Invázió után: Tíz lehetséges forgatókönyv, ha jönnek az idegenek

A Föld teremtményeit az idők kezdete óta érdekli a világűr. Gondoljunk akár csak a Holdra vonyító farkasokra. Azonban az ember -elsőként- már nem csak ösztönösen, hanem tudatosan is keresi a kozmosz társaságát. Világunkban-a mostani visszaesés ellenére- tényleg csillagászati összegeket költenek a csillagokra. Alapvető kérdésekre keressük a választ odakint: mi az élet értelme, hogyan lehet bolygónkon élet – mi magunk? Mindezek mellé beáll a sorba egy másik is, sokaknak a legfontosabb, az idegen civilizációk létezésének esélye. Mit tenne az emberiség, ha egy szép napsütéses délután Kovácsék kertjében leszállna Mr. Zorg útbaigazítást kérni, ezzel megzavarva az idilli sütögetést? Ennek próbáljunk most utánajárni egy kicsit!

Rengeteg, számtalan módon reagálhatnánk, történelmünk példáiból okulva, fantáziánkat kicsit eleresztve azonban sikeresen lehet szűkíteni a kört. Ebben a cikkben 10 opciót veszünk sorba, szörnyűbbnél szörnyűbb lehetőségeket, és persze gyönyörű ígéretes jövőképeket is. Lássuk hát!

1. Világvége
Ez a legrosszabb opció, ugyanis itt bizony a mi eltörlésünkről van szó. Kedves éltető Napunkat jó eséllyel nem a szeretetet és békét hirdető lények látogatják meg, vérszomjas támadók várakozhatnak messze a Naprendszer határain túl. Céljuk egy: a pusztítás. Hogy miért ez élteti őket, csak találgatni lehet. Még elmélkedhetünk a témán, ha egyszer itt lesznek, már úgysem számít. Valószínűleg pillanatok alatt végeznének velünk, lehet, még a híradóban sem mondanák be, mivel nem lenne bemondó, ahogyan figyelő állampolgár sem. Szisztematikus kiirtásunk persze hosszabb időt is igénybe vehet, akkor legalább pityereghetünk cseppet még a sorsunkon. Nem a fájdalom, nem is a könnyek miatt ez a legrosszabb mind közül: fajunk leradírozását hozná magával univerzumunk felszínéről.

A cikk elején előjönni a nagyágyúval? Ugyan miért olvasnék tovább, vetődhet fel a kérdés, azonban ha netán valaki így gondolja, ajánlom vegyen kreatív írás órákat, mert még semmit nem láttunk.

2. A legegyenlőbb ember
Évezredeink során fel-feltűntek újító humánus elméletek a szabadságról, testvériségről és egyenlőségről. Nos, űrjáró barátaink szívesen segítenek a testvériség, az egyenlőség tekintetében, a szabadságot, mint kifejezést pedig gyorsan felejtsük el. A rabszolga ilyen szavakat nem ismer. Saját világunk készleteit bányásszuk ki uraink számára, majd ki tudja, idegen világokét is, ha jól dolgozunk. Az összlakosság nagyon kis hányada persze nem kis eséllyel megtalálná a módot a megszállókkal való együttműködésre, kollaboránsok mindig kellenek. Gazdáink helyett gazdáink lennének, az idegeneket nem győzhetjük le, megtorlástól nem tartanak. Félelemben élünk, a nagy civilizációk lesüllyednek, az infrastruktúra tán megmarad, hiszen a népet élelmezni kell, de több kultúrára ne számítsunk, az nem jár. A kollaboránsok -mint sok helyen most is a politikusok- majdnem tejhatalmat kapnak saját népük felett, csak egy még náluk is nagyobb entitást tisztelnek. Szörnyű, mégis elkerülhetetlen, hogy még a legnagyobb válságokban, a vérgőzös évek során is lesznek, akik ártanak a sajátjaiknak. Ebben a forgatókönyvben bár keserű sors jut nekünk, a legszomorúbb mégis saját fajunk megosztottsága lenne.

