neked – nevetett.
– Hány nővel feküdtél eddig le életed során? – Ugyanolyan vádoló volt a hangnemem, mint az előző kérdésnél.
– Csak veled – felelte, és ezt el is hittem neki. – Mit szeretsz bennem a legjobban?
– A szemeidet. – Gond nélkül elhitte, pedig nem volt teljesen igaz.
Órákig játszottunk még, és ami kiderült ebből, az csak annyi, hogy Szonja borzasztóan rosszul hazudik, és nálam jobban nem ismeri őt senki, viszont azon ő nem lát át, ha nem mondok neki igazat. Én teljesen józan voltam, ő pedig már nem nagyon bírt egyenesen ülni sem, és állandóan beszélt, mindenféléről. Arról, hogy utálja a pasiját, nem tudja miért van még mindig vele, de nem képes őt elengedni. Arról, hogy mindennél jobban szeret engem, és arról is, hogy ő most azonnal szeretkezni akar velem. Rájöttem arra, hogy így, amikor részeg, valahogy sokkal jobban tetszik, jól áll neki, és sokkal kívánatosabb lesz tőle. Nyúlt a pohárért, hogy iszik még, én pedig rácsaptam a kezére.
– Ne igyál már többet! – szóltam rá, majd elpakoltam mindent az asztalról.
Leültem mellé a kanapéra, ő pedig vadul, a hajamnál fogva odanyomott az ülő alkalmatosság háttámlájához, aztán hasonló lendülettel lesmárolt. Én pedig nem maradok senkinek sem adósa, ugyanazzal a vehemenciával visszacsókoltam. Elkezdtük egymást tapizni, letéptük egymásról a ruhákat, majd vadul nyalni kezdett. Eléggé ki lehetett már éhezve erre, elvégre az elmúlt egy hétben nem volt nővel ilyesfajta kapcsolata. Na meg a játék közben igyekeztem olyan kérdéseket feltenni, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a szexualitáshoz, és esetleg izgathatják őt. Na meg kivágott fölsőt vettem magamra, amiről amúgy is tudom, hogy borzasztóan izgatja a fantáziáját. Imádom, hogy nagy keblekkel áldott meg az ég.
Ahogy tevékenykedett, hangos nyögések hagyták el ajkaimat, és ha már durván csináljuk, amennyire csak tudtam, magamhoz nyomtam a fejét. Őt pedig semmi sem rendítette meg abban, hogy tegye a dolgát. Az egész testemben szétáradt a gyönyör, izmaim megfeszültek, a szám nyitva maradt, a szemem pedig csukva. Tudtam, hogy addig nem fogja abba hagyni, amíg el nem élvezek. Elvégre, ő már csak ilyen, főleg részegen. Mindenképpen birtokolni akar engem, azt akarja, hogy sokáig maradjak az övé, és ezt csak egy módon érheti el, hogyha minél jobb teljesítményt nyújt, és a csúcsra juttat. Meg is történt. Gyorsan mozgatta, ott lent a nyelvét, én pedig egy hangos nyögéssel elélveztem. Minden tagom végigremegett, és akkora gyönyört éreztem, mint még soha.
– Jó voltam? – kérdezte, de hallottam a hangján, hogy teljesen biztos benne, hogy imádtam, amit csinált.
– Annál sokkal jobb – feleltem lihegve, majd magamhoz húztam, és szájon csókoltam, aztán elkezdtem a combjait lentről felfelé simogatni, de ellökte a kezem.
– Emlékszel, mit beszéltünk meg?
– Persze, hogy emlékszem. – Majd megharaptam a fülét, és belesúgtam: – Csak szeretnék neked is örömet szerezni.
– Nekem már azzal örömet szerzel, hogy én csinálhatom neked. – Furcsán néztem rá, úgyhogy inkább folytatta. – Attól félek, hogy ha te megteszed nekem, akkor utána nem fogom már férfivel kívánni. Nem akarom tönkretenni a majdnem három éves kapcsolatomat.
– Szívem, te tök részeg vagy. Egyrészt, már megtettük egymásnak, körülbelül három évvel ezelőtt, másrészt, hogyha a pasid megtudná, hogy itt vagy, amúgy is tönkremenne a kapcsolatotok. Harmadrészt, szereted te őt egyáltalán?
– Ha nem szeretném, már rég nem lennénk együtt. – Nem vitatkoztam, talán azért, mert egyetértettem, talán azért, mert egy részeg nővel nem érdemes, főleg nem Szonjával, de mindegy volt. Nem tehettem semmit érte.
Sok ember, főként nők, de valamilyen szinten a férfiakra is jellemző, benne marad egy nem működő kapcsolatban, megszokásból, vagy csak azért, mert fülig szerelmes a másikba. Ezek az emberek pusztán hagyják, hogy bántsák, semmibe vegyék őket, nem kapnak tiszteletet, figyelmet, törődést, és amit az ember nem talál meg valakiben, de szüksége van rá, azt másban kezdi keresni. Valamilyen szinten Szonja is ilyen volt, annyi különbséggel, hogy be nem vallottan volt leszbikus. Soha nem érdekelték őt igazán a férfiak, de vallásos családba született, így magának sem merte bevallani, hogy a szebbik nemet szereti.
Most békésen szuszogott mellettem. Elaludt, úgy ahogy volt, meztelenül. Hajnali egy körül muszáj volt felébresztenem, és hazaküldenem, hogy egyikünk se bukjon le. Így is meredek volt a helyzet, mert Linda körülbelül fél órával ez után ért haza, én meg alvást színleltem. Egy apró pillanatra az jutott eszembe, hogy mennyivel jobb lenne, ha Szonja itt maradhatott volna mellettem, és a csajom menne el, de el kellett hessegetnem ezt a gondolatot a fejemből, mert hogyha folytattam volna a fantáziálgatást, az egész eddigi jól felépített életemre káros hatást gyakorolt volna. Lindának saját vállalkozása van, egy szép kis szépségszalon, pont a házunk alatt, és ezzel pont annyit keres, hogy egy kis rásegítéssel a részemről mind a ketten meg tudjunk élni, és őszintén szólva eszemben sincs visszamenni a szüleimhez, még akkor sem, ha könyörögnek érte.
Bőven elég volt tizennyolc éven keresztül elviselni azt, hogy megaláznak, elítélnek, semmibe vesznek, és azt hiszik, végtelen hatalmuk van felettem, és hogy minden tettem olyan lesz, ami nekik tetszik. Sajnos ez nem egészen így működik…
Egyszer csak csörgött az ébresztő. Milyen gyorsan elment az idő… Talán elaludtam, csak nem vettem észre, de az sem lenne furcsa, ha egyáltalán nem aludtam volna, sőt, az a leginkább rám jellemző.
– Jó reggelt, életem – köszöntött a barátnőm. – Mész ma valahová?
– Aha. Időgép – feleltem, kissé kómásan. – Mi más miatt lenne hajnali ötre állítva az ébresztő, szombaton?
– Ma szombat van? – kérdezte, olyan meglepett arccal, mintha azt mondtam volna, hogy jön a világvége.
– Igen. Miért? Jön ma valaki?
– Csak Édeske tízre. Meg kell csinálnom a körmeit.
Na igen, elfelejtettem leírni, hogy Linda a legelső ex-barátnőjét mindig becézgeti, leginkább édeskének szólítja, és azt sem meséltem még, hogy a szépségszalonjában ő a körmös, az egyik fodrász, és időnként, amikor hiány van, beugrik a kozmetikusok helyére is.
– Lehet, hogy addigra visszaérek. – Félelmet láttam az arcán. Valahogy éreztem…
– Nyugodtan maradhatsz, ameddig csak akarsz, elmehetsz nyugodtan, bárhová – mondta, majd nyomott egy puszit az arcomra.

*********

Megint ugyanaz a tömegnyomor. Az emberek összeestek, a többiek pedig egyszerűen csak átnéztek rajta.

– Szép jó reggelt! – látott meg engem Ákos.
– Jó reggelt!
– Mi a helyzet?
– Szerintem a barátnőm megcsal engem…
– Maga talán őt nem?
– De az más…
– Már miért lenne más?
– Ő tényleg mindent megkap tőlem, amire csak szüksége van, és nem is értem… Elvégre ő szeret engem. Törődöm vele, meghallgatom, de nem fojtom meg, szóval van szabadsága; oda mehet, és akkor, amikor csak akar, és a szexet is élvezi velem. Akkor mi lehet az, ami hiányzik neki?
– Ezt én nem tudhatom. Az egyetlen dolog, ami szerintem valószínű, hogy rájött az apró dolgaira, szóval, hogy megcsalja őt.
– Nem hiszem…
– Miért nem?
– Mint mondtam, ez a lány nem az eszéről híres.
– Attól még annyira senki nem hülye, hogy ne vegye észre, mikor megcsalják. – Sóhajtottam egyet. – Ne aggódjon, amíg nem teszi szóvá, semmi gond nem lesz.
– A kapcsolat alapja nem az őszinte beszéd? Mondjuk, mintha tudnám… – Ákos csak rám nevetett. Úgy éreztem, kinevet.
Megint összeesett egy ember, most a közelünkben, és már mentem volna oda segíteni, de Ákos visszarángatott. Ahogy haladtunk a sor eleje felé, egyre több embert láttunk, akik nem voltak eszméletüknél. Csak reménykedni tudtam benne, hogy még élnek, és abban is, hogy nem én leszek a következő. Valahogy minél közelebb értünk a bejárathoz, annál inkább szédelegtem, és erős fejfájás kezdett gyötörni. Ahogy körülnéztem, egyre rosszabb előérzetem támadt. Ez csak erősödött bennem, amikor kijött egy kínai férfi, és bevonszolta az ajtó közelében lévő eszméletlen testeket.
– Nekem itt valami nagyon nem stimmel – mondtam, majd egyszer csak elsötétült minden.

