Interjú Petes Gáborral, az Új-Hunnia 2039 írójával
A 2039-re jósolt járvány korábban érkezett?
(Interjú Petes Gáborral, az Új-Hunnia című könyv szerzőjével)
Honnan származik a regény ötlete, alapgondolata?
Petes Gábor (P.G.): Mindig is érdekelt a világ működése valamilyen szinten, de úgy tíz évvel ezelőtt kezdtem el komolyabban foglalkozni a témával. Először a mai pénzrendszer működését akartam pontosan megismerni, mivel érintett voltam a svájci frank alapú hitel „problémában”, persze „károsultként”. Miután rájöttem, hogy mekkora „szemfényvesztés” volt az egész, és sikerült kimászni belőle, rákaptam a többi társadalmi probléma felkutatására és megértésére, mert nem akartam azt, hogy a tudatlanságom miatt újból átverjenek valamivel. Nem sokkal később már minden szabadidőmet ezzel töltöttem, hiszen évek óta nem nézek tévét, ami lekötné a figyelmemet esténként, és a munkáim miatt elég sokat vagyok egyedül, így van időm elmélkedni az olvasottakon. Az évek alatt rájöttem, hogy szinte minden fordítva kezd működni a „civilizációnkban”, mint ahogy azt a természet törvényei megkövetelnék, így hosszú távon biztosan lesz valami csúnya csattanója az emberi gyarlóságnak és egoizmusnak. Mindemellett nagyon érdekelt a magyarság valódi őstörténete, és az öngondoskodó életmód is. Nagyon sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról egy látássérült gitáros barátommal, aki aztán egy idő után felvetette nekem, miért nem írok ezekről a társadalmi anomáliákról és a lehetséges megoldásairól egy könyvet, hiszen ismerte az írói vénámat. Valamiért mindig is nagy volt bennem a közlési vágy, hiszen már kilencévesen megjelent az első novellám a helyi újságban, később írtam dalszövegeket is, ezért úgy döntöttem, hogy belevágok.
Mennyi idő alatt született meg a könyv? Hogyan „alakult” a szöveg?
P.G.: Egy év alatt írtam meg. Háromszor mentem rajta végig, közben folyamatosan fejlődött az írásmódom és a stílusom is. A cselekmény alapszerkezetét már a legelején megírtam, de közben történtek a világban olyan események, és hozzájutottam olyan információkhoz is, amik miatt többször is átjavítottam bizonyos részeket, hogy logikusabb és élethűbb legyen a könyv.
Milyen forrásokat használtál a jövőbeli világ megalkotásához?
P.G.: Nagy hatással voltak rám Jacque Fresco jövőkutató és társadalommérnök tanításai, a „Sevaster1” nevű tudatébresztő oldal videói, és a Viva Natura Televízió műsorai is. Dienes István mérnök-kutatóval és az MTA egyes kutatóival is többször leveleztem e-mailben, hogy a lehető leghitelesebb információkhoz és adatokhoz jussak hozzá. Nagyon izgalmas időszak volt, a regény megírása engem is megváltoztatott. Ugyanis közben rájöttem, hogy ezek a kutatók és tanítók semmi jóval nem kecsegtetnek az emberiség jövőjével kapcsolatban, ha nem változtatunk a szokásainkon. Minden irányból fejlődési csapdákban vergődik a társadalmunk, csak még nem mindenhol érezzük a hatásait.
Honnan a tudás a lovasíjászatról? Van-e személyes kötődésed ehhez a közösséghez?
P.G.: Hét éve járok Kaposmérőre a Kassai-völgybe, amikor csak időm engedi. A regény egyik fő inspirálója is Kassai Lajos lovasíjász nagymester és szellemi tanító volt. Jómagam évek óta íjászkodom, viszont a lovasíjászatot még nem sikerült elsajátítani, de mindenképpen a bakancslistámon van. Remek közösség működik a Zselic kapujában, sajnos azonban én a távolság és a kevés szabadidő miatt csak rendszeres megfigyelőként vehetek részt benne.
