Hamarosan újra eljön Eymerich… Olvass bele a következő Inkvizítor-kötetbe!

Érkezik az Örökké élj, Inkvizítor! Már nem kell sokat várni, hogy kiderüljön, mi történt vele az első kötet óta.

Eymerich magára büszkén várta, hogy dicsőítsék az arisztotelészi mesterségben való jártasságát, amely nem érdemtelenül tette híressé a domonkos iskolát, különösen a toulouse-i universitast, amelyen edződött. A teremben felhangzó kiáltás azonban meglepte és megalázta.
– Elég!
Mindannyian Simon atya felé fordultak. Az öreg felállt, szeme összeszűkült, végtagjai remegtek a visszatartott dühtől. Az inkvizítor felé rázta, bár félénken, csirkecsont soványságú ujját.
– Észrevette, milyen fokú züllöttséggel van dolgunk? – kiáltotta az aggastyán. – Maga által vezetve, akire annak a felelőssége hárul, hogy elismerjük a legpokolibb hazugságokat. A kifinomultság miatt odajutott, hogy ezeket a nyomorultakat kihallgatva bizonyosnak veszi, hogy a lélek el tud válni a testtől, azt életben hagyva, hogy a hús feléledése isteni beavatkozás nélkül végbemegy, hogy egy elégetett és elhantolt eretnek ötven év múlva is életben van, hogy léteznek lemurok, szellemek, kimérák és ki tudja még, mik. Észrevette, hogy igazságként megitta az összes mérget, amelyet kimértek magának? Tisztában van azzal, hogy maga is csatlakozott az eretnekséghez?
Annyi erőszak zúdult Eymerichre, hogy szavak nélkül maradt. Váratlan módon Toulouse-i Lambert sietett a segítségére.
– Bocsásson meg, atyám, hogy ellenkezni merek – mondta Simonhoz fordulva –, de azt hiszem, rosszul értelmezte magisterünk szándékait. Kevés tapasztalatom van katarokkal, de több mint száz, boszorkányok és varázslók elleni eljárásban vettem részt. Nos, elmondom, hogy saját szememmel láttam ezeket az alvilági teremtményeket: varangyokat, férgeket és gusztustalan csigákat köpni, számunkra ismeretlen nyelven beszélni egy varázsló irányítása alatt, viharokat előidézni és tárgyakat mozgatni. Saját fülemmel hallottam vallomásokat seprűnyélen való utazásokról, arannyal és gyermekek csontjaival kikövezett pokolbéli városok meglátogatásáról, a legyek urának megjelenéseiről kecskelábakon és kosszarvakkal. Tapasztaltam, hogy Lucifer maradék erejének foszlányai lehetővé teszik számára meglepő és rémisztő varázslatok végrehajtását. Ezek után hogy várja el tőlem, hogy megdöbbentsen állatfejű emberek, lélek nélküli lemurok, százéves teremtmények, a feltámasztás kútjainak létezése? Amikor a Sátán tevékenykedik, minden lehetséges. A lényeg, hogy ne érjen védtelenül és becsaphatóan.
Az érvelés nyomós volt, de Simon atya nem akarta ilyen hamar megadni magát.
– Éppen ebben rejlik a botrány. Itt sok beszédet hallok Istenről, de a Sátánról semmit, pedig jelenléte látható. Ráadásul Philippe mester eszközei ott hevernek használatlanul, miközben az elfogott eretnekek még bort is kapnak.
Ez alkalommal Jacinto atya, akinek nehezére esett visszatartani magát, verte vissza az öreg tiltakozását.
– Nicolas Eymerich atya áll maga előtt, az inkvizítorok legokosabbika, legkedvesebb a Szent Atya számára. Ha helyesli a vádlottak érveit, az azért van, mert ki akarja nyerni belőlük a titkos indítékokat, nem pedig azért, mert elhiszi azokat. Ha a dialektikát használja inkább a quaestiones helyett, az azért van, mert úgy hasznosabb eredményeket érhet el. Franciaországban és Aragóniában is rengetegszer voltam tanúja, milyen kínokat okozott a világi kar az ő utasítására. Bízzon jobban abban, akit a pápa maga választott saját képviselőjének!