Látszatra ennél a jövőképnél kevés borúsabb lehet, nem felejthetjük azonban, hogy itt az ember, mint faj legalább nem tűnik el a Föld és a többi világ színéről. Életben van, a remény nem halt meg, talán csak hosszú évek után, de egyszer még újra szabad lehet.

3. Duracell-ember
Míg az első pontban az emberiség teljesen kipusztult, egy dologban elég biztosak lehetünk: nem az ember maga volt a célpont, talán a kis nyuszik génállományára fájt a támadók foga, esetleg napraforgómagot szerettek volna ők is ipari mennyiségben előállítani, mi csak útban voltunk. Ebben az esetben viszont valamely okból kifolyóan a Homo sapiens sapiens-re fáj a foguk, agyaruk vagy szúró-szívó szájszervük. Talán tökéletes táplálék lennénk kicsinyeiknek, kiválóak vagyunk egy kis fahéjjal elkészítve, vagy RC űrhajóik távirányítójába kerülne szerves anyagunk valamilyen formában. Ha eddig megfigyeltek, volt okuk a távolmaradásra, kevesen voltunk. A jó halász nem öt-hat halra vadászik, inkább oda megy, ahol végtelen sokan vannak. Mi most hétmilliárd egyed körül mozgunk, még egy kis túlnépesedés és tálalhatóak vagyunk. Gyorsan jönnek, gyorsan mennek, hetek leforgása alatt begyűjtik az emberiség javát, nem mindet, hiszen az említett halász is hagyja szaporodni az állományt. Mikor a megmaradt tenyész-embereknél már a beltenyészet okozta betegségek jelennek meg, talán visszatérnek. Maradunk félmilliárdan, mi történt, nem tudjuk, élünk, csak ez számít: a holnapba kell tekinteni, a múltat nem változtathatjuk meg.

Már érezhető ennek a listának az iránya, a legrosszabbtól a legjobb felé haladunk. És a tömeges elrablás még mindig rideg, de nem annyira, mint az előző két versenyző. Az ember a Földön van, nem hajtja fejét idegen rabigába, azonban vár, mikor jönnek el újra ők.

4.Az Amerika-opció
Itt nem a nagy és erős USA újabb dicső tervéről van szó, ez a kis alcímecske Kolombusszal kapcsolódik össze, illetve azzal, amit elindított. Tanulmányainkból, bármilyen messze is lehettek azok, visszadereng a Nagy Kontinens meghódítása. A konkvisztádorok és kedves barátaik, akik legyőzték az indiánokat, földjeiket magukénak nyilvánították, és köszönték a vendéglátást. Nos valójában nem Európa győzte le Amerikát, vagyis nem az emberei. Az indiánokat az őseink számára mindennapos, ártalmatlan kórokozók győzték le, a megszállók csak arattak. A mi esetünkben egy technológiailag felfoghatatlanul fejlettebb civilizáció, amely talán már minden ránk jellemző gyarlóságtól és gyengeségtől mentes, kerül össze velünk. Lepacsizunk, beszélgetünk kicsit, mit is kellene kezdenünk a helyzettel, amibe csöppentünk. Majd pár nappal a nagy találkozás után furcsa halálestek fordulnak elő szerte bolygónkon. Az emberek vére felforr ereikben, olyan kínokat szenvednek, mint soha azelőtt. Az idegenek ugyanis bár nem betegek, egy kevés a baktériumaikból (legalábbis azok űrbéli megfelelőiből) velük utazott, és most tizedel. Mire közösen megoldást találunk, milliárdok hallnak meg, bizony valószínűleg a szuperlények sem pillanatok alatt tesznek csodákat. Ha már jól megbetegítettek, remélhetőleg adnak egy kis űr-antibiotikumot. Remélhetőleg.

Na, érezhető az a haladás, ugye? Ez a lehetőség már nem is olyan durva, jó, milliárdok halála az, de lehet, hogy „csak” pár millióan veszünk oda a megoldás előtt. Viszont utána végtelen lehetőségek nyílhatnak meg előttünk, új világok, új tudás, az ésszel szinte fel sem fogható. végtelen.

