Itt egy igazi Misztérium… Olvass bele!

Olvass bele Robert Charles Wilson hamarosan megjelenő kötetébe!

AZELŐTT

Török Köztársaság, 1989.

A poros síkságon, achátszín égbolt alatt maroknyi amerikai gyülekezett egy ősrégi vályogégető romjai mellett. A javuk végzős hallgató volt, akik ide jöttek terepmunkára; a többiek a fakultáson dolgoztak tanársegédként. Három hete érkeztek, s Land Roverekkel hajtottak ki a Kizil Irmaktól távol eső, csontszáraz anatóliai pusztaságba, ahol már vagy kilencezer éve szunnyadt ez a csiszolt kőkori település.
Sziklás dombok árnyékában, tüskés bokrok közelében állították föl a sátraikat, nem messze a városka romjaitól. Az ásatási terület egyébként egész apró volt, és nem sok érdekességgel kecsegtetett. Egy William Delmonico nevezetű végzős hallgató azonban talált valamit, ami hirtelen sokkal érdekesebbé tette a munkát.
Épp egy palás domboldalt rostált át, amiből alig néhány pattintott kődarab – a cigarettacsikk kőkori megfelelője – került elő, mikor olyasvalamire bukkant, ami leginkább egy csiszolt jádeszilánkra hasonlított. Ami nem csupán szokatlan felfedezésnek számított, de ezerszer izgalmasabb is volt az untig ismert és katalogizált kovakődaraboknál.
A jádeszilánk mélyen a sziklás talajba ágyazódott, és az apró régészecsetekkel egyszerűen képtelenség volt kiszabadítani. Delmonico szólt az ásatást vezető professzornak, aki maga is örömmel fogadta a szokatlan felfedezést. Talán ez a nyár mégsem csak felesleges terepmunkáról és újabb elpazarolt hónapokról szól majd. A Delmonico által felfedezett üvegszilánk – mint kiderült, nem jáde, bár a hasonlóság egész elképesztő volt – legalább valamiféle intellektuális kihívást jelentett.
Végül két tapasztalt terepmunkást küldött, hogy kiszedjék az üvegdarabot, de megengedte, hogy Delmonico is ott maradjon. A huszonegy éves, langaléta diák az izgalomtól verejtékezve gubbasztott a domboldalban.
A következő három nap során kiderült, hogy az, amit eredetileg zöld üvegszilánknak néztek, valójában akkora, mint egy asztallap… és még mindig nem sikerült kiszabadítani a fölből. Ami az ásatáson dolgozók hozzáértését tekintve kifejezetten fura volt. Az nemkülönben, hogy lassacskán kezdett úgy tűnni, szakértőt kell hívniuk, aki meghatározza, miféle anyaggal is van dolguk valójában. Tekintve, hogy kiderült, nem jáde, de nem is üveg vagy valamiféle kerámia. A zöld lap jóval alkonyat után is megőrizte a napközben magába szívott meleget, pedig a síkságon napnyugta után gyakran kegyetlen hideg volt.
És akármi is volt, amit találtak, idegennek tűnt. Becsapta az ember szemét. Elég volt pár méterre távolodni a félig lebontott domboldaltól, s szinte eltűnni látszott a kőtörmelék közt.
A felfedezését követő negyedik napon Delmonico ágynak esett, és egy álló éjszakán át hányt a sátrában, miközben odakint krétafehér porvihart kavaró szélvész tombolt.
Mindenki influenzára gyanakodott, esetleg heveny gyomorrontásra. Maga Delmonico is így vélte, és csendes beletörődéssel kínlódott tovább.
Amíg meg nem jelentek a kezén a kiütések. A bőre megfeketedett, aztán egyre több helyen repedt be, s a kötések hamarosan már gennytől és nyiroktól sárgállottak.
Reggelre már a széklete is véres volt.
Másnap kocsiba tették, és az ásatást vezető tanár meg sem állt vele az Ankarai Központi Kórházig. Azonnal a balesetire került, ahol egy Celal nevezetű orvos vizsgálta ki, és sugárfertőzést állapított meg nála. A zárójelentését – a sugárfertőzés esetén kötelező eljárásnak megfelelően – továbbította a Közegészségügyi Hivatalnak, és már meg sem lepődött, mikor éjnek évadján katonák jelentek meg a kórházban, s csöndben és gyorsan elszállították a deliráló amerikait.
Rejtély – gondolta Celal. – De hát az élet tele van rejtélyekkel.
Delmonico az Amerikai Légierő egyik bázisán halt meg, egy héttel később. Azok, akikkel az ásatáson együtt dolgozott, eddigre már szintén karanténba kerültek. A két munkás, akik a jádedarabot próbálták kiásni, másfél nappal élték túl, s egy óra eltéréssel szenvedtek ki.
Az expedíció többi tagját kikérdezték, majd elengedték. Előtte azonban mindannyiukkal aláírattak egy nyilatkozatot, miszerint tudomásul veszik, hogy az események, melyeknek szemtanúi voltak, szigorúan titkosnak minősülnek, s mint ilyenről, senkinek sem beszélhetnek róla. Amennyiben mégis megtennék, az a Titoktartási Egyezmény értelmében nagyon súlyos büntetést von maga után.
A tizennégy megdöbbent amerikai szó nélkül aláírta a nyilatkozatot, s csupán egy akadt köztük, aki megszegte a fogadalmát.