Simon atya megragadta a hierarchikus fegyelemre való felhívást, amely a szavakból áradt. Először kényelmetlenül mozgolódott székében, majd ráncoktól körülvett szemében két nagy könnycsepp jelent meg, és csorgott le lassan fehér szakálláig. Tétován felállt, és Eymerich felé indult, aki szándékosan félrehúzódott. Simon atya le akart térdelni előtte, de az inkvizítor legyőzve veleszületett vonakodását, megragadta alkarját, és magához húzta. Szorosan megölelték egymást mindenki meghatottsága közepette.
– Bocsásson meg, mester! – motyogta az aggastyán.
– Maga számomra a mester – felelte lágyan Eymerich. Azután kibontva magát az ölelésből, hozzátette: – A köztünk lévő ellentétek szintén ellenségeink álnokságának eredménye. De holnap mindennek vége lesz. Elmegyünk Bellecombe-ba, és véget vetünk a kultuszuknak, még ha vérrel kell megtelítenünk a ciszternát és holttestekkel a tornyot, akkor is. Esküszöm.
A szintén meghatott de Berjavel úr ott hagyta az elegáns és apró betűs írásával teleírt papírokkal beborított asztalkát.
– Szándékában áll kihallgatni a női püspököt, mester?
– Nem. – Eymerich homlokát ráncolta. – Előbb azt akarom, hogy szektája megsemmisüljön és megcsonkítódjon. Munkájának romjai előtt ő maga lesz, aki a felszabadító máglyáért kiált.
A termet elhagyva az inkvizítor rövid beszélgetést folytatott a hóhérral és a Châtillonból toborzott önkéntesekkel, utasításokat adott a következő napra. Azután, mivel már a zsolozsma órája volt, visszavonult a többi domonkossal elénekelni a Salve Reginát, követve a szokást, amelyet túl sok napon keresztül elhanyagoltak. Végül felment saját szobájába.
A csigalépcsőn, mikor egyedül maradt, Eymerich végre átadhatta magát gyengeségeinek, melyeket egy egész napig elfojtott. Az eretnekek vádja, hogy kettős lelke van, megsebezte, de még rosszabbul érintette Simon atya dorgálása, hogy minden lehetséges eszközzel próbálja elkerülni a kínzás alkalmazását.
Nem is olyan távoli időkben Eymerich mindenféle kínzást rendelt el, és ahogy a regula kívánja, végignézte, ahogy a világi kar végrehajtotta őket. Azonban kifejlődött benne egy bizonyos undor, nem annyira a látottak miatt, hanem az izgalomtól, ami végül származott belőle. Zaklatottan és magától elszomorodva jött ki azokról az ülésekről.
Jobban örült volna, ha az erőszakról csak tudomása van, de nem köteles jelen lenni. Azért is, mert bár ritkán, de előfordult, hogy a vádlott közvetlenül megszólította őt, és olyankor feszélyezve és zavarban érezte magát, a bűntudat fogságában, amit még az a felmentés, hogy az inkvizítorok így szokták, sem tudott feloldani. És nem őrült együttérzés volt az áldozatokkal; ha tudott volna közvetve cselekedni, elrendelt volna mindenféle kegyetlenséget, amelyet az Egyház engedélyezett, élvezve a tényt, hogy korlátlan hatalma van élet és halál fölött.
Szobájának sötétje és az átható hideg kikapcsolták benne e veszélyes gondolatokat, azonban visszahozták azt a kellemetlen érzést, hogy végtagjai függetlenek törzsétől, törzse pedig fejétől, amitől még jobban félt. Úgy döntött, teljesen levetkőzik, és a hideg padlóra feküdt, miután arrébb söpörte a szalmát. Így elegendő önuralmat nyert vissza ahhoz, hogy néhány óra álom nélküli alvást biztosítson magának.