5. Egyszerű ostobaság
Az ostobaság népbetegség, mindenkiben ott lappang, vannak betegek és hordozók, a balgaságot könnyű átadni. Kutatások alapján fajunk még nem áll készen az idegen civilizációkkal való kapcsolattartásra. Egyes elméletek szerint pontosan ezért nem emeltek még fel minket szintjükre közeli vagy távoli szomszédaink, akikkel világegyetemünkön osztozunk. Tudományosan elmaradottak vagyunk, rendszeres háborúink pirosra festik az éjszakai eget, alapvető problémákat nem tudunk megoldani önzőségünk okán. Ha mégis teljesen jó szándékú, avagy gonosz -ez nem számít- lényekkel kerülnénk kapcsolatba, tudnánk érkezésükről, mi történne? A vallások többsége pusztulásra lenne ítélve, ha nem tud alkalmazkodni az új világrendhez. Az emberiség jelentős része elbújna otthonában, a maradék jelentené a gondot. A kisebbik az idegenvárók tábora lenne, az utcán hirdetnék az igét, nem okoznak gondot, maximum egy órás késéssel érnénk munkába miattuk -már ha megyünk dolgozni. A nagyobb adag -ember és gond- társadalmunk nem annyira magasztos rétege, fosztogatásokba kezdene, zaklatna, akit ér, idővel fegyverrel támadna társaira. Mai világunkat a szokások tartják össze. A hadsereg és a rendőrök elbírnak a legtöbb bűnözővel és huligánnal, de mi történne, ha a fejlettebb hárommilliárd akár 10%-a következmények nélkül randalírozni kezdene. Talán ezt látva a csillagokból érkező barátaink már fordulnának is vissza.

Ezen a ponton érkezünk el listánk fordulópontjához. Nem Pálfordulásról van itt még szó, de hamarosan egyre kedvezőbb forgatókönyveket olvasunk majd. Nézzük a hatodik verziót.

6.Gondatlan felemelés
Az űrt éppen felfedező idegen civilizáció, amely az első számára ismeretlen fajjal találkozik, örömében rosszat cselekszik. Szándékában semmi gonosz nincsen, felebarátain kíván segíteni. Megosztja velünk tudását, titkai zömét, minket is a csillagok között akar látni. De rossz módon teszi ezt, túl sokat mutat, kollektív tudatunk nem képes befogadni ennyi új információt. A káosz évtizedei, évszázadai jönnek el, pusztulás és halál korszaka ez. Kis eséllyel pusztulásunkat idézi elő, új fegyverek kerülnek a játszmába, melyekkel irthatjuk egymást. Ha azonban a káosz évein túljutunk, érett faj leszünk, ami már érdemes a tudásra, felhasználja azt. Testvéreinkkel a végtelen kozmoszt járjuk, minden mostani gondunk már a múlt homályába veszett, boldogan tekintünk a jövőbe.

Elkövetkezett az idő, amikor a legrosszabb opció sem olyan vészes már. Innentől már nem sok okunk lehet a panaszra.

7. Túl sokáig
Itt egy igen egyszerű dologról van szó. Látogatóink elég fejlettek, hogy tudják, nem adhatnak csak úgy oda mindent, viszont a fáradalmas folyamatot is csak minimálisan tudják felgyorsítani. Követeik csepegtetik a tudást megközelíthetetlen palotájukból, amely csillog az éjszakai égbolton. Évtizedeket kell várnunk, míg ténylegesen találkozunk velük, külsejüket persze már ismerjük, ahogy más társnépekét is. A találkozás után sem halad gyorsan a fejlődés, minden egyes tudományos áttörésért vért izzadunk. Végül azonban a hosszas munka végeztével erősen kerülünk ki Naprendszerünkből a “nagyvilágba”, nem vagyunk többé gyerekek.

Ez a megoldás lenne talán a legjobb mind közül, hiszen a megszerzett tudást okosan tudnánk hasznosítani, élhetnénk vele a saját javunkra. Mégsem kerülhet jobb pozícióba, hiszen az ember mindig a leggyorsabb, legcélravezetőbb megoldást keresi. Ennél a lehetőségnél vannak gyorsabbak, arra vágyunk mi inkább.