Hogyan jelenik meg az életedben a természetközelség, az önellátás?
P.G.: Már a szüleim is foglalkoztak konyhakert-műveléssel és állattartással, így már gyerekkorom óta az életem része. A párommal és a lányommal málna-, szőlő- és bodzatermesztéssel is foglalkozunk egy Kecel melletti tanyán. Mindemellett mi is művelünk konyhakertet, és tartunk mangalicákat, racka juhokat, mindenféle szárnyas jószágot, és a lányomnak van egy lova is. Nagyon szeretjük a természet közelségét, és nagyon biztonságos érzés, amikor például reggel kicsoszogsz néhány tojásért a tyúkokhoz, behozod a konyhába, és egy kis saját mangalicaszalonnával „megbolondítva” készítesz belőle egy kiadós rántottát. Számomra nincs értelme máshogy élni.
Hogyan éled meg a jelenlegi világválságot, a járvány mindennapi valóságát? Mennyiben változott meg az életed, mióta korlátozottabb a mozgásterünk?
P.G.: Mi ezt itt vidéken – főleg a tanyán – máshogy éljük meg, mint egy városi család. Itt sokkal több a tér, és sokkal kevesebb az ember. Igazából aggasztanak a hírekből hallható szomorú események, amiket csak a másik munkám miatt vagyok kénytelen figyelni. De a napi rutinom/életem – azonkívül, hogy a lányom itthonról tanul – semmit sem változott. Ez a legszebb a vidéki életben. Nem vagyok annyi mindennek kiszolgáltatva, mint egy városi ember. Éltem két évig Kecskeméten egy társasházban, de egy életre elment tőle a kedvem. Szerintem az csak azért jó, mert kényelmes, és van a közelben mozi, amit nagyon szeretek. Viszont nekem egyáltalán nincs gondom a „kényelmetlen” gazdálkodással, mert fitten tart, és közben jókat lehet meditálni. Moziba meg át szoktunk járni a szomszéd kisvárosba. Egyébként árgus szemmel figyelem a városi „panellakók” reakcióit erre a krízisre, ami a bezártságot illeti. Magyarországon 60 éve vannak panelházak, és azóta nem volt ekkora válság, mint most, így nincsenek tapasztalatok sem, hogyan fognak viselkedni az emberek hosszú távon a „panelbörtönökben”. Szerintem nem túl jól…
Hogyan hatnak rád napi szinten a világban most zajló események? Milyen gyakran követed a híreket?
P.G.: Híradókat egyáltalán nem nézek már évek óta. Volt egy autóbalesetem, utána egy-két hétig csak otthon lábadoztam, és akkor az egyik híradó alatt szabályosan rosszul lettem. Ugyanis nem volt más benne, csak „gyilok”, erőszak, baleset, korrupció stb… és akkor úgy gondoltam, hogy ha ez ilyen hatással van az ember lelkiállapotára, akkor köszönöm, de nem kérek belőle. Azóta csak célirányosan és objektíven tájékozódom az interneten, és inkább más emberektől szerzek információkat.
Mi a véleményed arról, hogy pont ebben a válságos helyzetben erősödött fel nagymértékben a digitális eszközök használata?
P.G.: Szerintem ez is a városiasodással kapcsolható össze. Az embereknek bezártságukban és unalmukban nincs más választásuk, mint a világhálón, a közösségi oldalakon és a tévén „lógni”. Így viszont csak tovább táplálják a félelmüket és a pánikot, hiszen mindenhonnan a koronavírus folyik. Eléggé paradox helyzet. Remélem, hosszabb távon nem fog egymás elleni gyűlölködéssé fajulni a félelemérzet, hiszen, mint tudjuk a szer-etet, a gyűl-ölet.
Hogyan képzeled el a járvány/karantén utáni világot? Szerinted lesz-e lenyomható RESET-gomb, ahogyan a könyvben?