A következő reggel első órájában Eymerich csatlakozott a vár előtti kis téren a bellecombe-i felderítés többi tagjához. Először egyfajta keresztes hadjáratra gondolt, amelyre Châtillon egész lakosságát meghívta volna; de szinte azonnal elvetette az ötletet. Valójában hiányoztak a lovak, és még a faluban fellelhetőek sem lettek volna megfelelőek. Másrészről egy gyalogos menetelés túlságosan lassú és talán fárasztó is lett volna. Arról nem is beszélve, hogy a lehetséges ellenségek észrevehették volna a bosszú pillanatát, és lett volna idejük felkészülni, hogy szembeszálljanak vele, fegyverekkel vagy meneküléssel.
Így hát jobbnak látott kiválasztani tíz – ennyi lovat hagytak hátra a pápai katonák – erős és határozott katonát, és teljesen felfegyverezni őket; majd hívatta Châtillonból a patikáriust, hogy ő vezesse a csapatot. Csak Jacinto atya és Philippe mester lovagoltak az oldalán, akiknek hűsége már nem volt kérdés.
A csapat ünnepélyes és fenséges tájon haladt, meredek gerinceken és lucfenyőerdőkben. A szokásosan hideg és áttetsző levegőben látni lehetett a fehérségtől csillogó gleccsereket és a sziklákkal megtört oldalú, erdőkkel borított, magas hegyeket.
Eymerich lovával a patikárius mellé lépett, akinek ott kellett hagynia öszvérét, és ettől nem tűnt boldognak.
– Jól ismeri Bellecombe-ot?
A kis ember, még mindig kissé álmosan, fejét rázta.
– Alig. Mióta Semurel felállította a kolóniáját, nagyon ritkán jártam arra. Emlékszem, hogy a falu néhány házból áll egy gesztenyés közepén, amelyet pedig fenyvesek vesznek körbe. De többet nem tudok mondani.
– Apropó Semurel, mi újság Châtillonban?
– Elég kevés. A zsarnok távozott embereivel, de titokban. A nép visszatért elfoglaltságaihoz. Tegnap este én és néhány fontos személy, az összes céh mestereivel együtt összegyűltünk. Úgy döntöttünk, itt az idő, hogy megváltozzanak a dolgok a völgyben. Képtelenség, hogy aki munkával jólétet és népszerűséget ért el, azt kizsákmányolják henyélő urak, vagy zaklatják a nyomorúság erényéről éneklő eretnekek. Mostantól megpróbáljuk egyedül, a Céhek Tanácsán keresztül irányítani magunkat.
Eymerich megpróbálta elrejteni az undort, amelyet a patikárius földhözragadtsága keltett benne.
– Csak nehogy zavart okozzon!
Az emberke elmosolyodott.
– Ó, nem. Mi mind a rend barátai vagyunk. A rendetlenség a semmittevők vezetése alatt uralkodott.
Eymerich nem tett megjegyzést.
Még negyedórája sem lovagoltak, amikor a távolban, a girbegurba és meredek ösvény végén, amelyen haladtak, feltűnt egy kis kunyhókból álló település, amely beleolvadt a növényzetbe. A házikók előtt egy sereg gyermek játszott, akik a lovasokat észrevéve elmenekültek, éles kiáltásaikat elnyelte a messzeség és a szél.
Eymerich kihúzta magát a nyeregben.
– Bellecombe?
– Még nem – felelte a patikárius. Arcán nyílt megvetés ült. – Ezekben a kunyhókban laknak mindazok, akiket elűztünk Châtillonból. Leprások, kéregetők, rosszéletű nők, meggyógyíthatatlan nyomorékok, rossz hajlamúak. Semmittevő söpredék, akikre Semurel ráborította védelmező szárnyát.
Eymerich vetett egy pillantást oldalról az emberkére, de nem szólt semmit. Sőt, intett Jacinto atyának, aki közeledett lován, hogy maradjon csöndben, és kövesse.
Mikor elhaladtak a kunyhók mellett, futólag emberi roncsokat pillantottak meg, akik sietve igyekeztek elbújni, ki mankóján száguldva, ki a földön kapálózva, ki a fák közé vonszolva magát. Csengettyűk csilingelése jelezte a leprások jelenlétét.
– Úgy tűnik, félnek – jegyezte meg végül Eymerich.