*********

–  Mi csoda? – kérdezte Linda, nagy szemekkel nézve rám. – Szervkereskedők?
– Igen, azok…
– És senki nem tesz semmit? – folyt bele „Édeske” is a beszélgetésbe.
– Nem nagyon – feleltem.
– Te hogyan menekültél meg? – kérdezte valamelyikük, de el voltam foglalva a saját gondolataimmal, így nem tudtam, melyikük.
– Ákos segítségével. Álltunk a sorban, és ahogy egyre közelebb értünk az ajtóhoz, egyre rosszabbul lettem, szédültem. Valószínűleg valamilyen gázt szivárogtatnak az ajtóból, amitől az ember eszméletét veszti, bár azt sem tartom kizártnak, hogy néhányan ott meghaltak. Én már majdnem az ajtónál voltam, amikor ott összeestem. Aztán a következő emlékem az, hogy Ákos fölém hajol, egy maszkban, felkap a hátára, és kirohan. Borzasztó volt. Abban a szobában mindenhol emberek voltak, az egyik sarokban csak üres testek, felvágott hassal, a másikban pedig olyanok, akik még talán éltek, de teljesen kopaszok voltak, és szőrtelenek.
– Istenem – mondta Linda, majd jó szorosan magához ölelt. Én meg mozdulni sem nagyon tudtam, a teljes összeomlás, és megőrülés határán voltam. Az arcomon néhány könnycsepp gördült végig.
– Szeretlek – mondtam a barátnőmnek, majd megcsókoltam.
– Hozok egy pohár vizet – mondta, majd néhány perc múlva eltűnt a lépcsőkön, én meg kettesben maradtam ezzel a rózsaszín valamivel.
– Mi a helyzet, Édeske?
– Ne hívj így!
– Jól van. Akkor mesélj valamit!
– Ettem pizzát… Kéred annak is a maradékát? – kérdezte gúnyosan, arra utalva, hogy az exével járok.
– Cukifalat, a szöveged már rég kiment a divatból.
– A tied is. Már senki nem hív engem cukifalatnak.
Ekkor Linda feltűnt a lépcső tetején, és ránk mosolygott:
– Na, Virág, jól elvagytok cukifalattal? – kérdezte, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam.
– Persze, minden rendben – válaszoltam, majd egy kicsit nevetni kezdtem.
– Látom, jobban vagy. Azért ezt idd meg, és egyél egy kicsit ebből a csokiból – mondta szelíd hangon, majd a kezembe nyomott egy pohár vizet, meg egy tábla csokit.
– Mi lenne velem nélküled…
– Van egy olyan érzésem, hogy meglennél te – mondta, és viccelődni próbált, de nekem valahogy komolynak jött le.
Hirtelen megfagyott körülöttem minden. Olyan volt, mintha nem létezne semmi, csak a saját gondolataim. Elhalványult a szoba, a fodrászszék, a műkörmös cuccok, a régi falióra kattogása, a két lány gyönyörű alakja, és minden a gondolataimon kívül. Vajon tudja? Ismeri a titkaimat? Tudja, mi folyik köztem, és Szonja között? Tudja, mit műveltünk egymással múlt éjjel? Vajon azt is tudja, hányszor csaptam be? Bár, igazán sosem hazudtam neki, csak eltitkoltam az igazat. Vajon rájött? És ha így van, miért nem próbálja velem megbeszélni a dolgot? Szeret engem? És velem mi a helyzet? Szeretem őt? Tudok én egyáltalán igazán szeretni?
– Virág! – szakított ki Linda a gondolataimból.
– Igen?
– Azt kérdeztem, mi legyen a szervkereskedőkkel…
– Ákos nem sokára jön, és majd együtt kitalálunk valamit – feleltem.
– Baj van? – faggatózott tovább.
– Semmi, csak kicsit megszédültem – mondtam, majd beültem az egyik fodrászszékbe.
Nem sokkal később meg is érkezett Ákos, és elkezdtük megbeszélni, hogyan állítsuk le a gonosz kis kínaiakat, akik embereket ölnek. Borzasztó volt belegondolni, hogy minden perccel, minden másodperccel egyre több emberi élet veszhet el. Gondoltuk, hogy szólunk a rendőrségnek, de rájöttünk, hogy azzal csak akkor érünk el valamit, ha mi már elkaptuk őket. A rendőrök nem csinálnak semmit. Ők is csak magukkal törődnek, ahogy mindenki más. Nincs olyan ember a Földön, aki ne lenne önző. Mindenki csak a saját bőrét védi, esetleg a családjáét, szeretteiét, de ez is kezd kihalni. Mindenki a saját törvényei szerint él, és nem gondol senki másra. Nem gondol bele, kin kell átgázolnia ahhoz, hogy elérje, amit akar. Nem csak egy ember ilyen, nem csak kettő, hanem a legtöbb. Természetesen általánosítani nem lehet, mert – ahogy matektanárom mondta gimnáziumban – az átlag semmit nem mond az egyénről. Lehet, van még olyan, aki mással is törődik, aki észreveszi, ha valami nagyon nem stimmel, de az biztos, hogy a nagy átlag nem ilyen. Nekik csak az a fontos, hogy számukra kedvező döntés szülessen mindennel kapcsolatban, a másik meg akkor sem érdekli őket, ha esélyük van arra, hogy mindenkinek jó legyen. Főként a magyarok önzőek ennyire, de természetesen más népeknél is találunk rá példát, nem is keveset.
Egyszer csak nyílt a szalon ajtaja, és belépett rajta egy apró termetű, szőke kislány. Nagyjából hét éves lehetett, és könnyek csillogtak a szemeiben. Hirtelen a saját kishúgom jutott eszembe, akit már egy ideje nem láttam. Nem hasonlított rá, csak amióta elmentem otthonról, minden kisgyerekben őt láttam. Még ebben a kislányban is, pedig az én testvérem, egy kis vörös, szeplős gyönyörűség, aki bejött az ajtón, pedig egy szőke, kékszemű szépség.
– Segítsetek! Mentsetek meg! – sírta, de nem mert közel jönni hozzánk, megállt az ajtóban. Odasétáltam hozzá, és leguggoltam elé.
– Mi a baj? – kérdeztem, és látszott rajtam, hogy teljesen komolyan veszem a problémát, akármi is legyen az. Meg is fogtam az apró kezecskéjét, és belenéztem a szemeibe.
– Anya bánt – válaszolta, a könnyeivel küszködve. – Ne hagyd, hogy megtaláljon!
– Mit csinált?
– Megütött. Látod? – majd felhúzta a hátán a pólóját, és nem hittem el, hogy mit látok.
A kislány háta tele volt kék, lila és zöld foltokkal, illetve rengeteg heggel, melyek közül nem egy még mindig vérzett. Leültettem őt egy puffra, lemostam, lefertőtlenítettem a hátát, majd bekötöztem a még vérző sebeket. A többiek mellettünk tanácskoztak, de én úgy döntöttem, hogy inkább a gyerekkel foglalkozom.
– Miért nem szóltál a tanító néninek, hogy otthon bántanak? – érdeklődtem.
– Ovis vagyok.
– Akkor az óvó néninek?
– Tessék? – kérdezett vissza, szerintem azért, mert nem egészen értette, mire vagyok kíváncsi.
– Nem szóltál az óvó néninek, hogy anyukád megvert?
– Mondtam, de nem hitte el. Azt mondta, én egy rossz gyerek vagyok.
Ilyen a világon nincs! Valósággal felrobbantam legbelül, de a kis apróság előtt muszáj volt megőriznem a hidegvéremet. Hogy lehet egy szülő ilyen? Na és az óvó néni? Én biztos utána járnék a dolognak, hogyha ilyesmit látok. És mi a francnak szül valaki gyereket, ha utána így bánik vele? Ha nekem lenne gyerekem, akkor inkább éreztetném vele, hogy szeretem, és sosem bántanám. Soha az életben nem emelnék kezet egy gyerekre. Mondjuk, most legalább látom, hogy vannak az én szüleimnél rosszabbak is. Hirtelen eldöntöttem, hogy bármi is az ára, nem fogom hagyni, hogy ez a kislány visszakerüljön az anyjához.
– Linda – szólaltam meg, a barátnőm felé fordulva.
– Igen? – kérdezett vissza, szinte azonnal.
– Meg csinálnád… Mi is a neved? – érdeklődtem a kislánytól.
– Jázmin – felelte.
– Szóval, megcsinálnád Jázmin haját? Olyan nyúzottnak tűnik, mint akit megtéptek.
– Persze – mondta, és bele is ültette Jázmint abba a székbe, ahol meg szokta mosni a hajakat.
– Mit fog csinálni velem a néni? – kérdezte az apróság, kétségbeesetten.
– Csak megmossa a hajacskádat, vág belőle, aztán megszárítja – mondtam, majd letérdeltem a kislány elé, és nyugtató céllal rátettem a kezem a térdére, majd rámosolyogtam.
– Ugye nem leszek kopasz? – Elmosolyodtam.
– Nem. Ne aggódj, szép leszel.
Odamentem Ákoshoz, és Édeskéhez, elkezdtem segíteni annak kitalálásában, hogyan kapjuk el a szervkereskedőket. Egyelőre ott tartott a dolog, hogy odamegyünk gázálarcokban, keresztülverekedjük magunkat a tömegen, majd elkapjuk a kis kínaiakat, aztán hívjuk a rendőrséget, hogy zárják be őket. Csak egy a baj, valószínűleg túlerőben vannak, és azzal nem biztos, hogy tudunk mit kezdeni. Lehet végül a mi szerveink is el lesznek adva, de ez egy olyan kockázat, amit vállalnunk kell. Innentől kezdve két kérdés maradt. Mi lesz Jázminnal és honnan szerzünk gázálarcokat? Az első kérdést hamar megoldottam, elvégre ott van Szonja, akinek lepasszolhatom a kis drágát, viszont a másodikat már neccesebb volt megoldani. Ákos azt mondta, jövő hétig lehet, tud szerezni nekünk, de nem volt egészen biztos benne. Még az is lehet, hogy nekünk kell legyártani ezeket. – gondoltam magamban.
Így már nagyjából minden meg volt szervezve, úgyhogy leültem Jázmin mellé, akinek Linda éppen a haját vágta.
– Szóval Jázminnak hívnak, mint a hercegnőt az Aladdinból…
– Te szereted a meséket? – lepődött meg a kis apróság.
– Igen. Hiszen a meséket mindenki szereti.
– Nem. Anya mindig azt mondja, hogy a mesékben csak butaságok vannak…
– Látod, Virág? – jött oda Linda, mivel mellettem volt a hajszárító. – Te sokkal jobb óvó néni lennél, mint bármelyik hetero – mondta, majd nyomott a számra egy puszit.
– Mi az, hogy hetero? Az valami csúnya szó? Én is tudok csúnya szavakat, például azt, hogy köcsög – szólalt meg Jázmin, én pedig csúnyán néztem a barátnőmre.
– Nem, nem csúnya szó – magyaráztam. – Azt jelenti, amikor egy lány csak fiúkba lesz szerelmes, vagy egy fiú csak lányokba.
– És ha egy lány egy lányba lesz szerelmes?
– Akkor őket leszbikusnak hívjuk.
– Nem fiatal még a szexuális felvilágosításhoz? – kérdezte Ákos, beleszólván a beszélgetésünkbe.
– Higgye el, sokkal rosszabb, hogyha nem mondjuk el neki a dolgokat. Ártalmas rá nézve. Nem véletlenül született erről számtalan vicc – válaszoltam egy mosollyal.
– Miről van szó? – jött oda Édeske is, és teljesen belehajolt a vállamba.
– Na, jó, én elmentem – közöltem, és felpattantam a székből. Közben elindult a hajszárító.
– Mi a baj? – kérdezte Linda, elég hangosan ahhoz, hogy túlkiabálja a gépezetet.
– Csak zavar, hogy Édeske cukortartalma belemászott az aurámba – feleltem, majd felrohantam a lépcsőn.