P.G.: Szeretnék hinni benne, hogy igen. Mindenképpen más emberek leszünk mindannyian, hiszen ez a II. világháború óta a legnagyobb krízise az emberiségnek, így ez a társadalmi rend biztosan át fog alakulni valahogy. Bízom benne, hogy megváltozik majd az értékrend, hogy nem csak a pénz lesz az egyetlen valódi isten, és az emberek visszafordulnak majd a teremtett világ felé. Én igyekszem ezt propagálni. Viszont addig lesz még egy csattanója ennek a „történetnek”, és utána is ott lesz még a migráció és a klímaválság, hogy csak két dolgot említsek. De egyvalami biztos: mi itt a Kárpát-medencében a világ egyik legjobb helyén élünk élettanilag, így itt lenne módja és értelme nyomni egy RESET-et.
Szerinted milyen kérdésekkel kell szembenéznie az embereknek a jelenlegi helyzetben?
P.G.: Nagyon sok kérdéssel kell szembenéznünk, hiszen most bebizonyosodik, milyen „rozoga” lábakon áll a jelenkori civilizációnk. Arra is fény fog derülni, az átlagember mennyire ki van szolgáltatva a rendszernek, amiben él. Remélem, arra is sokan rádöbbennek majd, hogy a jóléti társadalom mennyi csapdát rejt magában. De ami szerintem a legfontosabb, hogy, mire vége lesz ennek a krízisnek, addigra kiderül, hogy az ember egy alapvetően jó szándékú, tiszta lelkű lény maradt legbelül, vagy mostanra teljesen apatikussá vált…
Ki a kedvenc karaktered a történetben, és miért?
P.G.: A kedvencem Jázmin, mert őt a lányomról mintáztam.
Ha lehetőséged lett volna néhány évvel ezelőtt egy palackba tenni egy üzenetet, mit üzentél volna benne az emberiségnek?
P.G.:
Na helló, Mr. Ember, ezt mégis hogyan gondolod?
Hogy a világot magad körül módszeresen rombolod?
Elveszed a másét, egy fosztogató lettél,
ki még az Anyatermészet haragjától sem fél.
A szimbiózis megszűnt, az egység már nem létezik,
a történelem sem segít, az ember újra vétkezik.
Sőt, egyre nagyobb szeletet kérsz abból a tortából,
amit a planéta kapott a Teremtő „tollából”.
Na helló, Mr. Ember, te önző életforma,
a paradicsomból lépegetsz vígan a nyomorba.
Hisz feláldozol mindent a kényelem oltárán,
és hogy ha mindent elrontottál, megfutamodsz gyáván.
Mert nem érdekel más, csak a pénz, na és a vágyaid,
az egód átíveli majd a többi élet álmait.
De meglesz majd a böjtje, ezt tudom, te is érzed,
amikor összevérezed majd a haszontalan pénzed.
Na helló, Mr. Ember, mondd, miért nem jóra fordítod
a tehetségedet? És vajon mikor szólítod
meg azt a dolgot, amit bűntudatnak neveznek?
Ha nem teszed, a sírodba majd lassan belehelyeznek.
Egy intelligens életforma segítene másokon,
te meg büszkén hirdeted, hogy „ott hagyom a lábnyomom
a többi élet torkán, és taposok még párat”,
de az Anyatermészet majd lassan elkeni a szádat.
Na helló, Mr. Ember, így sokáig nem működik,
a magadfajtát a jó lelkek úgyis majd elüldözik.
A fejlődésed csapdája is lassan bezárul,
ha eltűnsz, úgy a többi fajnak egy új világ tárul.
Egy rákos sejtté váltál, a tüdején a Földnek,
mert örülsz már egy kis megmaradt talpalatnyi zöldnek.
Hát gratulálok hozzá, és büszke lehetsz magadra,
ha eljön majd az idő, akkor emlékezz a szavamra!
De helló, Mr. Ember, így közel már a vége
az ámokfutásodnak, ami letaszít a mélybe,
úgy eltűnsz, mint a kámfor, a planéta felébred,
de majd ne lepődj meg azon, hogy hová vitt a véred…
(az interjút készítette: Cs. Fehér Katalin)