Hét évvel William Delmonico halála után Warner Holden – aki korábban maga is régészként dolgozott, majd Portlandben nyitott autóalkatrész-kereskedést – arról mesélt egy hivatásos ufókutatónak, hogy annak idején szemtanúja volt, amint egy repülő csészealj burkolatdarabját próbálják kibányászni a földből egy törökországi ásatáson.
Az ufókutató figyelmesen végighallgatta Holdent, és megígérte, hogy utánajár a dolognak. Azt azonban nem kötötte az orrára, hogy ez az egész repülőcsészealj-mizéria már lerágott csont, és az olvasók ma már jóval szaftosabb történeteket várnak.
Ettől függetlenül egy évre rá mégiscsak megjelent a története – egy metafizikai titkokkal és idegenek által elkövetett emberrablással foglalkozó kötet lábjegyzeteként.
Holden semmiféle büntetést nem kapott, s 1998-ban halt meg, előrehaladott stádiumú fehérvérűségben.
A jáde-anomáliát – ahogy a deliráló Delmonico nevezte magában – sugárvédő öltözéket viselő katonák távolították el a talajból. Csak éjszaka dolgoztak, lámpafénynél, mert napközben megfőttek volna a sivatagi hőségben, s a harmadik éjszaka végére sikerült is kiszabadítaniuk a talaj fogságából egy szabálytalan alakú, 10,6 cm vastagságú, jókora tárgyat. Az egyik katonai megfigyelő törött tojáshéjhoz hasonlította a homogén felépítésű objektumot, de a katonák egyike sem akarta elképzelni azt, ami limuzin méretű tojásokat rak.
A tárgy 1 nm hullámhosszon bocsátott ki magából sugárzást, melynek mértéke azonban egyméteres távolságon túl már jelentősen csökkent. A furcsaságok sorában nem ez volt az első – és nem is az utolsó –, amire az objektumot tanulmányozók nem találtak magyarázatot.
Az Egyesült Államok és Törökország eközben már meg is egyezett a tárgy feltűnésmentes elszállítását illetően. Ólombélésű, jelöletlen konténerbe tették, ami egy Herkules-nehézbombázón hagyta el a törökországi NATO-légitámaszpontot, s indult meg nem nevezett rendeltetési helye felé.

