Fear the Walking Dead 2. évad premierkritika
Alapesetben semmi bajom a spin-off szériákkal. Ha azoknak van létjogosultsága, és egy érdekes világot bővítenek tovább, akkor igenis készüljenek mellékhajtások, hisz arra is volt már példa, hogy egy „kistesó” minőségileg túlszárnyalta még az anyasorozatot is (Zöld Íjász-Flash duó). Na, a Fear the Walking Dead pont nem esik bele ebbe a kategóriába. Nemcsak, hogy mindössze hat epizód alatt képes volt teljesen unalomba fulladni (pedig a kezdés jó volt), de ezen nyúlfarknyi idő alatt önnön relevanciáját is sztornózta. Hisz, bár időben korábban járunk ugyan, tematikáját tekintve a Fear echte az anyasorozat forgatókönyvével dolgozik, csak épp jellegtelen és/vagy idegesítő szereplőkkel tálalva azt.
Ezt a vonalat a 2. évad szemrebbenés nélkül viszi tovább, a készítők pedig – nyomdafestéket épphogy tűrő szavakkal élve – még azzal is ön-tökönszúrást követtek el, hogy a szárazföldön is csak épphogy működő koncepciót a tengerre kontextualuzálták, így redukálva a nyitányt egy kvázi posztapokaliptikus valóságshow-vá, ahol mindenki azzal van elfoglalva, hogy mi a francot is csináljon. Victor Strand amúgy meglehetősen komfortos jachtja az első epizódban bizony a tömény unalom melegágya lett, ahol minden karakter csak lébecol, vagy épp drámaszakkörre képzeli magát, hogy meglegyen az elmaradhatatlan zsörtölődés. Salazar horgászik, Chris és Travis melodrámázik Liza „temetése” után (mert ugye ezt a szárazföldön nem lehetett elintézni), Madison elkezdett szívet növeszteni, ezzel teljesen karakter idegenné válva a teljes epizódra, leginkább mégis Nick az, aki nemigen tud mit kezdeni magával – remek megszemélyesítése az egész résznek. Ja, és persze ott van Alicia, akiről már most lerí, hogy a kompánia naivitás-katalizátora lesz, a The 100 Lexa-jaként némileg jobban a szívemhez nőtt Alycia Debnam-Carey. Előszeretettel társalog teljesen ismeretlen alakokkal, nagyon meg lennék lepve, hogy ha nem a vonal másik végén levő férfi és társai törnének borsot a főszereplők orra alá a későbbiekben. De nem csak ő vetemedik illogikus tettekre, Chris és Nick fürdőzése már-már komikus, ködfelhőben tengerbe ugrani valóban a legépeszűbb ötlet a kedélyek (meg a felhevült test) lehűtésére, mert az általában jól szokott elsülni ugye. Sebaj, legalább kapunk úszó zombikat, hogy felkavarják az állóvizet (sajnos csak szó szerint), mert ezen (plusz az amúgy egészen látványos kezdő snitten) kívül semmi nem történik a 40 percben, ami akár egy egységgel is megemelné a pulzust, ami szomorú, mert elviekben ez egy izgalmas sorozat kellene, hogy legyen. Kapunk cliffhangert természetesen (bár nem túl meghökkentőt), és egy rész alapján kár lenne leírni az immár 15 részes évadot, de egy premiernek illene felkeltenie az érdeklődést, a „Monster” viszont leginkább elaltatta azt.
Nem kertelek, a Fear the Walking Dead második rajtja nem rossz, egyenesen borzalmas lett, annyira, hogy ha pontoznom kell, úgy 3 és 4 között mozogna. Szomorú, mert az AMC egy másik spin-offal, a Bette Call Saullal konkrétan precedenst teremtett műfaján belül, mert prequel jelleg ellenére is képes volt kilépni a Breaking Bad árnyékából, minőségét tekintve pedig el is éri azt. Nos, a Fear 2. évada egyelőre csak azt érte el, hogy még jobban várjuk az októbert, hogy kiderüljön, kit simogatott meg Negan azon a bizonyos utolsó képkockán. Mert, bár ott felháborodást váltott ki a záró jelenet, legalább elmondható, hogy elért valamit. Ez is, méghozzá egy kérdés megfoganását: Miért is nézem én ezt?
