Időn és téren át: Időutazás az irodalomban

Mi lenne, ha visszamehetnénk az időben, és megváltoztatnánk a múltat? Vajon a történelem alakulását változtatnánk meg? Esetleg egy régi hibánkat hoznánk rendbe? Sötétebb vagy ragyogóbb lesz-e a jövőnk? Mi a helyzet akkor, ha döntésünk, tűnjön bármilyen jelentéktelennek is, helyrehozhatatlan károkat okoz? Ezekkel a témákkal foglalkozik az időutazás.

 Ha létezik olyan sci-fi téma, melyről már mindenki hallott, az az időutazás. Amellett, hogy a legrégebbi fantasztikus zsánerek egyike, nincs olyan ember a Földön, akinek ne indítaná be a fantáziáját a múltban vagy a jövőben való csatangolás lehetősége. A történelem rajongói szívesen megismernék a múltat testközelből, a jósok pedig leellenőrizhetnék, mennyire lesznek hatásosak a jövendöléseik. De ha egyszerű emberként gondolkodunk, akkor is eltöprengünk a múlt megváltoztatásán. Megszerezhetnénk a nyertes lottószámokat, idő előtt elhagyhatnánk hűtlen kedvesünket, mielőtt ő tenné meg, de vissza is térhetünk a múltba, hogy saját magunk boldog gyermekkorát újra végigéljük. Nem is beszélve arról az üzleti lehetőségről, hogy az ókori Görögországból szerzünk meg egy vagyontárgyat viszonylag olcsón, melyet eladhatunk milliókért egy gyűjtőnek a mai vagy a jövőbeli világban.

De hogyan indult világhódító útjára az időutazás? Sokan úgy hiszik, hogy H. G. Wells Az időgép című regényével. Pedig jóval előtte is foglalkoztak már az időutazás témájával. Az első ismert történet a hindu mitológiában bukkan fel i. e. 700-ban, a Mahábháratában. Ehhez hasonló még a Talmudban olvasható történetek egyike, valamint a japán Urashima Tarou című elbeszélés. Ez az 1800-as években kibővült Charles Dickens Karácsonyi énekével. Ezek közösek abban, hogy a szereplők elkerülnek valahová, vagy álmodnak, és mikor visszakerülnek a saját világukba, hirtelen a jövőben találják magukat. A másik megközelítése a korabeli történeteknek a varázslás útján történő időutazás. A De nugis curialium („Az udvaroncok veszekedéseiről”) című írásban Herla király és vadászai egy harlekin varázslata miatt kétszáz évet ugranak előre az időben. Az 1733-as Memoirs of the Twentieth Centuryben egy jó tündér küldi a főhősöket 7603-ba. Wells 1895-ös Az időgépe volt az, amely a modern időutazós regények alapjait lefektette azzal, hogy tudományos eszközt – az időgépet – használta az időben történő utazás végrehajtására.

Ez volt az a (kis)regény, mely megnövelte az igényt hasonló jellegű történetek kidolgozására. Az elkövetkezendő évtizedekben sok science fiction író írt az időutazásról, és ami kiemelten érdekes, hogy az új, kiaknázatlan területet mindegyik szerző fel tudta tölteni saját tartalommal. Ray Bradbury Mennydörgő robaj című novellája rövidsége ellenére fontos szeletét képezi az időutazós történeteknek, hiszen a pillangóhatás már azelőtt megnyilvánult benne, hogy a kifejezés megszületett volna. Philip K. Dick Ubikjában is felbukkan a visszafelé járó idő. Az 1990-es években több olyan könyvsorozat is elindult ebben a témában, mely sikeresnek bizonyult. Diana Gabaldon Outlander sorozata 1991-ben startolt el, és azóta sok folytatást megélt. Connie Willis Ítélet könyve egy évvel később látott napvilágot. Az időgép hivatalos folytatása, az egyedüli regényként is értelmezhető Időhajók 1995-ben látott napvilágot Stephen Baxtertől, mely sokunk véleménye szerint az egyik legérdekesebb időutazós regény. Az időutazás témája Arthur C. Clarke-ot sem hagyta nyugodni, és Baxterrel közösen megírták a Régmúlt napok fényét, amiben egy eszköz segítségével a jövőbe és a múltba (és a világon mindenhová máshova is) bele lehet nézni. Az idő nem hagyta őket nyugodni, és megírták az Időodisszeia trilógiát, mely Clarke utolsó művei között van nyilvántartva. Az ezredforduló után is jelentek meg időutazós történetek. Wolfgang Jeschke 2005-ben jelentkezett A Cusanus-játszma című regényével, Kerstin Gier pedig az ifjúsági Időtlen szerelem trilógiával jelentkezett, melynek epizódjait 2009 és 2010 között írta.

Bár az időutazós történetek mint a filmművészetben, mint az irodalomban népszerűek – nem csak sci-fi témaként -, van egy általános problémájuk. Az időutazás paradoxonjait nagyon nehezen kezelik, vagy csak simán tesznek rá. Az egyik legáltalánosabb önellentmondás az öngyilkosságokban keresendő. Ha a múltba visszatér az ember, hogy megölje magát, akkor már abban a jelenben sem lenne szabad léteznie, amiben az öngyilkosság gondolata megfogant. A probléma legelőször az 1943-as Az óvatlan utazó című regényben került elő, melyet René Barjavel írt. Stephen Hawking szerint létezik megoldás az időparadoxon problémájára. Például senki nem mehet vissza a múltba, és ölheti meg magát, hacsak a történelem során ez nem történt már meg egyszer. Így a múltba visszatérő ember csak megismétli a cselekedetet, bezárva ezzel magát egy örök spirálba. Az időparadoxon megoldására létezik egy megoldás is, mégpedig az alternatív történelem. Eme elképzelésnél az időutazók egy alternatív múltba kerülnek bele, és emiatt bármit tehetnek, az saját jelenükre nem lesz hatással.

Az időutazás tehát él, és élni fog. Egyaránt megközelíthető a soft és a hard sf eszközeivel, és a Magyarországon megjelent regények között is szép számmal találunk példát mindkettőre. Az utóbbi években számtalan tehetséges író lépett be a spekulatív irodalom mezejére, és döntött úgy, hogy az időutazással szeretne foglalkozni. Legyenek komoly, vagy lágy sci-fik, illetve izgalmas ifjúsági regények, a lényeg, hogy az időutazók sosem tűnnek el a Föld színéről. Ellenkező esetben semmit sem tudnánk a zsánerről. 🙂