Alan Sternt, a Nobel-díjas elméleti fizikust a massachusettsi Cambridge egyik szállodájában keresték meg, ahol az inflációs elméletről tartott előadást. A felkérést egy fiatalember hozta, aki a háromrészes öltönyében egyfajta anomáliának tűnt a slampos elméleti szakemberek, torzonborz asztrofizikusok és kopaszodó kozmológusok közt. Sternt, aki maga is kopaszodó, torzonborz tudós volt, egészen lenyűgözte a fiatal férfiból áradó csendes magabiztosság. Az ajánlata, melyben munkát kínált a tudósnak, már jóval kevésbé.
– Nem veszek részt titkos kutatásokban – rázta meg a fejét Stern, miközben szórakozottan figyelte a bár többi vendégét. – Ha nem publikálhatom, az számomra nem is igazi tudományos munka. És amúgy is, a Nemzetbiztonsági meg a Védelmi Minisztérium szinte minden megbízása zsákutca. A hidegháborúnak vége, és remélem, ez a hír az ön főnökeihez is elért, fiatal barátom!
– Szigorúan véve itt nem egy nemzetbiztonsági vagy védelmi projektről van szó – mondta türelmesen a fiatalember.
S azzal tovább magyarázott.
– Te jó ég! – suttogta Stern, mikor a fiatal férfi végre elhallgatott. – Ez… igaz lehet?
Aznap este, miközben az antropikus elméletről hallgatott egy nem különösebben érdekfeszítő előadást, a figyelme folyton elkalandozott. Még mindig az járt a fejében, amiről a fiatal férfi mesélt neki, s végül előhúzta a jegyzetfüzetét, kinyitotta, s a térdére fektette.
Isten minden dolgok gyökere – írta –, az Oszthatatlan egy, aki a Monádban lakozik.
Egyedül, csöndben.

A Two Rivers-i Fizikai Kutatólabort hat hónap alatt építették Észak-Michigan egy elhagyatott zugában, amit a kormány pár elszegényedett indiántól vásárolt. Two Rivers városkája örömmel fogadta a tőszomszédságában épülő létesítményt. A hely, ami valaha a malmaiból élt, idővel vadász- és horgászparadicsommá, majd külvárosi, fehér léckerítéses házaikból dolgozó menedzserek menedékévé vált, akik faxon és modemen keresztül tartották a kapcsolatot a világgal.
A főutca épületein direkt az ő kedvükért volt vörös téglaborítás és gázlámpák, és a vegyeskereskedés mellett nyílt igazán előkelő kávézónak is ez a réteg volt a célközönsége. Idővel persze adódtak súrlódások – a vízisíelők például folyton elüldözték a Merced-tóról a vadkacsákat, és a sporthorgászok kénytelenek voltak hidroplánt bérelni, hogy az vigye őket kellő távolságra a civilizációtól, de ezektől eltekintve a városka harminc év óta először indult virágzásnak.
A kutatólabor építését a városi tanács is örömmel üdvözölte. Az építőmunkások és a felszerelésük a nyugati főút felől érkezett, éjszaka, úgyhogy a városiak néhány kamionnál többet nem is láttak belőle. Persze rögtön elindult a találgatás, de abban mindenki egyetértett, hogy az építkezés számos új munkahelyet teremt majd. Az ebbéli remények azonban hamarosan szertefoszlottak. Az előre gyártott építőelemeket, csakúgy, mint a munkásokat, a lehető legnagyobb csöndben hozták, s a helyiek csupán egy rövidtávú megbízást kaptak a víz- és gázvezetékek lefektetésére.
S mikor a telep már elkészült, és az ott dolgozók kutatni kezdték, amit egy ilyen telepen kutatni szoktak – bármi is legyen az –, a személyzet továbbra is barakkokban, és nem a városban lakott. Az élelmiszert kamionok szállították nekik, s bár néha akadt köztük valaki, aki bejött Two Riversbe meginni egy sört vagy megnézni egy filmet a Cineplexben, de alapjában véve nem közösködtek a városiakkal.