***

Gyorsan eltelt a hét, viszonylag eseménytelenül. Jázmin egész jól hozzászokott az új környezethez, és a szülei nem is keresték. Néha Szonjánál volt, de olyankor a pasija mindig kiborult, hogy vigye a francba a kölyköt, úgyhogy ideje nagy részét nálunk töltötte. Ahogy ránéztem, harag, és keserűség öntötte el a szívem. Nem értettem, hogy lehet valaki szülőként olyan, hogy veri a gyerekét, aztán pedig teljesen lemond róla.

Csütörtök, késő délután volt, Linda nem tartózkodott otthon, Jázmin a nappaliban játszott, Szonja pedig átjött hozzánk, és a szobában, az ágyon ücsörögve beszélgettünk.
– Miért nem szakítasz vele? – kérdeztem, immár sokadjára, a barátjára célozva, mert még mindig nem kaptam rá egyértelmű választ.
– Szeretem őt – felelte, kicsit esetlenül.
– Én pedig téged. – Felnevetett, mint aki nem hiszi el a szavaimat, pedig volt bennük valami borzasztóan komoly, ami sokkal többet jelent egy szimpla baráti „szeretlek”-nél.
– És te miért nem szakítasz Lindával? – szegezte nekem a kérdést, és hirtelen úgy éreztem magam, mint akit most visznek mészárszékre.
– Ezt már ezerszer megbeszéltük – mondtam, talán egy kicsit durvábban a kelleténél, mert a lánynak könnyek jelentek meg a szemeiben. – Mi a baj? – váltottam szelídebb hangnemre.
– Csak annyira szeretném, ha mi ketten… – kezdte, majd elcsuklott a hangja, de pontosan tudtam, mire gondol.
– Tudom, édes, de hidd el, lesz ez még jobb is – nyugtatgattam, majd átöleltem a vállát, és magamhoz húztam.
– Amikor ugyanarra az egyetemre mentünk, reméltem, hogy végre együtt lehetünk, hogy melletted kelhetek fel minden reggel, és minden délután hozzád mehetek haza. A barátom iránt rengeteg szeretetet érzek, meg persze hálát is, amiért befogad, de az nem ugyanaz, mint veled kapcsolatban. Elég csak rád néznem, és a szívem már is gyorsabban dobog, nehezen lélegzek, és minden áron meg akarlak csókolni. – Ahogy befejezte a monológját, a szája szinte azonnal a számra tapadt, csak hogy táncra hívja a nyelvemet a sajátjával.
Most nem vadul csókolt, ahogy korábban, hanem finoman, gyengéden, lassan. Az ajkai pedig olyan édesek voltak, mint még soha. Hirtelen úgy éreztem, mintha történt volna valami, mintha ez az egész mást, többet jelentene, mint amennyit eddig jelentett. Beleszerettem volna? Nem! Az kizárt! Én nem lehetek szerelmes, ilyesmi nem létezhet… Maximum a mesékben. Mégis most olyan élethű az érzés, olyan valóságos, és magával ragadó… Ennek ellenére muszáj lesz ezt mindenki előtt eltitkolnom, mert ha kiderül, az csak bajt hoz a fejemre.
Amint ezek a gondolatok átfutottak a fejemen, koncentrálnom kellett arra, hogy az ösztönlény törjön elő belőlem, és Szonját úgy használjam, mint testi kielégülésem eszközét. Csókunk közben vadabb módra váltottam, és elkezdtem ruhán keresztül a melleit simogatni, amikor észrevettem, hogy Jázmin az ajtóban áll, és figyel minket.
– Mi a baj, apróság? – kérdeztem, egy mosollyal az arcomon, miközben eltávolodtam Szonjától.
– Eltört ennek a babának a lába. Megcsinálod nekem?
Na, igen. A régi játékok, amiket Lindával nagy nehezen a pincéből kapartunk össze, nem igazán voltak tartósak. Megfogtam a babát, és pillanatragasztóval visszatettem a lábát, majd letettem az apró játékot száradni.
Nem sokkal később Szonja el is ment, én pedig kettesben maradtam a kislánnyal, és odamentem hozzá játszani. Azt meg kellett róla állapítanom, hogy borzasztóan kreatív. Történeteket talált ki, és eljátszotta azokat, azzal a kevés játékkal, ami volt. Egy apró, lila póni, két régi Barbie baba, és egy autó, illetve a baba, ami eltörött, de azt most ugye nem használtuk.
Miközben ő dolgozott a történet kivitelezésén, én elindultam mosogatni, amikor az apróság egy elég meglepő dolgot kérdezett:
– Te hiszel Istenben? – Csaknem leejtettem a tányért, ami a kezemben volt, és remegni kezdtem.
– Igen. Hiszek – feleltem, hiszen ez volt a teljesen őszinte válaszom.
– Tudod, hogy meg fog téged büntetni?
– Miért büntetne meg? – kérdeztem, mert abban a pillanatban tényleg nem értettem, mire gondol.
– Mert megcsaltad Lindát. Anya azt mondta, ezt így hívják, és bűn, de ő is csinálta. Észrevettem azt is, akkor magyarázta el. – Hirtelen nem tudtam mit mondjak, elvégre az lenne a dolgom, hogy példát mutassak neki, és ami azt illeti, ez elég rossz példa volt.
– Nem félsz, hogy Isten megbüntet? – kérdezte újra, nekem pedig muszáj volt válaszolnom valamit.
– De igen, félek.
– Akkor ne csináld többet!
– Ez nem ilyen egyszerű…
– De miért?
– Majd ha nagyobb leszel, megérted…
– De mondd el, hogy miért! – erősködött.
– Hát jó. Megpróbálom elmagyarázni, de ígérj meg valamit!
Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam, kinyílt az ajtó, és megérkezett Linda.

***

Nagy szerencsém volt, Jázmin nem mondta el Lindának a történteket, így halogathattam még a mindent leleplező beszélgetést, de egyre inkább úgy éreztem, hogy ennek előbb-utóbb el kell jönnie. Viszont sajnos, amíg rá vagyok utalva Lindára, addig semmi esetre sem említhetem meg a dolgot, különben az utcára kerülök.
Feküdtünk, egymás mellett, Jázmin kint aludt, a kihúzhatós kanapén. Olyan idegennek éreztem ezt az egészet. Színjátéknak. Ez nem én vagyok, nem akarok Linda mellett megöregedni, és vele együtt gyereket nevelni. Ha lehetne, se házasodnék vele össze, és nem szívesen mondom neki, hogy szeretem, hiába igaz, ez csak szeretet, nem szerelem. Testi vonzalmat is rengeteget érzek iránta, de ez sajnos nem elég ahhoz, hogy örökre együtt maradjunk. Volt idő, amikor elhitettem magammal, hogy ez a boldogság. Egy ideig a titkolózás izgalma, hogy annyiszor szexelhetek, ahányszor csak akarok, hogy tulajdonképpen két barátnőm lehet, rengeteg örömmel töltött el. Ez az érzés most viszont más volt. Erős bűntudatom támadt, fájt minden, és nem akartam ezt tovább csinálni… Csak sajnos muszáj volt. Mintha a saját érzéseim kötöttek volna ide. Talán így is volt, csak más értelemben…
– Min kattog az agyad? – kérdezte Linda, én pedig eléggé meglepődtem, mert azt hittem, alszik.
– Semmin.
– Ne már! Idáig hallom a fogaskerekeket…
– Te gondolkodtál már valaha a jövőnkön? – kérdeztem, nem is igazán értettem, hogy miért.
– Persze. Gondoltam, együtt öregszünk meg. – Hát ettől a választól féltem. – Miért?
– Biztos, hogy én vagyok neked a jó választás?
– Sőt, a legjobb – felelte, majd forró csókot lehelt az ajkaimra.
Magamhoz húztam őt, majd ráfeküdtem, megsimogattam a melleit, először ruhán keresztül, aztán levettem róla a hálóingjét, és úgy is, majd a számba vettem az egyik bimbóját, aztán a másikat. Halkan sóhajtozott, és láttam az arcán, hogy nagyon élvezi. Addig csináltam, amíg ő maga nem tolta lejjebb a fejemet, a kezeimmel együtt. Beléhatoltam egy ujjammal, majd elkezdtem őt nyalni, aztán még egy másik ujjam is csatlakozott. Néha hangosan felsóhajtott, úgy kellett picit csitítgatnom, nehogy felébressze a gyereket.
Amikor elélvezett, engem kezdett el kézzel kényeztetni. Minden porcikámat végigsimította, de egyáltalán nem éreztem semmit. Már fel se izgulok rá? Mi a fene történt velem? Egyszerűen nem akarok szexelni…  Azaz akarok, csak nem Lindával. Pont elég, hogy kielégítettem, de nem akarom, hogy viszonozza. Vajon Szonja is így érez?
– Mi a baj? – kérdezte meg a barátnőm, amikor észrevette, hogy valami nem stimmel.
– Semmi. Egyszerűen most nincs kedvem.
– Neked? Na ne már…
– Néha előfordul ilyen is.
– Hát jó. Akkor jó éjszakát – búcsúzott el tőlem, majd a számra nyomott egy puszit és befordult a fal felé.

***

–  Szép jó reggelt, Virág! – köszöntött Ákos, amint meglátott. – A többiek mikor jönnek?

