Hollywood hazugságai – 6 igaztalan klisé a világürröl

A világűr – a valóban legvégsöbb horizont! Mindenkit érdekel, mindenki álmodozik róla (aki azt állítja, hogy ö aztán nem, az hazudik). De – mint az érdekes, sokat cincált témáknál általában – rengeteg klisével van tele az emberek feje, nem kis részben a filmeknek köszönhetöen. A cracked csapata összeszedte a hat legtartósabb űrcsacsiságot, olyan infókat, amiket mindenki elhisz, de amik menthetetlenül tévesek. Lássuk!

6. A halálos aszteroidaöv

Nincs űrmenekülés aszteroidaöv nélkül! Gondoljunk csak a Klónok támadásában a köveket kerülgető Obi-Wanra, vagy a Birodalom visszavágban Han Solora, ahogy látványos manőverezés közepette száguldoznak a 9999 darab/köbméter sűrűségben repkedő aszteroidák közt! Ahogy C3PO is mondta, a túlélési esélyek a nullához konvergálnak.

A valóságban:

A saját Naprendszerünk aszteroida öve másnak bizonyult: amikor a NASA keresztüllőtt rajta egy szondát, kiszámolták, hogy az aszteroidának ütközés esélye a méretes gép számára egy a milliárdhoz. Magyarul: ha Han Solo abszolvál egy 0,7-es 70%-os Tátra Teát a szemgödrében (onnan hamarabb felszívódik és nagyobbat üt a szesz), beköti a szemét, és mellszőrrel kezdi irányítani a Millenium Falcont, akkor is isteni közbeavatkozással tudna csak aszteroidának ütközni Naprendszerünk kavicsövében!

Persze, ez őrületes dolognak hangozhat, főként a különböző képeket látva, de gondoljunk csak bele: a világűr tulajdonképpen NAGYON, NAGYON nagy méretű, és két dolog között ordas távolságok vannak. Amik üresek. (Világűr, ugye?) Egykor állítólag a Naprendszerünk aszteroidaövében sokkal több ilyen objektum volt (legalább ezerszer ennyi, mint most), és ha Han Solo beteázva át akart volna repülni azon a sűrűbb állapotú övezeten, 400.000 négyzetkilométerenként talált volna egy követ. Tehetség lenne megtalálni is, nem hogy nekimenni…

És miért is lehetetlen egy olyan sűrű aszteroidaöv, mint a Star Wars filmekben? Nos, egyszerű – mert ahogy ezek a kavicsok összeütköznek, kilökdösnék egymást az övből, ahol ugye effektíve semmi nem tartaná ott őket, hogy továbbra is egy közösségben maradva tenyésszék magukban a batár nagy kukacokat.

Persze, nem is lenne látványos egy ilyen aszteroidaöv filmen, így érthető a Csillagok háborúja aszteroidasűrűsítő programja!

5. A démoni fekete lyuk

Már a neve is ördögi: fekete lyuk. Nem látni. Halott csillagból van. Igényesen nyeli el az univerzumunkat, még magát a fényt is elszürcsöli, és csak valami satnya kis Hawking-sugárzást böfög fel. Ilyen dolog a fekete lyuk, az univerzum irántunk, emberek ellen érzett olthatatlan gyűlöletének megtestesülése. A Star Trekben egy bolygót pusztított el, a Doctor Whoban pedig magát a pokolsátányt találta meg a doki egy fekete lyuk tőszomszédságában.

A valóságban:

Gondolatkísérlet következik: mi történne, ha a Napunkat egy szép reggelen kicserélnék (mint az Isten gépeiben, csak nem csillagra, hanem) egy fekete lyukra, aminek a tömege ugyanakkora lenne, mint a Napé? Mennyi időnk lenne, mielőtt beszippant?

Nagyon sok. Mert nem szippantana be.

A fekete lyuk nem attól vonz olyan veszettül, mert fekete lyuk, hanem a tömegétől, mint minden más az univerzumban. A tömegétől függ a gravitációs ereje, nem pedig valamiféle ördögi attribútumtól!

