Irodalom, blöff, marketing? – Ki vagy te, Harry Potter?

Ma van a világ egyik legsikeresebb (és leggazdagabb) hölgyének, Joanne Rowling írónőnek a születésnapja. Szellemi gyermekét, Harry Pottert – talán nem túlzás ezt állítani – több százmillióan ismerik, és egy egész generáció nőtt föl arra várva, hogy mikor jön már a következő könyv…

Rowling hallatlanul sikeres: alsó-középosztálybeli státusából évek alatt a világ 1062. leggazdagabb embere lett, az első olyan milliárdos, aki könyvek írásából (meg jogdíjakból) lett dúsgazdag. Azonban a megdöbbentő sikertörténetnek, amit Harry Potter diadalmenetének köszönhet, megvannak a maga árnyoldalai is…

… például az, hogy vitathatatlanul a sárba rántott három műfajt, amelyeknek alapból is rengeteget kell küzdenie a társadalom elismeréséért: a gyerek/ifjúsági regényt, a fantasyt – és megdöbbentő módon a sci-fit. Az ifjúsági regény folyamatosan igyekszik saját létjogosultságát bizonyítani, ugyanis állandóan azzal a támadással szembesül, hogy átmeneti jellegéből adódóan az ember életében két-három-négy olyan év van, amikor olvassa, aztán vége, semmi maradandó értéket nem hordoz, csak “őrzi a lángot”, az olvasás szokását. A fantasy és a sci-fi pedig rendszeresen megkapja, hogy “mese”, “dedós”, nem lehet komolyan venni, és nem irodalom. Ezt a három műfajt rúgta a Harry Potter a porba – méghozzá úgy, hogy ő maga nem fantasy, nem sci-fi, és legfőképpen nem gyerek- vagy ifjúsági regény.

Tulajdonképpen a Harry Potter az utóbbi ötven év legnagyobb irodalmi blöffje. (Tegyük hozzá, hogy ez a blöff bejött, túlzás nélkül állítható, hogy milliárdan bevették.) Blöff, mert nem az, aminek mutatja magát. 

Ügyesen kihasználja azt, hogy nincs semmiféle fix definíció arra, mi is a fantasy.  Érve: ugyan már, varázslók, szörnyek, mágia: akkor fantasy vagyok, nem igaz? Nem, Harry, ülj vissza a helyedre, ez egy elégtelen. Attól, hogy a VII. században óangol nyelven lejegyzett Beowulf saga hemzseg a szörnyektől (Grendel, Grendel anyuskája és a sárkány, ami igazi fantasy klisévé lett azóta), a mágikus kardoktól és bizony varázslástól, nem fantasy. Attól, hogy Thomas Mallory Le Mort d’Arthur-jében ott van Merlin, meg Morgana, meg egy sor egyéb mágus, tündér, mindenféle szellemek, manók, attól még nem fantasy. 

De hát miért nem? – kérdezi Harry Potter, és bizony, a tanár nehezen tud válaszolni. Miért is nem az? Ha ma írnák ezeket, biztosan fantasyk lennének… erős érv, lehet, hogy így van. De nem is azért nem fantasyk, mert évszázadokkal ezelőtt rótták őket papírra, hanem azért, mert beleillettek egy-egy hagyományba: ez a hagyomány pedig a legősibb mítoszokig nyúlik vissza, Odinig, Thorig, Homéroszig, Gilgamesig. A vallásos ember természetfeletti világmagyarázatáig (igen, villámlik, mert az istenek dühösek, stb.). A fantasy, akármennyire is szeretné, nem ennek a hagyománynak a folytatója, mert nem világmagyarázat: egyetlen író vagy olvasó sem azzal magyarázza a halál tényét, hogy a Forgotten Realms Myrkul csontvázistene felfalja a lelkünket… (Remélem.) A mitikus hagyomány áldozatul esett a tudományoknak és a reális világlátásnak, és punktum. A fantasy pedig a zseniális Tolkien professzor írásaira visszavezethető, ÚJ hagyomány, és nincs is vele semmi gond, mi is nagyon szeretjük, meg van a helye az elvesztett, mitikus világlátás felé visszavágyódó – romantikus lelkű olvasók kezében, szívében.

De a Harry Potter nem ilyen. 

Pont fordítva. Mitológiai elemek olvasztótégelybe öntésével kísérletezik (szellemes, humoros és néha hihető módon), ami élvezetes dolog, de nem fantasy. Nincs meg mögötte a fantasy írók véres-verejtékes világépítése, nincs mögötte tényleges munka. Szinkretizmus van mögötte, utilitarista szinkretizmus: “kapóra jöttek” ezek a kentaurok, ezek az óriások, ezek a sárkányok, ezek a… akármik, amik a Harry Potterben vannak. Ctrl+c – ctrl+v, ha úgy tetszik.