– Linda és Édeske pár perc múlva érkeznek, Szonja pedig már ott vár ránk.
– Szonja?
– Ja, tényleg. Ő nem is volt ott… Ő a legjobb barátnőm.
– Na és a gyerek?
– Linda szüleinél.
Nem kellett sokat várakoznunk, megérkezett mindenki. Ákosnak sikerült gázálarcot szereznie, így már azokban indultunk el, nehogy probléma legyen. Hirtelen elbizonytalanodtam. Egy pillanatra, megálltam, mert nem tartottam jó ötletnek a hősködést, aztán mégiscsak elindultam én is. Félelem járta végig a testemet, egész úton remegtem, és nem tudtam szólni egy szót se. Túl sok dolog járt a fejemben… Mi lesz, ha mindannyian ott hagyjuk a fogunkat? Mi lesz, ha teljesen feleslegesen megyünk oda, mert nem sikerül őket megállítanunk? Mi lesz, hogyha végleg elveszítek valakit, aki borzasztóan fontos nekem? Hiszen azok közül, akik most velem vannak, mindenki az. Kivétel nélkül. Még Ákos is, sőt Édeske is.
Hamarosan odaértünk. Az ajtónál a szokásos tömeg tolongott, és kiszúrtuk a közepén Szonját. Odamentünk hozzá, és elkezdtünk tanakodni, hogyan juthatnánk át a tömegen. Persze mindenki minket bámult, a gázmaszkok miatt. A legegyszerűbb módot választottuk, könyökkel, meg lábbal és egyéb testrészeinkkel eltoltunk mindenkit, aki az utunkba állt. Meglepően könnyen bejutottunk, még az ajtó sem volt zárva, de amikor bementünk, különös látvány fogadott minket. Nem volt ott senki, és semmi, csak egy teljesen üres, sötét szoba.
– Mi a franc történt? – kérdeztem, miközben teljes meglepettség, és kétségbeesés ült rá az arcomra. – Csapdába akarnak minket csalni?
– Dehogy. Ezek elmentek – kezdte magyarázni Ákos. – Ezt szokták csinálni, amikor valaki kiszagol valamit, és rájönnek. Húzzák vissza a seggüket Kínába, vagy ahonnan jöttek.
– És most mi legyen? Odakint több ezer ember várja az időgépet…
– Csináljuk meg mi! – szólalt meg Linda.
– Ez hülye – súgta Szonja a fülembe.
– Szerintem jó lenne – helyeselt Édeske.
– Végül is… Talán megcsinálhatjuk – mondta Ákos. – Csak akkor valahogy el kellene küldenünk innen ezt a sok embert…
– Nem probléma! – válaszoltam, majd annak az embernek, aki legelöl áll, elmondtam, hogy az időgép elromlott, és hónapokba telhet megjavítani. Hamarosan mindenki elszelelt, én pedig visszamentem.
– Mi lenne, hogyha hologramos filmeket készítenénk a múltról, és úgy lenne időgép? – vetette fel Linda.
– Nekem tetszik az ötlet, csak az a baj, hogy ehhez rengeteg pénz kéne… Szerintem zárjuk be a helyet, és húzzunk innen. – Nagyon rossz hatással volt rám az ott uralkodó sötét aura, ezért minden áron el akartam menni.
– Tényleg nem túl jó ötlet – helyeselt Szonja.
– Menjünk. – Majd amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam kifelé az épületből.

***

Eltelt néhány hét, én pedig borzasztóan megijedtem. Elsősorban nem a szervkereskedőktől, hanem attól, hogy Szonja túl fontossá válik számomra. Elkezdtem őt kerülni, szabályosan menekültem előle, és mindent megtettem azért, hogy ne kelljen vele beszélnem. Ha a közelembe jött, és megpróbált cseverészni, rendszerint összevesztem vele valamilyen mondvacsinált indok miatt. Mi mást tehettem volna? Nagyon szerettem őt, túlságosan is, és ő is engem, így csak végtelen fájdalmat tudtam volna neki okozni, elvégre sosem lehettünk volna együtt. Vagy ha nem sosem, akkor csak nagyon sokára.
Most az egyetem épületében állt, a folyosó végén, én pedig az ajtó mögött elbújva vártam, hogy tovább menjen, de nagyon sokáig maradt ott. Basszus, muszáj arra mennem, nem tudom őt elkerülni… Aztán láttam, hogy elindul, majd egy kicsit fellélegeztem, de észrevettem, hogy felém jön. Fenébe! Most mit csináljak? Ha ideér, azonnal észreveszi, hogy előle bujkálok. Mi legyen? Semmit nem tudtam kitalálni, odaért hozzám. Első körben, amikor bement a terembe, nem vett észre, de ahogy kijött, körülbelül fél másodperc múlva, azonnal meglátott.
– Virág, te előlem bujkálsz? – kaptam az arcomba hirtelen a kérdést.
– Nem. Csak… – Nem tudtam semmi értelmeset kitalálni.
– Csak? – Nem mondtam rá semmit. – Na, idefigyelj! Én nem a csajod vagyok, nekem nem tudsz hazudni, mert úgyis észreveszem, hogyha nem stimmel valami, és látom, hogy kerülsz engem. Szóval légy oly drága, és mondd el nekem, hogy mi az oka! Linda megtiltotta, hogy találkozz velem?
– Nem.
– Akkor miért kerülsz állandóan? Miért nem beszélsz velem? Mondd, miért? – kérdezte, már csaknem sírva, bennem pedig teljes mértékig megfagyott a vér.
– Nem kerüllek – feleltem, és próbáltam annyira hűvös maradni, amennyire csak tudtam, még is, látszott rajtam, hogy jobban meg vagyok rémülve, mint egy erdőszéli kisnyúl, akire épp lecsapott egy sas.
– Akkor ma délután találkozunk?
– Ákossal találkozom.
– Holnap?
– Lindával és Jázminnal elmegyünk valami gyermek programra. Nem tudom mi az, Linda nézte ki.
– Mi lenne, ha csatlakoznék?
– Linda nem igazán szeretné, ha velünk tartanál – hazudtam.
– Szóval eltiltott tőlem – sóhajtott. – Figyelj, nekem az ilyet nyugodtan elmondhatod, nem sértődöm meg rajta. És ne gondold azt, hogy úgy sem érteném meg, vagy megijednék, én…
– Szonja, szerelmes vagyok beléd – vágtam a szavába. Pusztán hirtelen felindulásból jött.
– Tessék? – kérdezte, és egy kis ideig furcsán nézett, majd nevetni kezdett. – Jó vicc volt! Na, mindegy. Majd találkozunk – mondta, majd nyomott egy puszit az arcomra, és már el is tűnt.
Utána kellett volna rohannom, és megmagyaráznom, elmondani neki, hogy igaz, amit mondtam, de nem tettem. A fenébe! Gondoltam magamban. Mi a jó francért nem tudok neki őszintén beszélni az érzéseimről? Miért nem próbálom megoldani a dolgot? Miért nem könyörgök, hogy hagyja ott azt a fiút? Miért? Miért? Miért? Miért vagyok ennyire gyáva? Könnyek szöktek a szemembe, és futni kezdtem. Rohantam Ákoshoz, hátha ő tud valami okosat, használhatót mondani a számomra.
Rohanó gondolataim mellett nem tűnt hosszú időnek, mire odaértem, pedig volt vagy húsz perc biztosan. Felcsengettem, beengedett, megkínált itallal, visszautasítottam.
– Mi a gond? Látom a szemein, hogy sírt. – Láttam rajta, hogy komolyan érdeklődik irántam.
– Azt hiszem, szerelmes vagyok – mondtam ki, amelyet még magamnak is nehéz volt bevallanom.
– A szerelem a legfeketébb dögvész a dögvészek közül…
– Ezt meg honnan vette?
– Egyszer hallottam egy filmben, szerintem találó, és nagyon igaz. – A hangja nagyon komornak, és élesnek hatott. Úgy vágott bele a szoba csendjébe, mint kés a vajba. – Gondolom Szonjába…
– Honnan… Honnan tudja? – kérdeztem teljesen meglepődve.
– Látom, hogyan néz arra a lányra. Eléggé egyértelmű – felelte, én pedig hirtelen zokogni kezdtem, átöleltem őt, és belefúrtam az arcomat a vállába.
– Semmi gond. Előbb-utóbb úgy is rendeződni fog a helyzet. Ha mást nem, miután befejezte az egyetemet. Csak várnia kell. Tudnia kell, hogyan várjon. Fogadja el a fájdalmat, fogadja el azt, amin nem tud változtatni, és változtasson azon, amin tud. Nehéz lesz, de próbálkozni kell vele, és a csalódásokat nem a legnagyobb kudarcként megélni. Mindig talpra kell állni, és menni kell tovább, mert ha a padlón maradunk ránk taposhatnak. És az talán még jobban fáj, mint maga a pofára esés. Most mondhatja, hogy maga még nincs ebben a helyzetben, mert még csak most kezd zuhanni, de higgye el, hamarosan földet ér. Sajnos én nem vagyok elég erős ahhoz, hogy magát elkapjam, és megtámasszam, de ha kell valami, én mindig itt leszek. Akár egy férfi vállra van szüksége, amin kisírhatja magát, akár egy barátra, akinek mindent elmondhat. Bárhogy is, én nem fogom magára hagyni, hiszen bár nem mondja ki, de jelenleg rám van a legnagyobb szüksége – mondta, majd eltolt magától, és letörölte a könnyeimet, aztán visszahúzott az ölelésébe.
– Tudja, nekem sosem volt apám – kezdtem szipogva -, de ha lenne, azt szeretném, ha maga lenne, vagy a maga tulajdonságaival rendelkezne.
– Ez nagyon hízelgő. – Láttam rajta, hogy egy kicsit elpirul. – Tudja, nekem sincs apám. A szüleim már nagyon rég meghaltak, nem is ismertem őket.
– Nekem is így az édesapám.
– És az édesanyja?
– Ő él, de legalább egy éve nem láttam…
– Javaslom, látogassa meg! Már csak a kishúga miatt is megérné. Emlékszem, mesélt róla.
– Nem kívánom az örökös ordítozását hallgatni, meg a felháborodásait, meg azt, hogy mindenbe belekössön.
– Higgyen nekem, jobb, mintha nem lenne…
Pár percig csöndben maradtunk. A vállára borulva figyeltem a magam elé omló vörös tincseimet. A húgom jutott róluk eszembe. Neki is ugyanilyenek vannak, mind a ketten anyától örököltük. Tényleg meg kéne őket látogatnom már, hiszen belül, a lelkemben érzem, hogy borzasztóan hiányoznak. Már csak apró könnyekkel sírtam, aztán teljesen abbahagytam, Ákost pedig szorosan magamhoz húztam.
– Megtennél nekem valamit? – kérdeztem, hirtelen tegezve őt, mert valahogy így jött, de ahogy észrevettem, egyáltalán nem zavarta, sőt, mintha észre sem vette volna.
– Persze. Mit szeretnél? – kérdezett vissza, szintén tegezve engem. Tényleg nem lepődött meg.
– Nálad maradhatok ma éjszakára? – Felnevetett.
– Még is, melyik férfi utasítana vissza egy ilyen ajánlatott? – kérdezte, majd egy féloldalas mosollyal végig mért.
-… de ha rossz helyre téved a kezed, kitépem a golyóidat! – fenyegettem meg, mire elengedett az ölelésből, és felrakta maga elé a kezeit, jelezvén, hogy nem akar tőlem semmit. Aztán nevetett, én pedig mosolyogtam.
Hamar elment a nap többi része, mivel Ákossal borzasztóan jól elvoltunk. Társasoztunk, beszélgettünk, együtt főztünk, együtt vacsoráztunk, és nagyon sokat nevettünk. Ha hetero lennék, biztos, hogy egy olyan férjet szeretnék, mint ő. A nap végére borzasztóan elfáradtunk, így nyugovóra akartunk térni. Megkérdezte tőlem, hogy a kanapén szeretnék-e aludni, vagy mellette a franciaágyon. Az utóbbit választottam, elvégre megbízom benne, és miért ne aludhatnék egy barátom mellett? Befeküdtünk egymás mellé, én pedig hozzá bújtam, mert jól esett a szeretet.
– Tudod, utoljára a feleségemmel éreztem ennyire jól magam – mondta, és hallottam a hangjában a mélyről feltörő bánatot.
– Mi történt vele?
– Két éve meghalt – felelte, és bár nem láttam, de éreztem, hogy sírni kezdett.