És hogy nem lehet belőle kijönni? Nos, ess bele egy csillagba, próbálj meg kijönni abból (az a sanda gyanúm, hogy abból sem olyan egyszerű!).

Persze, ezek a galaxisok közepében csücsülő, több ezer-tízezer-millió naptömegű szupermasszív fekete lyukak ettől még nem tűnnek kevésbé barátságosnak – na de attól, hogy van egy fekete lyuk, még nincs vége a világnak! (És majd ha egyszer feltalálják a fekete lyuk szörföt, mint M. John Harrison Fény című regényében, akkor külön szórakoztatóipari cikké is válhatnak!)

4. Az ég kék, a Nap sárga

Adj a legközelebb levő 3-8 éves tetszőleges paraméterekkel rendelkező gyerek kezébe egy zsírkrétakészletet és add ki neki, hogy rajzolja le a Napot! Milyen színnel fogja lerajzolni? SÁRGÁVAL. Mi a besorolása a Napnak? SÁRGA törpe. Szegény Sol, sárgaságban szenved, de csak az agyunkban…

A valóságban:

… pedig a valóságban nem sárga. A légkörben színeződik sárgára a fénye, az űrben róla készített képeket pedig utólagosan színezik nekünk. Napunk felszíni hőmérséklete “csak” néhány ezer fok, azaz a színe minden emberi számítás szerint fehér.

Nesztek. Kemény, mi? Mondok jobbat. A Télapó sem létezik.

Íme a kis sápatag, színezetlenül.

3. A forró meteoritok

Becsapódik a talajba egy meteorit. Odarohansz, látod, hogy egy kráter közepén ott lapul az űr-kőzet. Megérintenéd?

Nem, mi? Meg kell várni, amíg kihűl! Hiszen ezek mérföldes lángcsóvákat húzva száguldanak végig a légkörön, láttuk az Armageddonban is, ahogy benzinnel töltött épületekbe csapódnak és minden szó szerint fölrobban, ahogy a világűrből jövő kövek megérkeznek…

Oké, az Armageddont nem a Discoveryn szokták leadni, szóval lehet, hogy a tudományos háttere nem éppen tökéletes és hibátlan, na de a meteorok becsapódási helye füstölgő, kénköves kráter, nem?

A valóság:

A valóság az, hogy nem. Ezek a kődarabok évmilliókon (milliárdokon!) át a világűrben úszkáltak, ahol olyan hideg van, hogy még a finnek is összeráncolnák a homlokukat, az abszolút nullánál alig néhány fokkal magasabb csak a hőmérséklet. Amikor belépnek a légkörbe, alig egy-két percet töltenek ott érkezés előtt az őrült sebességük miatt.

Így, akármit akar elhitetni velünk Michael Bay, a meteoroknak becsapódás előtt egyszerűen nincs ideje felforrni és még csak nem is TNT-ből van a burkolatuk. A tapasztalatok szerint ezek a kövek langyosra melegszenek, legfeljebb.

Na de akkor mi van a hullócsillagokkal? Azok aztán tuti, hogy lángolnak!

Ez igaz. De a lángoknak a tulajdonképpeni meteorithoz semmi köze nincs, a tűz ugyanis a meteorit előtt halad: a nyomás elképesztő sebességgel összepréseli a levegőt, ami előtte van. Azt pedig a nyolcadikos fizikaóra óta tudjuk, hogy ha elkezdjük összenyomni a levegőt, akkor az bizony melegedni fog. A meteorit előtt például annyira melegszik fel, hogy kigyullad, és ezen a lángoló lökéshullámon szörfözik le a Földig a kő maga.

Tegyük hozzá, hogy ez azért jó igényesen felmelegíti a meteor külső részeit, de mivel azok a becsapódáskor lerobbannak róla, ez annyira nem is számít. Tehát ha legközelebb a kertbe pottyan egy ilyen, tessék nyugodtan öleléssel köszönteni, hozzábújni. Nem lesz vészes.