Dexter Graham azon kevesek egyike volt, aki nemegyszer hangot adott már a kutatólaborral kapcsolatos kíváncsiságának. Dexter tanár volt, aki történelmet oktatott a J. F. Kennedy Középiskolában, s már nemegyszer megemlítette a menyasszonyának, Evelyn Woodwardnak, hogy a telep felépítésének nem volt semmi értelme.
– A védelmi kiadásokat amúgy is csökkentik, és az újságok szerint a kutatási büdzsét is rendesen megnyirbálták. Ennek ellenére ezek csak itt vannak! A mi kis világ végi Manhattan Tervünk.
Evelyn egy apró, tóparti szállót működtetett, ahonnan csodaszép kilátás nyílt. Dex ezt a péntek délutáni tantestületi értekezletet is ügyesen kihagyta azért, amit a menyasszonyával csak „délutáni huncutkodásnak” hívtak, s most az izzadsággal átitatott lepedő és takaró közt pihegtek.
Elsőnek Evelyn szedte össze magát annyira, hogy elhúzza a függönyt, aztán visszaheveredett az ágyba. Dex kifejezetten szerette a szex utáni beszélgetéseket, de ez alkalommal a kedvenc témáját – a kutatólabort – nem ő, hanem a párja hozta föl. Mint kiderült, Evelynnek új lakója volt, egy Howard Poole nevezetű fiatal férfi, aki a Two Rivers-i Fizikai Kutatólaborban dolgozott.
– Elképesztő! – nyújtózott egyet Dex. – Mintha nem lenne elég helyük a telepen! Még sose hallottam olyat, hogy közülük bárki is a városban szállt volna meg.
– Ugyan már, ne légy ilyen cinikus! – korholta Evelyn. – Howard szerint az a probléma, hogy hirtelen túl sok munkást kellett elszállásolniuk, ő meg ott maradt a buli közepén, szék nélkül. Amúgy meg csak egy hetet tölt majd itt, de azt mondja, hogy mindenképp látni szeretné a várost.
– Igazán dicséretes a kíváncsisága!
Evelyn megcsóválta a fejét, aztán kikelt az ágyból, és nekiállt felhúzni a bugyiját. Dex mindig mindenre cinikusan reagált, és ezt egyre kevésbé találta vonzónak a férfiban. Még csak negyvenéves volt, de gyakran máris úgy beszélt, mint a kétszer ennyi idős, iskolai pedellus, aki egyfolytában a műfogsorát csattogtatja, és a kormányt szapulja.
A kérdés csak az volt, vajon mennyire mászik rá Dex Howard Poole-ra vacsoránál. Evelyn nagyon remélte, hogy semennyire. Máris megkedvelte Howardot, aki fiatal volt, szerény, és a maga félénk és szemüveges módján még jóképű is. Az akcentusa pedig… azt egyenesen imádta! Talán bronxi vagy queensi, de az biztos, hogy nem detroiti. Evelyn még soha nem járt Detroittól keletre.
Gyorsan felöltözött, aztán lesietett a konyhába, és nekilátott elkészíteni a vacsorát. Négy személyre főzött – Dexnek, saját magának és a két lakójának. Az egyikük Howard volt, a másik pedig egy Friedel nevű kaliforniai nő.
Halkan dúdolt, miközben összeállította a könnyű, zöldséges csirkesalátát. A délutáni légyottok mindig feldobták, úgy érezte, szinte száll a patyolattiszta linóleumpadlón.
A vacsora egész jól sikerült. Elsősorban Mrs. Friedel beszélt, s hosszan taglalta, milyen gyönyörű is a környék, és hogy az ő drága, megboldogult férje mennyire élvezné az itteni kirándulásokat.
A saláta mindenkinek ízlett, és tele gyomorral senki sem szeret piszkálódni. Ehhez sokban hozzájárult az is, hogy gyönyörű tavaszi este volt, talán az első langymeleg este az évben.
Howard Poole, aki Evelynnel szemben ült, sokat mosolygott, de keveset beszélt. Lassan evett, és szemlátomást kiélvezte az étel ízét.
Dex először a fahéjas almatorta közben hozakodott elő a tabunak számító témával.
– Jól tudom, hogy ön a Védelmi Minisztérium telepén dolgozik, Howard?
Evelyn összerezzent, de Howard csak mosolygott, és megvonta csontos vállát.
– Én még soha nem gondoltam így rá, de… igen, a telepen dolgozom.