***

– Hol a jó francban voltál tegnap éjjel? – szegezte nekem a kérdést ordítva Linda, amint hazaértem. – Nem tudtam, mit kezdjek Jázminnal, most Szonjánál van.

– Neked is szia – közöltem hidegvérrel, majd kivettem egy doboz müzlit a szekrényből, és bevágtam magam a televízió elé.
– Ennyivel nem úszod meg, kisasszony! – veszekedett tovább.
– Ki vagy te, baszd meg, az anyám?! – kérdeztem vissza, és már én is felemeltem a hangom.
– A jó kurva életért nem lehet szólni, ha elmész valahová!
– Már nem azért, de mondtam, hogy elmegyek Ákoshoz.
– Igen, de arról nem volt szó, hogy ott töltöd az egész éjszakát. Meg is dugattad vele magad?
– Lehet azt kellett volna – mondtam, majd bevonultam a hálószobába, és magamra zártam az ajtót.
Bevágtam magam az ágyba, és elkezdtem a plafont bámulni. Ilyenkor Lindát legszívesebben megfojtanám. Azt hittem ez egy kapcsolat, nem egy börtön, és még ha igaz is lenne, és most megcsaltam volna, annak is csak ő lenne az oka. Én nem bántottam őt soha, viszont ő állandóan pattog valamiért. Folyamatosan problémáink vannak, ha nem vagyok itthon, amikor csak tudok, és úgy érzi, nem törődöm vele. Szüksége van belőlem mindenre, az egész lényemre, minden szabadidőmre, és ha nem kapja meg, hisztizik. Bezzeg ő elvárja, hogy oda mehessen, ahová csak akar, és én ezt is megadom neki, akkor ő miért nem képes erre? Miért nem lehet olyan, akire nekem szükségem van? Érzem, hogy fogy a türelmem, és az erőm hozzá. A sok veszekedéshez, meg a hülyeségeihez.
– Virág, kérlek, engedj be! – kezdett dörömbölni Linda az ajtón, én pedig felkeltem, elfordítottam a kulcsot, majd visszadőltem ugyanoda, ő pedig megállt az ajtóban. – Beszéljük meg!
– Jó.
– Merre jártál?
– Ákosnál.
– Egész éjjel?
– Ja.
– Történt valami?
– Nem.
– Jól érezted magad?
– Aha.
– Kaptunk postát, és…
– Mi történt? – vágtam a szavába, mert éreztem a hangján, hogy valami nagyon nincs rendben.
– Feljelentettek. Emberrablással vádolnak.
– Csak nem Jázmin szülei? – kérdeztem, halálra vált arccal.
– Elég valószínű – felelte, bennem pedig teljes mértékig megfagyott a vér.
Rá egy hétre fényképek jelentek meg rólam, amin az egyetem épületében Szonjával csókolózunk, eljutottak a fejesekhez, és kicsaptak. Ráadásul Linda is megtalálta őket, így tőle is számíthattam egy borzasztóan kínos beszélgetésre.
Hazaértem a munkámból, Linda az ajtóban várt. Láttam a tekintetén, hogy itt most az lesz, hogy perceim vannak, hogy elhagyjam a házat, úgyhogy el is kezdtem pakolni.
– Hogy tudtál így hátba döfni? Mondd, mióta tart a ti kis viszonyotok? – kérdezte keserűen.
– Már nem tart – feleltem, célozva arra, hogy Szonjával hetek óta nem beszéltünk.
– Szuper… És meddig játszottad meg magadat előttem?
– Sokáig – válaszoltam, a lány pedig sírva fakadt, és lerogyott az ágyra.

***

Eredetileg albérletet akartam keresni magamnak, de végül Ákos befogadott magához, így arra nem volt szükség. Pont akkor jött hozzám a lehetőséggel, amikor már mindenről lemondtam, és vissza akartam menni a szüleimhez, szóval pont jókor. Habozás nélkül belementem az ajánlatába, és néhány nap múlva be is költöztem. Nagyon jól megvoltunk egymás mellett, meglepően jól. Egy kezemen meg tudnám számolni hányszor kaptunk össze, de akkor is csak apróságokon. Sokkal jobban szerettem vele lakni, mint Lindával. Nem is hiányzott, egy kicsit sem. Néhányszor próbált hívni, de sorra mindig kinyomtam a telefont. Egyszerűen nem akartam beszélni vele, na meg, úgy tudtam, újra összejöttek Édeskével.
Nagyjából három hónapja lakhattam Ákosnál, amikor kitalálta, hogy nekem ki kell mozdulnom, úgyhogy menjünk el egy étterembe. Tekintve, hogy szinte minden szabadidőmet a hálószobában gubbasztva, olvasással töltöttem, nem is tartottam olyan rossz ötletnek. Azt is mondtam neki, hogy utána esetleg elmehetnénk egy bárba, meginni egy italt, vagy többet, de arra csak annyit mondott, hogy még meglátja. Meg is értem, elvégre ő másnap reggel dolgozni ment. Beértünk az étterembe, rendeltünk, a pincér hozott italokat, aztán beszélgetni kezdtünk.
– Hogy vagy? – kezdte a csevegést.
– Szarul, de büszkén – feleltem, teljesen kiábrándultan.
– Majd lesz ez jobb is – mondta, én pedig csak húztam egyet a számon, mert képtelen voltam elhinni, hogy tényleg lehet még ez jobb. – Ne keseredj el! Mindenkivel előfordul ilyesmi. Inkább mesélj, mi volt még a tárgyaláson?
– Épp elég az, hogy Jázmint a szüleinek ítélték, és én meg annyi pénzbírságot kaptam, hogy azt az életben nem fogom tudni kifizetni.
– Ha gondolod, bese…
– Felejtsd el! – vágtam a szavába. – Ezt egyedül kell elintéznem.
– De…
– Semmi de! – zártam le a vitát, majd mivel kényelmetlenül kezdtem magam érezni, körülnéztem. – Te, az ott nem Édeske?
– De, ő lesz… Észre is vett minket. Mindjárt ideér. – Mire az utolsó szót kimondta, a lány már ott is állt az asztalunk mellett.
– Sziasztok! – köszönt, nagy vidáman.
– Szia Édeske! Leülsz köreinkbe? – kérdeztem.
– Linda mindjárt jön. És kérlek, ne hívj Édeskének. – Itt elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mi lehet a lány valódi neve, de nem jutott eszembe semmi, csak az, ami esetleg lehetne, tehát mivel vékony testalkatú, sötét bőrű, barna hajú, ezért nyilván valami Gina, vagy Jennifer lesz a neve.
– Fogalmam sincs mi a neved – közöltem, és egyáltalán nem éreztem gáznak, vagy sértőnek, de ő teljesen kiborult.
– Igazán tudhatnád, hogy Xénának hívnak… Főleg, hogy ezer éve ismerjük egymást! – Még pattogott egy sort, amin én csak nevetni tudtam, de legbelül persze rosszul esett, hogy valakit megbántottam.
Na meg, amikor Linda megjött, tőle is megkaptam, hogy mégis hogy lehetek ekkora szemét, hogy bántom a barátnőjét, és elég rendesen összevesztünk. Olyannyira, hogy leöntöttem egy pohár kólával, majd csaknem nekimentem. Ákosnak úgy kellett szétszednie minket, aztán távoztunk az étteremből.

***

– Nem hiszem el – mondtam kissé idegesen, már szinte sírva, Ákos pedig magához ölelt.

– Ne aggódj, minden rendben lesz – nyugtatott.
Átmentünk egy közeli bárba, és ott iszogattunk, beszélgettünk. Kicsit úgy éreztem, hogy most veszett el mindenem. Szonját nem is láthatom már valószínűleg soha többé, Linda pedig újra együtt van Édeskével. Két szék közül földre szindróma. Mi legyen most? Merre induljak? Ki az, akitől megkaphatom azt a szeretetet, amire szükségem van? Egyszerűen úgy érzem, bele fogok halni, ha nem lehet az enyém.
Ákost ölelgetve ezeken járt a fejem, amikor egyszer csak megjelent egy nálam körülbelül tíz évvel idősebb nő, és az ölelésem alanya azonnal odakapta a fejét. Szőke, hullámos haj, kék szemek, erősen sminkelt arc, kivágott felső, miniszoknya, hosszú, izmos lábak, és magas sarkú cipők voltak rá jellemzőek. Nagyon mosolygott, főként Ákosra, de rám is.
– Szia, Niki – köszöntötte őt a férfi, amint közelebb ért.
– Szia – köszönt vissza, hatalmas mosollyal, majd váltottak két puszit. – Hát ő? Az új barátnőd?
– Jaj, dehogy. Csak egy barát – felelte, majd rám nézett. – Virág, ismerd meg Nikit, az exemet.
– Hello – üdvözöltem őt, mosolyogva.
Elkezdtek egymással beszélgetni, én pedig nem nagyon tudtam hozzászólni a témáikhoz, ezért inkább csak hallgattam, és figyeltem. Sok mindenre rájöttem, például arra, hogy Niki nem sokkal azután lett Ákos barátnője, hogy a felesége meghalt, de ami a leginkább szemet szúrt nekem, az volt, ahogyan néztek egymásra. Akár a friss szerelmesek. Teljesen egyértelmű volt, hogy nem múlt el közöttük nyomtalanul, ami volt. Biztos köze lehetett ennek ahhoz is, hogy Ákos hűséget fogadott a feleségének, és talán bűnnek érezte volna megszegni. Bár szerintem, hogyha két ember szereti egymást, akkor együtt kell lenniük, és mindent meg tudnak oldani valahogy. Éppen ezért gondolom, hogy még sosem voltam igazán szerelmes. Hogyha kapcsolatban is voltam valakivel, mindig megkívántam más lányokat is, és rendszerint a tettek mezejére léptem, hogy elmúljon a kínzó kísértés. Elvégre az ember nem monogámiára lett kódolva, főleg nem, ha meleg. Szerintem azok a párok, akik évek óta együtt vannak, pusztán áltatják magukat. Bár, egyik partnerem sem tudta eltolerálni nekem, hogy megcsaltam, szóval talán mégis bennem van a hiba, és természetesen mindig rájöttek. Linda előtt is csak azért tudtam több mint két évig titkolózni, mert agyilag szőke.
– Virág, minden rendben? – kérdezte Ákos, mert talán kicsit túlzottan elkalandoztam.
– Persze. Csak… Elgondolkodtam egy kicsit.
– Én most elmegyek, és kettesben hagylak titeket, legalább egy kicsit jobban megismeritek egymást. – Ekkor tűnt fel, hogy a nő sehol sincs.
– Hol van Niki?
– Elment mosdóba, mindjárt visszajön. Ígérj meg nekem valamit!
– Mit?
– Kérlek, egy ujjal se nyúlj hozzá!
– Nem mintha az esetem lenne, vagy fordítva…
– Akkor megegyeztünk.
Nem sok időbe telt, mire a hölgy visszajött, majd mindketten két puszival búcsúztunk el Ákostól. Nekiálltunk cseverészni, és érdekes módon rengeteg közös témánk akadt, és rendkívül jól kezdtünk kijönni egymással. Persze, lehet, hogy csak az ital hatása volt, mert a beszélgetés vége felé már se ő, se én nem voltunk szomjasak.
– Érdekes lehet egy nővel szexelni. Én még sosem próbáltam – reagálta le, amikor elmondtam neki, hogy leszbikus vagyok.
– Én már csináltam férfivel – feleltem.
– Tényleg? Na, ne már! Mondd el, milyen volt!
– Igazából nem túl jó. Olyan…
– Tudod, én kipróbálnám nővel.
– Én meg veled, csak nem lehet…
– Hát persze. Ákos… Csak nem akarod megbántani.
– Valóban nem – mondtam, aztán mélyen belenéztem a nő szemeibe. Nem tudom, hogy a pia, vagy a szeretethiány hatása volt-e, de el akartam érni, hogy ha mást nem is, legalább megcsókoljon.
– Ne nézz így rám! – kérte, de én folytattam. Beült az ölembe, és elkezdte simogatni a melleimet, és én is az övéit, viszont csók nem csattant el.
Nem sokkal később már a lakásán voltunk. Olyan gyorsan történt minden, mintha csak pillanatok teltek volna el. Egyik percben még a bárban iszogattunk, a következőben már Niki lakásán voltunk egymáson fekve, és kényeztettük egymást, ahogy csak tudtuk. Elképesztően jó volt, ahhoz képest, hogy sosem csinálta még nővel.
– Már nem is érzem a pia hatását – szólalt meg utána Niki.
– Én sem – feleltem.
– Pedig azt reméltem, te még részeg vagy. – Csak néztem egy nagyot, és képzeletben megjelent egy nagy kérdőjel a fejem felett. – Ezt ne mondjuk el senkinek.
– Szerintem se – bólintottam.
– Na, várj – kezdte, és elővette az éjjeli szekrényről a mobilját, az egyik legmodernebb, hajlítható, érintő képernyőset. -, itt van letöltve a Biblia. Esküdjünk fel rá mindketten, hogy nem mondjuk el senkinek.
Meg is történt. Mind a ketten ráraktuk a kezünket a telefonra, amin meg volt nyitva a könyv elektronikus formátumban, és megesküdtünk, hogy az előbb történteket nem mondjuk el senkinek.