2. Az emberek piros masszává robbannak az űr vákuumjában

Van egyszer az ember. Apró, meleg, nedves kis lény, saját belső nyomással.

És van a világűr vákuuma: a Nihil, a Semmi, a legellenségesebb környezet, amiben nincsen szó szerint semmi, csak hideg és az emberiség elleni átütő gyűlölet.

Keverjük össze a kettőt, és máris az történik, amit több sci-fi showban és zs-kategóriás csütörtök esti tv-filmben láthattunk: a világűr kirobbantja az emberből a… mindent, na. Hiszen a belső nyomásunk a semmi nyomásához képest akkora, olyan gyorsan kifordít az emberből minden belső tartalmat, mint ahogy Pom-Pom változott kifordított bundakesztyűvé.

Ez történt pl. a régi Emlékmásban is, amikor a vákuumban kirobbantak a szemek. A legtöbben helyesen úgy hiszik, hogy ha van egy test, aminek a belső nyomásánál nagyobb a rá nehezedő külső nyomás, akkor az pár másodpercen belül placcsan gy tekintélyeset. Tehát ha egy embert kiviszünk az atmoszféránk nyomásán kívülre, annak a sorsa csak szétrobbanás lehet.

A valóság

Stanley Kubrick (és Arthur C. Clarke) jártak közel az igazsághoz, amikor a 2001: Űrodisszeiában az asztronauta, Bowman túlél egy rövidebb űrsétát a világűrben SISAK NÉLKÜL. Persze, nem ülnél le ott kinn piknikezni – nincs levegő, ami elég nagy baj – de a fejed semmiképp nem pukkan ki kiszúrt lufiként.

Szerencsére az embereknek van egy sor olyan mindenféléje, ami a lufiknak nincs: például bőrük és keringésük. A bőr olyan jól nyomja a szervezet védelmezését, hogy még a robbanásszerű dekompresszió hatásaitól is véd. A keringés pedig pöpecül tud alkalmazkodni az új környezetekhez, a vér nem forr föl vagy repül szét ezerfelé, hanem megy tovább, mint addig. A világűr tökéletes mocsok hidege ellenére a megfagyás sem egy azonnali probléma odakint. Tetszik tudni a lehűléshez nagyon fontos, hogy VALAMI vegye át a testhőt. Ez a Földön a levegő és számos részecskéje. A semmiben viszont nehéz ám kihűlni: nincs minek leadni a hőmérsékletünket!

A legnagyobb veszély a világűrben az oxigénhez kötődik: odakint nem veszel levegőt, ez stimmel, mert nincs. Emiatt a tüdődben tartod azt, amennyi még van benne, ez viszont a túl sietősen emelkedő búvárok keszon-betegséghez és légembólliához vezetne, ha túl sokáig kéne csinálni. És azért a legjobb levegő-visszatartók sem bírják végtelen ideig…

Persze, a világűr tényleg kinyír, ha alsógatyában és egy kis légzőkészülékkel mész ki. Ki fog nyírni. Csak sokkal lassabban, és messze nem olyan vicces módon, mint ahogy egyes filmekben lehet látni.

1. A Hold sötét oldala

Ez alapvető, nem? A Holdnak van egy olyan oldala, amit folyamatosan elfordít a Naptól, ahol örök sötétségben démon-transformerek, holdbéli nácik meg egyéb szörnyűségek várnak felfedezésre.

A valóságban

A Holdnak NINCS sötét oldala. Ugyanannyira van neki állandó sötétbe burkolózó oldala, mint a Földnek. ugyanis a Holdnak olyan arca van, amit folyamatosan a FÖLD felé fordít (=”kötött tengelyforgás”), nem a Nap felé.

De a Hold tőlünk távolabbi felén is van ám napfény. Ezért az nem a Hold “sötét” oldala, hanem a Hold “távolabbi” oldala. Nincs sötét oldal, nincsenek holdnácik.

És a húsvéti nyuszi is hazugság, nem csak a télapó!