– Az újságokban kormánylétesítménynek nevezik – dőlt hátra a székében Dex.
– Igen.
– És mégis mivel foglalkoznak egy ilyen helyen?
– Tudja, Mr. Graham, én még új vagyok Two Riversben, úgyhogy egyelőre nemigen tudnám megmondani.
– Gondolom, ez akkor azt jelenti, hogy szigorúan titkos.
– Inkább csak annyit jelent, hogy sajnos fogalmam sincs.
– Kér valaki kávét? – kérdezte Evelyn, miközben az asztal alatt jól sípcsonton rúgta a vőlegényét.
– Jól hangzik – bólintott Howard. – Köszönöm, én kérek!
Dex csak mosolygott, és bólintott. Mrs. Friedel azonban nem kért, és sűrűn szabadkozott, hogy épp ő az, aki asztalt bont.
– Mennem kell.
– Sötétedés után akar kocsiba ülni? – húzta föl a szemöldökét Evelyn.
– Kivételesen igen – szabódott az özvegyasszony. – Tudják… én tényleg nem hiszek az álmokban, de ma… szóval délelőtt szunyókáltam egy kicsit, és álmomban Bennel beszéltem.
– A férjével?
– Igen. És az én drágám azt mondta, hogy pakoljak össze, és üljek kocsiba. Elég nyugtalannak tűnt – pirult el a nő. – Tudom, hogy hangzik ez, de kérem, ne nézzenek így rám! Nem vagyok holdkóros!
Most Evelynen volt a pirulás sora.
– Nem, semmiképp sem, Mrs. Friedel! Én is amondó vagyok, hogy az ember hallgasson a megérzéseire!
De mindannyiukon látszott, hogy mennyire furcsának találják a dolgot.
Miután elmosogatott, sétálni indultak a vőlegényével. A tópartra vezető ösvény állólámpáit bogarak rajzották körül, de a szúnyogoknak ez az idő szerencsére még túl hűvös volt.
– Meg kell ígérned, hogy miután összeházasodunk, nem piszkálod többet a vendégeket!
Dex elmosolyodott, és lovagiasan meghajolt.
– Rendben, szívem. Egyébként pedig nem állt szándékomban piszkálni Howardot.
Evelyn tudta, hogy ez valóban így van. Dexter nem volt rosszindulatú ember, csak keserű, akinek gyakran nehezére esett nem gúnyosan szemlélni a világot.
– Láttam, hogy majd megpukkadtál, hogy nem válaszolt! – somolygott a nő.
– Ez a Howard rendes kölyöknek látszik – vonta meg a vállát Dex. – Az a fajta, aki az egyetemi évek alatt végig színjeles tanuló volt. Biztos valami fejvadász cég szervezte be, és ha most jött, tényleg nem sokat tudhat arról, hogy mi is folyik a telepen.
– Lehet, hogy semmi sem folyik a telepen! – biggyesztette le a száját a nő. – Legalábbis semmi rossz.
– Elképzelhető.
– Bármit is csinálnak, lefogadom, hogy az tökéletesen biztonságos.
– Csernobil is az volt, amíg fel nem robbant!
– Istenem, tudod, hogy kezdesz paranoiás lenni?
Dex felnevetett, és a jókedve ragadósnak bizonyult. Aztán egymásba karoltak, úgy sétáltak tovább, egészen a mólóig.
Mire visszaindultak, a fejük felett már kigyúltak az első csillagok, és Evelyn fázósan bújt közelebb a vőlegényéhez.
– Maradsz éjszakára?
– Ha szeretnéd…
– Persze hogy szeretném!
Dex szorosan átölelte, és megszaporázták a lépteiket.
A férfinak később még eszébe jut majd a Csernobillal kapcsolatos megjegyzése. Talán egyfajta előérzet volt, mint Mrs. Friedel álma? Talán a zsigerei éreztek meg valamit, amire az elméje nem figyelt föl időben?
Állítólag ebben az állatok messze lekörözik az embert. Ott volt például Evelyn macskája, Tankcsapda. A cirmos egész este úgy viselkedett, mint akinek elmentek otthonról, körbe-körberohangált a hálószobában, mígnem Evelyn is megelégelte az ámokfutását, és szépen kitette a szűrét.
Talán valami sugárzás volt, amit a macska ösztönösen megérzett? Valami a tó sötét vizén túlról érkező, emberi érzékszervek számára felfoghatatlan jelzés?
Meglehet. Talán.

 A Misztérium előrendelhető a Galaktikabolton:
http://galaktikabolt.hu/termek/robert_charles_wilson_miszterium.html