8. A szerviens faj
A látogatók gondosan megtervezett projektbe kezdenek. Felemelésünk megírt terv alapján működik, talán már népek százain működött ezelőtt. Kis változtatásokat eszközölnek sajátos fiziológiánk miatt, de ez már semmiség. Mindezt nem puszta kedvességből teszik. Jövőnk évezredekre előre elrendeltetett. A galaktikus közösség hasznosnak talál, de kifejezett célokat és feladatokat bíz ránk. Nem rabszolgák vagyunk, kezünket nem köti meg senki, azt sem tehetjük azonban, amit csak szeretnénk. Be kell illeszkednünk a társadalomba, bár ez is gyorsan lezajlik, maximum pár évszázad kell csak hozzá. Az emberiséget itt a demokratikus kormányok polgáraihoz lehetne hasonlítani. Ha bizonyos feladatainkat elvégezzünk, onnantól szabadon döntünk a maradék időről. Ez a verzió csupán azért nem kerülhet feljebb listánkon, mert saját céljaink nélkül valahol mindannyian elveszünk.

Közeledünk a végéhez. Kérlelhetetlenül az idilli állapot felé, a világgal nézünk farkasszemet, melyet az álmodozók nagy része maga előtt lát. Lássuk hát a közel tökéletes életünket.

9. A szabad ember
Az előző ponthoz rendkívüli módon hasonlít ez a lehetőség. Egy drasztikus különbség van azonban: ameddig a minket tanító lényeknek, vagy az általuk létrehozott civilizációnak nem ártunk, önmagunk döntünk sorsunkról. Ha úgy alakul elpusztíthatjuk bolygónkat is, senki nem szól érte. Viszont ezt már csak alapos okkal tennénk meg, hiszen nem gyerekek vagyunk már, akiknek fogni kell a kezét, felelősen viselkedünk. Felfedezhetjük a galaxist saját magunk, vagy összeállhatunk másokkal. Képzeljük csak el, milyen lenne egy kevert fajú csillaghajón élni és dolgozni! Sokan ma a fél karukat adnák a lehetőségért, ezer év múlva pedig lehet, hogy olyan lesz, mint most bemenni az irodába a 8-10 órás robotra.

Innen már nehéz továbblépni, az előző pontban már elég jó sorunk volt. A legjobb opcióba már emberi hiúságunk és álmodozásunk is belekerül.

10. A szuperember
A legkevésbé valószínű mind közül, de mégis érdemes megemlíteni. Az ember felemelkedése után, ambíciója révén hamar bekerül a Tejútrendszer sorsát irányító tanácsba. Ez a törtetés az evolúciós versenyből maradt meg bennünk, a sosem elég hozzáállás a tanácstagokat is meglepi. Az első évtizedek során ellenünk cselekszenek, nem hajlandóak lemondani semmiről a mi javunkra. De az ember megszerzi, ami kell neki. Évszázadok, talán évezredek során a hierarchiában mind-mind feljebb jut. Az elején talán csak egy kisebb delegációt küldünk, de az idő múlásával ez egyre nagyobb lesz. Az évek alatt ember kerül vezető pozíciókba is, míg végül a meghatározó fajjá válik a világban. Szavára mindenki figyel, a sehonnai jöttmentekből politikai elit alakul ki. Ezt az elitet a már magunkévá tett technológiai csodák továbbfejlesztett változataival rendelkező űrflotta támogatja a háttérből, amit lassan már csak együttes erővel lennének képesek legyőzni a többiek, de miért is tennénk ezt? Nem akarunk mi rosszat – csak kezünkben tartani azt, ami a miénk.

Elismerem, az utolsó egy kicsit elszállt ötlet volt, de megengedhetjük magunknak néha ezt is. Természetesen még rengeteg módon megtörténhet a kapcsolatfelvétel és ami vele jár. Tökéletes példa Arthur C. Clarke – F. Pohl közös műve, A végső bizonyítás. amelyben elvétve listánk több pontja is feltűnik.

JB