– Jó okuk van rá – felelte a patikárius vigyorogva. – Nemegyszer próbáltuk már lángra lobbantani ezt a betegség és bűn fészkét. Châtillon lakosainak elegük van abból, hogy saját keresetük egy részéből tartják el ezeket a semmittevőket.
Miután elhagyták a kunyhókat, feltűnt egy egyedülálló, furcsa magaslaton egy nagy gesztenyés, közepén szalmatetőkkel és füstölgő kéményekkel. Körülötte vörösfenyők álltak, míg össze nem olvadtak a lejtőket beborító lucfenyőkkel.
– Bellecombe-ban vagyunk – jelentette be a patikárius.
Jacinto atya hangját hallották a hátuk mögül.
– Nézzék, ott lent! Azt a tornyot!
Eymerich meghúzta a gyeplőt, és tekintetével követte a domonkos által mutatott irányt. Elsőre csak egy fenyőtakarót látott, amelyet néhol sziklaalakzatok törtek meg; majd figyelmesebben megvizsgálva észrevett egy henger alakú kőépítmény tetejét kiemelkedni a fák közül.
– Mi az ott? – kérdezte a patikáriustól.
A kis ember vállat vont.
– Egy régi torony romjai. Amennyire tudom, a belseje beomlott, és egyfajta kút alakult ki benne. Egy időben oda dobták a lépfenében meghalt állatok dögeit. Azért hozták el őket ideáig, mert fennállt a fertőzés terjedésének lehetősége. Később itt hantolták el az imént látott kunyhófalu lakóit, akik nem érdemesek arra, hogy megszentelt földbe temessék őket.
– Menjünk! – mondta Eymerich.
– De nem Bellecombe-ba kéne mennünk? – A patikárius hangja csalódott volt.
– Vannak fejlemények, amelyekről nem tud. Bellecombe-ba majd később megyünk. Hol lehet lemenni?
– Nem hiszem, hogy lenne ösvény.
– Akkor is lemegyünk.
Volt ösvény, Eymerich hamar felfedezte. A tizennégy ember a nagy meredekség láttán nagyon óvatosan indult el rajta lovaikkal, és szinte azonnal egy sűrű lucfenyőerdő szívében találták magukat.
A patadobogást enyhítette a száraz, barna tűlevelek lágy szőnyege, míg a napot elhomályosította a tompa, zöld ágak kupolája. Csak ritkán világította meg egy-egy fénysugár a magas törzseket, amelyek olykor túlzott vénségüktől előrehajoltak, gyakran pedig moha és gomba nőtt rajtuk. Szürke, fekete és sárga zuzmók foszlányai lógtak az ágakról, meglepetésszerűen felpofozva a sötétségtől és csendtől megfélemlített lovasokat. Rohadt fa, gyanta és poshadt levelek átható szaga áradt mindenfelől.
A patikárius hirtelen felkiáltott.
– Mi történt? – kérdezte Eymerich.
A kis ember remegő ujjal mutatott a sötétség függönyére.
– Nézzen oda! – motyogta.
Mind megláttak balra hat, tágra nyílt, fénylő szemet a sötétben. A kimondhatatlan szorongás visszafojtotta lélegzetüket. Azután a szemek eltűntek, és csak három magas, sápadt alakot láttak a fák között futni. Előrenyújtott karjuk a normális hosszúságnak a kétszerese volt. De ez mind csak egy pillanat volt. A csapaton babonás morajlás futott végig.
– Manteillonok – suttogták sokan, szemükben még mindig a rémálommal.
– Forduljunk vissza! – nyöszörgött a patikárius. – Manteillonok voltak, hegyi koboldok.
Eymerich gonoszan kacagott.
– Azt hiszem, a lemurok, ahogy az eretnekek előszeretettel hívják őket, nem lesznek veszélyesebbek a kitaszítottaknál, akiket fel akar gyújtani. Legyen hát olyan bátor ezekkel, mint amilyen könyörtelen volt azokkal!
A félelemtől megbénult patikárius nem vette észre a gúnyt. Folytatódott a lassú lovaglás a sötétségben, és az önkéntesek a legkisebb zajra is összerezzentek. És sok zaj volt a sötétség azon szűk folyosóján.