***

– Későn értél haza – mondta nekem Ákos, amint felkelt.
– Vagy korán. Attól függ, honnan nézzük – nevettem. – Csak Nikivel egész jól egymásra hangolódtunk.
– Na, ennek örülök. Miről beszélgettetek?
– Hát… mindenféléről.
– Mi mindenről?
– Elmeséltem neki, hogy leszbikus vagyok, meg ilyesmi…
– Értem. Szóval akkor végre lett egy jó barátnőd. Ennek azért örülök.
– Én is.
A reggelit csináltam neki, úgy beszélgettünk, hogy rá sem tudtam közben nézni, mert figyelnem kellett a kajára, így az arcomon nem vehette észre a titkolózás jeleit, a hangomból pedig igyekeztem elrejteni. Nem sokára megsült a tükörtojás, és a sonka, majd kiraktam őket két tányérra, és az egyiket Ákos elé pakoltam.
– Angolos reggeli. Jó étvágyat!
– Miért pont angolos?
– Ehhez volt kedvem – feleltem, egy nagy mosollyal az arcomon.
– Olyan jó, hogy mindig ilyen korán kelsz, és csinálsz nekem reggelit.
Ha tudná, hogy igazából nem az van, hogy korán kelek, hanem az, hogy szinte nem is alszom… Szerintem sajnálna. Esetleg megvetne. Vagy úgy érezné, hogy direkt csinálom, mert azt akarom, hogy sajnáljanak. Korábban mindenki ezt hitte rólam, pedig sosem volt így. Egész életemben gyűlöltem, hogyha engem sajnálnak. Megértést, és szeretetet akartam, nem szánalmat.
Na, meg a másik, hogy most a bűntudat is közrejátszott abban, hogy nem igazán aludtam, azt meg nem nagyon akartam neki elmondani, hogy miért is van bűntudatom. Hirtelen eszembe jutott Niki, ahogy nyalom őt az érzékeny pontjain, és sóhajtozik közben. Ahogy megfogja a fejem, és közelebb húz magához. Ahogy újra, és újra kielégít, mert nem elég neki az, amit érzett belőlem, és akar még.
– Na, én el fogok késni, úgyhogy elindultam – szakította félbe Ákos a gondolatmenetemet, majd elköszönt, és kisétált az ajtón.
Én pedig ott maradtam magamban, egyedül, az üres lakásban, azokkal a borzasztóan piszkos gondolatokkal, melyek a fejemben jártak. Ahogy Niki fekszik a ruhája nélkül, ahogy a nyakamat csókolgatja, harapdálja… Azt vettem észre magamon, hogy picit eltévedtek a kezeim a testemen. Egyikkel a mellemet simogattam, a másikkal pedig benyúltam a nadrágomba, majd a bugyimba, és úgy kényeztettem magam. Aztán az étkezőasztaltól elvánszorogtam az ágyig, elfeküdtem rajta, és ott folytattam. Szép lassan lekerült rólam minden ruha, és a sóhajtásaim töltötték be a szoba csendjét. Úgy húsz perc múlva elélveztem, és utána azonnal álomba merültem, úgy, ahogy voltam, meztelenül.

***

– Mi a jó… – ébredtem fel Ákos hangjára, és az első dolog, amit megláttam, az a háta volt. Valószínűleg megállt az ajtóban, meglátott, majd hátat fordított.
– Csak elaludtam.
– Na de így? Meztelenül? Azonnal öltözz fel! – közölte, majd rám csapta az ajtót.
Eleget tettem a kérésének, magamra kaptam egy melegítőt, majd kimentem a konyhába, és nekiálltam kaját csinálni.
– Mi lesz az ebéd? – kérdezte, nagy boci szemekkel.
– Rántott hús, és sült krumpli.
– Miért Szonja kedvencét készíted?
– Nem tudom. Ehhez volt kedvem – feleltem.
– Amúgy néztem a facebookját, és úgy láttam, hogy kapcsolatban van egy lánnyal. – Abban a pillanatban kiesett a kezemből a kés, és beleállt a padlóba.
– Ne is foglalkozz vele!
– Nem az… Csak hogy tudott ilyen gyorsan tovább lépni?
– Mondom, hogy ne foglalkozz vele, és Lindával se.
– Könnyű mondani. Szeretem…
– Most melyiket?
– Nem tudom. Mindkettőt! És ne szórakozz velem, különben hozzád vágom ezt a húst! – emeltem fel, ami éppen a kezemben volt.
– Na, azt próbáld meg! Tiszta liszt leszek, meg tojás, aztán megnézheted magad…
– Én? Amikor te leszel lisztes meg tojásos? – nevettem fel.
– Igen, mert te is az leszel. Na, süsd a húst, asszony!
– Ne hívj asszonynak!
Így zajlott a sütés továbbra is, végig együtt nevetgéltünk, és szórakoztunk. Aztán mikor kész lett, és megkóstolta, agyon dicsérte. Éljen! Tízszeresére nőtt az önbizalmam, csak az a baj, hogy eddig mínuszban volt. Biztos voltam benne, hogy csak azért mond ilyeneket, mert jó kedvre akar deríteni.
Van, amikor az ember segíteni akar egy másiknak, de valójában csak árt neki. Nem veszik, senki nem veszi a fáradtságot, hogy megkérdezze a másikat, hogyan tudna segíteni, mi segítene rajta, hanem egyszerűen mindenki nekimegy a másiknak a saját módszereivel. Ezzel gyakran csak ellentétes hatást ér el, és a barát, barátnő, szerető vagy ismerős egyre inkább sodródik a saját bánatába, vagy bűntudatába. Legtöbbször úgy, hogy észre sem veszik, mert aki segíteni próbált, az úgy érzi, megtett minden tőle telhetőt.
Gyakran van úgy, hogy az embernek éppen egy kis magányra van szüksége, ha bánata van, és nem arra, hogy berángassák a társaságba. A régi barátaim mindig bulizni rángattak, ha rossz kedvem volt, és utána csak még rosszabb lett. Amikor ezt elmondtam nekik, egyszerűen nem értették meg a dolgot. Olyan érzés volt, mintha a falnak beszélnék. Végül Szonján kívül mindenki magamra hagyott, csak mert nem értettek meg.
– Virág, valami baj van? – szakított ki a gondolataimból Ákos.
– Nem, csak elgondolkodtam.
– Elég gyakran kalandozol el. Ilyenkor merre jársz?
– Csak a gondolataimban – feleltem. – Anyáéknak sem tetszett soha. Azt mondták, olyan vagyok ilyenkor, mintha nem is itt lennék.
– Valóban. Mondtam, hogy megeszem az utolsó húst, de mire rám figyeltél, már el is fogyott.
– Tényleg – néztem rá az üres tányérokra. -, de amúgy van még hús, hogyha kérsz, kisüthetek még egy párat.
– Nem, köszi. Inkább együk meg a csokit, amit tegnap vettél.
– Okés – mondtam, majd kivettem a hűtőből két csokit, és mind a ketten gyorsan befaltuk, aztán Ákos hozzám vágta a papírját. – Na! Ezt miért kaptam?
– Mert te is szemét vagy – mondta nevetve.
Hirtelen megállt bennem az ütő. Tudtam, hogy csak viccel, de úgy éreztem, mintha komolyan mondaná, mintha tudna valamit. Atya ég! Mi van, ha tud is róla? Mi van, ha Niki elmesélte a történteket, és most azért mond nekem ilyeneket? Egészen megszédültem, és le kellett ülnöm, mielőtt folytathattam volna az ebéd utáni elrámolást.
– Ezt most… Miért mondod? – kérdeztem, teljesen ijedt arckifejezéssel.
– Jaj, de buta vagy. Csak vicceltem – felelte nevetve.
– Nekem most mennem kell dolgozni – pattantam fel a székről – mielőtt onnan is kirúgnak.

***

Eltelt néhány hét, végre beköszöntött a tavasz, és reggelente madárcsicsergésre ébredhettünk. Elhatároztam, hogy eskü ide vagy oda, muszáj lesz Ákosnak tudnia a dolgokról, mert engem fog szépen lassan megölni, hogyha nem mondom el neki. Egyetlen dolog volt ezzel kapcsolatban, amit nagyon sajnáltam, ami pedig az, hogy Nikivel egész jóban lettünk, és így elveszítem, de végül is mindegy volt. Tudtam, hogy a végén úgysem marad semmim. Mindig ez van, mindig elhagynak. Biztos, hogy bennem van a hiba, de amíg nem tudom magam elfogadni, addig nem is fogok tudni változtatni. És hogy fogadjam el magam, hogyha mindenki más elítél? Lehetetlen feladat.