Jó, akkor sci-fi. Fantasztikus elemek vannak benne, és meg van magyarázva, mi hogy működik… Oké, Harry, ne is folytasd, ez egyrészt nem igaz, másrészt legalább butaság (kapsz még egy elégtelent, és ha még egyszer felkelsz a székedről, az ellenőrződet is elkérem, vagy behívom a szüle… izé, bocs…). Az, hogy – ráadásul sokszor, sok helyen – sci-finek bélyegezték a Harry Potter sorozatot, az hatalmas csúsztatás, és mindössze annyi oka van, hogy sok ember, újságírókat és könyvesboltosokat is beleértve, összemossa a fantasy – sci-fi műfajokat egyetlen ággá, és eszerint ír róla vagy pakolja ki a boltban (nem értenek egyik műfajhoz se, ponyvának nézik és eszerint egyként bánnak velük). Pedig hát aztán a Harry Potternek a tudományhoz annyi köze van, mint gémeskútnak a részecskegyorsítóhoz, így nem lehet SCIENCE fiction. Aminek benne van a nevében. Tudomány. Ez ilyen egyszerű.

Végül pedig, nagyon nem gyerekkönyv. Nem arról van szó, hogy a gyerekeket meg kell védeni még a mesék gonoszaitól is, de a Harry Potter már az első könyvben is átcsap horrorba. Egy gonosz tanár tarkójából előmeredő gonosz Sötét Úr, aki ártatlan egyszarvúak vérét issza, és meg akarja gyilkolni az egyébként aranyos és kedves főszereplőket? Mit üzen ez egy gyereknek, könyörgöm?… Pers
ze, nem kell annyira félteni a gyerekeket, egy bizonyos kor fölött a helyén tudják kezelni a félelmet, a megrendülést és a gonoszságot…

Az ám. Bizonyos kor fölött.

Mi ez a bizonyos kor? Tudok én olyan hatévesről, aki még nem tudott olvasni, de felolvasták neki a könyveket. És az első HP, valljuk be, karamellás tejszínhab például a negyedik részben található Voldemort-féle újratestesülési jelenethez, vagy az ötödik rész minisztériumi gyilkolászásához képest. Emellett a sorozat nem kínál semmiféle vigaszt a múlt sötét eseményei miatt Harryéknek. Szülők, testvérek, barátok, házastársak halnak meg a Voldemort elleni háborúban, és nincs meg még az sem, hogy oké, de vissza fog térni, készüljünk fel az újabb harcra ellene – mert nem fog visszatérni. Nihil van. Halott barátok, ismerősök, rokonok vannak, és egy legyőzött ellenség. És nincs tovább. Ó, és lesznek gyerekek, persze, de igazából ez nem vigasz. Szerintem Harry Potter a hetedik rész végén ugyanolyan ideggyenge, ugyanúgy áthatja a veszteségérzet, bánat és emiatti düh, mint az első pár könyvben. 

Ezért nem gyerekkönyv. A legyőzött szörny, a megölt sárkány, az elkergetett gonosz boszorkány nem nyomasztja a gyerekeket. De a történet végén (is) itt csak nihil vár: nincs meg a kiengesztelődés, nincs meg az elégtétel. Oké, Voldemort meghalt. És? Minek kellett egyáltalán megölni? Ja, persze, mert GONOSZ volt. De azzal, hogy megismertük, miért lett gonosz (mert magányos volt, sértett, és különben is hajlama volt a gonoszságra… kösz, Harry Potter, hogy olyan főgonoszt dörgölsz a gyerekem arcába, akivel még azonosulni is tud időnként… kivéve a hajlamot a gonoszságra. Amitől viszont inkább csak sajnáljuk.). Nincs tanulság, nincs morális mondanivaló. Mi van helyette? “Harcolj a sötétség ellen, veszítsd el szinte mindenkidet, de nyugi, a végén kocsid lesz meg gyerekeid.” Harry, nem vagy gyerekkönyv, elbuktad, menj ki az osztályból.

Tehát mi is a Harry Potter? Ahogy már írtuk: egy blöff, ami bejött. Valami, amiről beígértek nekünk dolgokat, mi pedig megettük. Mind a gonoszság, mind a jóság szűklátókörű benne, az egész végkicsengése nihilista és inkább felzaklató, mint lezáró, Sartre tapsol a sírjában az egzisztencialista húrok pengésére. A baj az, hogy ezek a húrok három jobb sorsra érdemes műfaj fölött is zenélnek, olyan megítélést kölcsönözve nekik, amire azok nem szolgáltak rá. Hogy nagyon durván és túlzón fogalmazzunk: egy összemásolt mitológiai elemekkel rendelkező felnőtt mese, semmit sem fejlődő főszereplővel (pedig a főszereplő definíciója elvben az, hogy ő az a karakter, aki a legnagyobb jellemfejlődésen megy keresztül)… még rövidebben és tömörebben: egy gagyi. Egy gagyi, aminek meg lehet a helye az ember polcán – két-három-négy évig. De nem tovább.

(a cikk egyedi véleményt tartalmaz, a Galaktika szerkesztőség nem azonosul vele)

Facebook hozzászólások