A fénytől, amely elárasztotta a kis tisztást, ahova hirtelen érkeztek, be kellett csukniuk szemüket. Mikor újra kinyitották, beletelt néhány pillanatba, hogy összpontosítani tudjanak arra, ami előttük állt.
A torony éppen hogy magasabb volt a fáknál, amelyek arrafelé a tizenöt láb magasságot is elérték. A fenyők szinte pontosan kör alakú, az alján barna, a közepén zöld, a tetején vörös falat képeztek a tisztás körül.
A torony kerek alapon állt, amely fekete, durván faragott sziklatömbökből épült. A falak is feketék voltak, tömörek és jobban csiszoltak, köréjük falánk, dús borostyán szőtt vékony ágakból hálót. Nem volt semmilyen nyílás az épületen, amely monolitikusan emelkedett egészen egy pattintott és sok helyen hiányos csipkézetig. Az alja körül szétszórt, nagy téglák és cseréptöredékek sejttették, hová csúszhattak a csipkék, mintha az évszázadok során a kérlelhetetlen üszög kimarta és felmorzsolta volna őket.
Volt valami nyugtalanító a levegőben, mintha a torony saját, gonosz életet élne, és titokban kémlelné látogatóit. Eymerich leszállt lováról, és szemöldökét összevonva nézte az épületet. Aztán valami felkeltette a figyelmét. Lehajolt, és kotorászni kezdett a tisztás füvében. Mikor felegyenesedett, néhány levelet szorongatott markában, amelyeket átadott a patikáriusnak.
– Őszi kikerics?
Az emberke is leszállt lováról, és még mindig remegő tenyerébe vette a leveleket.
– Igen, nem fér hozzá kétség. – Körülnézett. – Ezen a réten olyan sok van, amennyit még sosem láttam egyszerre, ennyire összpontosítva.
Eymerich szó nélkül elindult körbe a torony körül, a többiek fegyelmezetten követték. Jacinto atya látta meg először a márványlapot, amelyről vízesésként lógott a talajig a kúszónövény.
– Nem mond magának semmit ez a részlet, magister?
– Ha nem tévedek, Szent Pál Tituszhoz írt levelének egy részlete – felelte Eymerich. Hangosan olvasni kezdte: – „Nem az igazság cselekedeteiért, melyeket mi tettünk, hanem az ő irgalmassága szerint, megszabadított minket az újjászületés fürdője és a Szentlélek megújítása által.” Ebben az esetben a görög pneuma kifejezést közvetlenül „Szentléleknek” fordították.
– A sírkő nem régi – állapította meg Jacinto atya. – Provanszálul íródott.
Eymerich válasz helyett elkérte Philippe mester kardját, és néhányszor a borostyánzuhatagba mélyesztette. Az első három alkalommal hallani lehetett élének csörgését a sziklába ütközve. A negyedik alkalommal a kard egészen markolatáig eltűnt a levelek között.
– Itt is vagyunk. Íme, a torony bejárata – mondta az inkvizítor.
Néhány nagy csapással levágott füzéreket és gallyakat. Egy szűk és mély rést fedezett fel így, nagyjából két és fél karnyi magasságút, ajtószárnyak és lépcsőfokok nélkül. Mintha egy seb lenne a sziklán, ebbe beleborzongott.
– Szükségünk van fáklyákra, magister – állapította meg Jacinto atya kissé bizonytalan hangon.
– Mivel a teteje valamelyest beomlott, lesz belül egy kis fény. Én megyek be elsőként. Maga kövessen, míg a fegyveresek idekint várjanak!
A patikáriust megvigasztalta a hír, hogy nem kell belépni a baljóslatú romba, azonban a jó modor azt sugallta neki, kicsit ellenkezzen.
– Veszélyes lehet, atyám. Engedje meg, hogy elkísérjük!
– Nem – felelte Eymerich. – Az épület kihaltnak tűnik. – Jacinto atyára nézett. – Menjünk?
– Menjünk!

Az Örökké élj, Inkvizítor! előrendelhető a Galaktikabolton!