Nikivel a mai napra találkozót beszéltünk meg. Jobb lett volna, ha lemondom, de nem tettem. Találkoztunk Ákos háza előtt, aztán elmentünk a Városligetbe. Leültünk egy padra, és beszélgetni kezdtünk.
– Érdekes, hogy tíz év alatt nem változott semmi – kezdte a csevegést a nő.
– Valóban. Csak annyi, hogy rengeteg dolgot modernizáltak, a gyerekek hamarabb felnőnek, és egyre szennyezettebb ez a város.
– Így van. Meg egyre több a bűnözés, és az emberek egyre kevésbé törődnek egymással. Hallottad, hogy kínai szervkereskedőket kaptak el? – Azonnal felkaptam a fejem.
– Hol?
– Valahol a közelben… Az emberek meg észre sem vették, hogy tűnnek el körülöttük.
– Borzalmas a világ! Főleg ez a város. Ennyire nem törődni a másikkal… Nekem még kicsinek anya azt tanította, hogy ha látom, hogy valaki bajban van, akkor segítsek.
– Ákos nem segít soha senkin.
– Én őt valahol megértem.
– Én nem – vágta rá azonnal.
– Nagyon ellenséges véleménnyel vagy róla.
– Ugyan… Igazából, ha visszamehetnék hozzá, már rég megtettem volna. Csak próbálom magamnak is bemesélni, hogy nem így van.
Ezután egy több perces csend telepedett közénk. Elgondolkodtam. Mi a francért nem jönnek újra össze? Hiszen a Napnál és a csillagoknál is világosabb, hogy szeretik egymást… Persze, én beszélhetek szerelemről. Azt sem tudom, mi az. Mondjuk, ki az, aki tudja? Nincs olyan ember a földkerekségen, aki pontosan meg tudná nekem magyarázni, hogy mi az a szerelem. Jönnek itt olyanokkal, hogy pillangók a gyomorban, meg a sok romantikus maszlag. A másik meg nem tud élni a szerelme nélkül, jaj, hogy oda ne rohanjak… Teljesen szánalmas. Én azt mondom, olyan, hogy szerelem, nem létezik. Legalábbis olyan formában, ahogy azt az emberek elképzelik, biztosan nem.
Tőlünk nem messze, egy idős bácsi elesett. Voltak körülötte emberek, közelebb hozzá, mint én, de senki nem ment oda segíteni. Még a kisujjukat sem mozdították. Én odaszaladtam, és felsegítettem. Udvariasan megköszönte, azt mondta, semmi baja, és ment tovább. Én pedig visszaültem Niki mellé.
– Látod, Virág, erről beszéltem – mondta.
– Tudom – feleltem -, de egyébként nem erről akartam beszélni veled.
– Sejtettem. Azt írtad nekem nem rég, hogy szívesen megismételnéd azt az estét, de biztos vagy te ebben?
– Nem.
– Akkor jó, mert én sem.
– De… Nem akarlak elveszíteni.
– Jaj, ne parázz! Nem fogsz. Tudod, hogy képzeltem el? – Itt tartott egy kis szünetet, hogy válaszoljak, de nem mondtam semmit, úgyhogy folytatta: – Nekem lesz férjem, tök jóban lesztek, és majd a családunk barátja leszel.
– Az jó lenne – reagáltam le egy mosollyal az arcomon, arra gondolva, hogy ha elmondom Ákosnak mi történt, ez tuti nem fog teljesülni.

***

– Na, milyen volt Nikivel? – fogadott ezzel a kérdéssel Ákos, amint hazaértem.
– Jó volt. Elvoltunk – feleltem, és közben enyhén megremegett a hangom.
Ákos a TV előtt ült, én pedig az előtérben lekaptam magamról a cipőmet, majd beültem mellé. Kínos csend telepedett közénk. Remegni kezdtem, éreztem, ahogy belülről feszít, hogy titkolóznom kell előtte. Valami, mintha elemi lényemet rengetné meg, és minden áron a felszínre akarna törni. Nem bírom tovább, muszáj elmondanom.
– Figyelj, Ákos… Mondanom kell valamit – kezdtem.
– Mondjad csak.
– Kikapcsolnád a TV-t? Elég fontos dologról van szó.
– Ugyan már. Mondjad, nyugodtan.
– Történt valami Nikivel, aminek nem kellett volna.
– Ja, tudom. – Majdnem hanyatt vágódtam a meglepettségtől, és gondolkodtam rajta, hogy annyiban hagyom, de ki akartam puhatolni, hogy mit tud.
– Miről tudsz? – kérdeztem, és már itt éreztem, hogy ebből baj lesz.
– Arról, hogy rányomultál. – Képzeletbeli kérdőjelek jelentek meg a fejem felett.
– Történt valami…
– A csók?
– Milyen csók? Nem csókolóztunk.
– Tudom. Csak teszteltelek.
– Egy csóknál több történt. Kielégítettük egymást.
– Hazudsz – közölte, egy legyintéssel.
– Nem – feleltem. – Bizonyítani is tudom. – Majd a kezébe nyomtam a telefonom, amin nyitva voltak a Nikivel váltott üzeneteim.
Volt közöttük rengeteg semmit mondó, de voltak közöttük enyhébb, vagy erősebb szexuális tartalmúak is. Ákos csak nézte, olvasta őket, ráncolta a homlokát, aztán visszaadta a kezembe a telefonomat.
– Ne haragudj – mondtam halkan, őszinte megbánással a hangomban.
– Nem haragszom – felelte, majd ahogy elindultam a szoba felé, kijavította magát: – De, igen is haragszom! Tudod mit? Majd kiengesztelsz.
Bevonultam a szobába, elkezdtem összepakolni a cuccaim, elvégre ott nem maradhattam. Nagyon fájt ez az egész, annyira, hogy ordítani tudtam volna, de egy könnycsepp sem jelent meg a szememben. Valahogy a sírás nem jött. Ahogy pakoltam a ruhákat, egyszer csak megszólalt a mobilom. Megnéztem a kijelzőt, Niki keres. Na, ez szép lesz – gondoltam.
– Igen? – szóltam bele, mintha nem tudnám, ki az.
– Azt hiszem, magyarázattal tartozol – kezdte, számon kérő hangnemben.
– Miért? – játszottam a hülyét.
– Te most komolyan nem tudod, miért hívtalak fel?
– De igen – feleltem. – Haragszol rám?
– Tudod mit? Mindjárt ott vagyok – majd rám vágta a telefont.
Úgy féltem, hogy remegni kezdtem. Csak az járt a fejemben, hogy most mi lesz. Folytattam a pakolást, és most már egy kicsit sírni kezdtem. Apró könnycseppek áztatták arcomat, de azt a fájdalmat, azt a bűntudatot, ami a szívemben volt, nem tudták kifejezni. Nem is lehetett volna, sehogy sem. Ahhoz túl nagy volt, túl komoly. Mintha egy apró papírlap lennék, amit több helyen kilyukasztanak, majd szétszaggatnak. Ami leginkább fájt, még is az volt, hogy az egészet csak saját magamnak köszönhettem.
Nem sokkal később megérkezett Niki. Apró hangfoszlányokat hallottam abból, ahogy Ákossal beszélgettek, de nem figyeltem oda. Úgy éreztem, hogy a kettőjük között húzódó ellentét nem az én dolgom. Aztán rá kellett jönnöm, hogy de, most már sajnos igen. Niki szabályosan rám törte az ajtót, majd becsapta maga után, és fel-alá kezdett sétálni a szobában. Leültem az ágy szélére, és néztem lefelé. Nem akartam a szemébe nézni.
– Szóval? – Hallgattam. Nem szóltam semmit. – Jó, akkor majd beszélek én. Ugye tudod, hogy ennek az egésznek semmi értelme nem volt? Nem kellett volna elmondanod, de most már mindegy. Csak mondd meg, hogy még is, miért csináltad ezt az egészet?!
– Csak… Nem bírtam tovább.
– Szóval nem bírtad! Aha… Nagyon szép. Már majdnem sikerült teljesen túljutnom rajta, de persze neked be kell kavarni. Nézd – leguggolt elém, a térdemre tette a kezeit, és belenézett a szemeimbe -, nem azért esküdtünk fel a Bibliára, hogy nekem ne legyen rossz, hanem hogy Ákosnak meg neked ne legyen rossz.
Miután befejezte a mondandóját, és látta rajtam, hogy velem nem jut semmire, kisétált a szobából. Ott hagyott, egyedül. Elképesztően nehéz a bűntudat súlya, főleg, hogyha tudjuk azt, hogy aki ellen hibáztunk, az életben nem fog nekünk megbocsátani. Akkor legalábbis így gondoltam, így éreztem. A fájdalom belemart az ereimbe, és végig futott rajtam. Kegyetlen érzés volt, legszívesebben megöltem volna magam. Csak ültem az ágy szélén csendesen, és nem bírtam megmozdulni. Nem bírtam már sírni sem, pedig belül számtalan apró darabra hullottam, és a tudat, hogy az egészet magamnak köszönhetem, rontott a helyzeten.
Rengeteg időbe telt – talán órákba is -, mire fel tudtam kelni az ágy széléről, és be tudtam fejezni a pakolást. Miután ez megvolt, elkezdtem keresni Ákost, hogy elbúcsúzzak tőle, de nem találtam sehol, úgyhogy búcsú nélkül vágtam neki a budapesti, sötét éjszakának.
A villamoson egyszer csak megcsörrent a telefonom. Niki keresett.
– Szia – szóltam bele.
– Ákos keres téged. Merre vagy?
– Haza megyek – feleltem, majd kinyomtam a mobilt.

***

– Azért elárulod, mi történt? – kérdezte édesanyám, legalább századjára, és kezdett halálra idegesíteni vele.

– Semmi – feleltem, teljesen közönyös hangon.
– Akkor nem jöttél volna haza.
Nem mondtam rá semmit. Annyira bírom egyébként, legalább egy éve nem látott, és nem az érdekli, hogy jól vagyok-e, megvagyok-e, hanem az, hogy mi az oka a hazatérésemnek. Egy normál szülő örül, hogyha láthatja a gyerekét, de úgy tűnik az én anyám nem. És fogadni mernék, hogy ha most elmondanám neki, mi jár a fejemben, azonnal megtámadna azzal, hogy ő beengedett engem a házába, amikor én évekre eltűntem, és nem is tudott rólam semmit. Ennek nyilván megvannak az okai, de ha elkezdenék neki magyarázkodni, és elmondanám, mit rontott el, azonnal neki állna feljebb, mert én csak a lány vagyok, és semmi jogom beleszólni a dolgaiba, és különben is csak megmagyarázom a bizonyítványom, és kifogásokat keresek…
Igazából többek között ebből lett elegem, amikor elmentem, meg abból, hogy szülőként állandóan a hatalmát fitogtatja. Magyarán szólva, ő a szülő, én a gyerek, és nekem azt kell csinálnom, amit ő mond, akkor is, ha megkér, hogy fejeljek szögbe. Nem lehet saját akaratom, nem mondhatom ki, amit gondolok, és ha valamit nem úgy csinálok, ahogy ő szeretné, azonnal le van szedve a fejem. Akkor is, hogyha nem mondja el egyértelműen, hogy mit szeretne. Amikor anno elhúztam itthonról, ezekkel a dolgokkal már teljesen betelt a pohár. Azzal is, hogyha véleményezni mertem, akár csak egy kicsit is a húgom nevelését – elvégre én készülök óvónőnek, nyilván utána olvastam ilyen dolgoknak -, rögtön fejmosást kaptam, hogy márpedig én ebbe nem szólhatok bele, mert majd ha saját gyerekem lesz, azt úgy nevelem, ahogy akarom. Mintha valami közveszélyes bűnöző lennék, aki rosszat akar a saját húgának…
A konyhában ültem, anya pedig a tűzhely előtt készítette az ebédet. Mindig így szoktunk beszélgetni. Valamiért soha nincsen ideje csak úgy leülni velem, és csevegni. Persze, nyilván fontosabb, hogy ebéd legyen az asztalon, de ő valahogy mindig csinál valamit, mindig megy valahová, és soha nem ér rá velem, vagy a húgommal foglalkozni. Műkörmöshöz, meg fodrászhoz menni annál inkább ráér.
Ebéd után bementem a húgomhoz, és úgy éreztem, hogy ha másért nem is, de érte megérte visszajönnöm.
– Szia, húgi – köszöntem neki egy mosoly kíséretében. – Mi újság?
– Semmi. Látod ezt a babát?
– Igen. Mi van vele?
– Majdnem olyan szép, mint te.
– Akarsz játszani valamit?
– Persze. Anya nem rég vett nekem egy babaházat, azzal talán játszhatnánk.
– Virág! Told ide a biciklit! – kiabált édesanyám lentről.
– Ne haragudj, Lili, de muszáj odamennem – mondtam, majd elindultam a konyhába.
Ahogy odaértem, láttam anyát, paprikavörösen. Látszott rajta, hogy valami nagyon nem úgy sült el, ahogy ő azt szerette volna.
– Gondoltad, hogy csak úgy elvonulhatsz, amikor az ebéd készítésében sem segítettél semmit? – kezdte. – Tessék elmosogatni! Nem azért vagy itthon, hogy azt csináld, amit csak akarsz! Hogyha csak ezért jöttél haza, jobb lett volna, hogyha ott maradsz, ahol voltál. Gondolom ott Lindácska mindent a feneked alá pakolt, de ez itt nem így működik. Vagy csinálsz valami hasznosat is, vagy mehetsz, ahová csak akarsz!
– Rendben. Szia, anya – közöltem hidegvérrel, majd kisétáltam a lakásból.
Elkezdtem felfelé szaladni a lépcsőkön, egészen addig, amíg fel nem értem a ház tetejére. Egy tízemeletesben laktunk, szóval igencsak magasan voltam. Mindenhol csak betont láttam. A talpam alatt is az volt, és a korlát is abból készült, amit utólag építettek a házhoz, biztonsági okokból. Odasétáltam, hogy le tudjak nézni, és lássam, odalent mi történik. Valahogy innen fentről olyan aprónak, olyan jelentéktelennek tűnt minden. Ebben a világban már semmi sem fontos. Mindenki csak saját magával, csak a saját igazával törődik. Ezért is van az, hogy engem sem próbál megérteni senki. Hiába vagyok más, hiába próbálom észrevenni más emberek problémáit, hiába próbálok segíteni, hogyha valamit mindig elhibázok. Belesétálok a saját csapdámba, amit nem is tudom, hogy felállítottam. Csak szeretetre van szükségem, megértésre, de sosem kaptam meg, és úgy tűnik, soha nem is fogom megkapni. Nem érek semmit! Az égvilágon semmit sem számítok, senkinek. Észre sem veszik, hogy ebben az őrült világban segítségért kiabálok. Nem hallja senki. Mondjuk, mit is várok azok után, ami az időgépes esetnél történt? Hogy majd valaki veszi a fáradtságot, és megpróbál engem, egy bonyolult lelket, megérteni? Ugyan már… Esélyem sincs arra, hogy boldogan éljek. Máskor kellett volna születnem, akkor, amikor az emberek még megbecsülték egymást, segítettek egymásnak, és számított nekik, mi van a másikkal. Csak így van esélyünk a túlélésre.  Apró könnycseppek kezdték áztatni az arcomat, majd felmásztam a korlátra. Talán egy másik világban, egy másik életben, egy jobb helyen újrakezdhetek mindent. Kitörlődnek a hibáim, és itt arra fog emlékezni mindenki, hogy mi az, amit érte tettem. Megszűnik a kínzó bűntudatom, ahogy a fájdalom is, ahogy minden. Talán önző lennék most? Nem! Elvégre ki a fenét érdekelné? Úgysem számítok senkinek, nem számít, hogy mit teszek magammal, és az sem, ha nem leszek többé. Becsuktam a szemem, és ugráshoz készülődtem.
– Virág, te meg mi a jó francot csinálsz?! Mássz le onnan, de azonnal! – hallottam valakinek a hangját a hátam mögül, amit először nem ismertem fel, de nem fordultam hátra, így kellett pár perc, mire válaszoltam.
– Szonja?
– Nem, a szomszéd! Másszál már le onnan! – válaszolt, eléggé ingerülten.
– Nem! – üvöltöttem vissza.
– Mi a jó franc bajod van?
– Ezt már eldöntöttem. Menj el!
Egy darabig nem hallottam semmit, azt hittem, Szonja tényleg elment, és ott hagyott, de nem. Felmászott mellém, és megfogta a kezemet.
– Soha nem foglak magadra hagyni. Ha te most leugrasz, én veled együtt ugrom – mondta, én pedig óvatosan felé fordultam, és szájon csókoltam.
– Szeretlek.
Lemásztunk a korlátról, majd leültünk mellé, a hátunkat neki vetve. Így pont fölénk magasodott, és elrejtett minket a nagyvárosi élet zúgó hangjaitól és éles fényeitől. Olyan volt, mintha elrejtőznénk valami elől, mintha teljesen megszűnne körülöttünk a világ, és csak mi ketten léteznénk. Varázslatos volt az egész pillanat, szavakkal leírhatatlanul. Átkarolta a derekamat, majd átnyújtott egy tábla csokit.
– Tudtam, hogy szükséged lesz rá – mondta, én pedig kibontottam, és elkezdtem belőle enni. – Most pedig meséld el, szépen, hogy mi történt.
– Először is, sajnálom, hogy nem kerestelek…
– Semmi baj. Tudom, hogy Linda miatt volt – vágott a szavamba.
– Igazából nem.
– Tessék? Akkor miért?
– Magam miatt.
– Ezt… nem egészen értem.
– Figyelj, Szonja – kezdtem, majd mélyen belenéztem a szemeibe -, én szerelmes vagyok beléd. – Nevetni kezdett.
– Jó poén volt, halljuk az igazi okot! – jegyezte meg, de ahogy végignézett rajtam, szépen lassan leesett neki, hogy ez az igazi ok. – Nem! Ez nem lehet! Ez nem az a Vörös Virág, akit én ismerek. Hol van ő, és mit csináltál vele?
– Szonja, szívem, nyugodj meg.
– Hogy a francba nyugodjak meg? – pattant fel hirtelen. – Miért nem mondtál el nekem egy ilyen fontos dolgot?
– Hahó, én megpróbáltam.
– Igen, de… – Nem tudta befejezni a mondatot, mert a szájára tapasztottam az ajkaimat.
– Csend legyen! – mondtam, és úgy néztem rá, mint egy éhes farkas a prédájára.
Egymásnak estünk, lekerültek rólunk a ruhák, és szeretkezni kezdtünk a forró betonon. Most valahogy más volt az egész. Ez már nem csak szex volt, hanem valami különleges, ami talán valamennyire kapocs lehet két lélek között. Sosem értettem ezt egészen, de most megtapasztaltam, milyen az, amikor tényleg szerelemből csinálják. Amikor végeztünk, szinte rögtön magunkra kaptuk a ruháinkat, nehogy valaki megtaláljon itt minket, és egymáshoz bújtunk, a betonon fekve.
– Gondolkodtál már azon, hogy vajon én mit érezhetek irántad? Erre az nem megoldás, hogyha nem jössz a közelembe.
– Én… azt hittem, hogy ha eltitkolom, és kerüllek, akkor minden rendben lesz. Úgy gondolom, hogy a szerelem, a kapcsolat, csak fájdalmat hozhat, semmi mást.
– Szóval most ez csak egy játék volt, hogy szexelhessünk?
– Nyugi. Még nem fejeztem be… Azt hittem, ha kerüllek, nem megyek a közeledbe, akkor utálni fogsz engem, nem fogsz többé megkeresni, és az érzéseim szépen lassan elmúlnak… De ahogy ma megjelentél, egyszerűen annyira örültem, hogy láthatlak, hogy hallhatom a hangod, hogy megérinthetlek, és rájöttem, hogy sosem fog elmúlni, akármi is történjen. Szeretlek téged, Hegedűs Szonja, és örökké szeretni foglak. – keltem fel közben a földről, mert úgy éreztem, úgy hatásosabb a vallomásom, és nem sokkal később ő is felállt.
Nem szólt egy szót sem, arcán pedig csak erős megdöbbenést lehetett látni. Néhány másodpercig csak állt velem szemben, mint aki sokkot kapott, majd közelebb jött hozzám, és megcsókolt, de nem úgy, ahogyan korábban tette. Ez más volt, sokkal forróbb, szenvedélyesebb, és jelentőségteljesebb. Én azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson, hogy ne engedjen el soha, hogy addig csókoljon, amíg lélegezni tudok.
– Van fogalmad róla, mióta várok arra, hogy ezt kimond? – kérdezte, megszakítván a csókunkat, majd a vállamra hajtotta a fejét, és szorosan magához húzott.
– Akkor ez most happy end? – kérdeztem, mert nem is igazán értettem, hogy mi történt.
– Nem, édes. Ez most egy új kezdet. A neheze még csak most jön.
Nyeltem egyet, mert eszembe jutott minden, amin keresztül kell még mennünk. Én is Szonja vállára hajtottam a fejem. Most nem akartam arra gondolni, hogy mi áll még előttünk. Ebben a pillanatban akartam ragadni, és boldog akartam lenni, ha többször nem is, legalább most az egyszer.

Vége
(2013. január 28. – 2013. május 5.)