Jack McDevitt életről, írásról és Benedictről

Az SF Signal honlapon remek interjú látott napvilágot Jack McDevittel, az egyik legegyedibb angolszász science fiction íróval. McDevitt volt taxisofőr, vámügyőr, tréner, évtizedekig nem írt semmit, aztán hirtelen robbant be az SF irodalmi köreibe. Már kilenc éve folyamatosan döntős a Nebula-díjért (2007-ben meg is nyerte az Elveszett kolóniával), első regényével pedig, amit valaha kiadtak, megszerezte a Philip K. Dick-díjat. Könyveinek magyar kiadása folyamatosan zajlik, Alex Benedict sorozatának ötödik része, az Echo hamarosan megjelenik. Az SF Signalnak az interjút Bryan Thomas Schmidt készítette, a Science Fiction and Fantasy Writer’s Chat (SFFWRTCHT) mozgatórugója. A beszélgetést nagy terjedelme miatt részletekbe nközöljük.

SFFWRTCHT: Kezdjük az alapoknál: miben gyökerezik önnél a science fiction és a fantasy iránti érdeklődése?

Jack McDevitt: Apám elvitt a harmadik Flash Gordonra és a Buck Rogers filmekre, amikor négy éves voltam. Onnantól soha nem gyógyultam ki belőle.

SFFWRTCHT: Melyek azok a szerzők, akik a legnagyobb hatással voltak önre, mikor felfedezte a műfajt?

JM: Burroughs, Bradbury, Heinlein, Simak, Sturgeon, Clarke… Amikor középiskolában tanítottam angol nyelvet, a science fictiont magát és különösen Ray Bradbury munkáit arra használtam, hogy olyan srácokat tegyek szenvedélyes olvasókká, akik amúgy nem igazán lelkesedtek a hivatalos tananyag iránt. Kimondottan hatásos volt.

SFFWRTCHT: Mikor kezdett komolyan írni, és mennyi idő telt el az első kiadásáig?

JM: Tizenhat éves voltam, amikor egy történetet beküldtem a The Magazine of Fantasy & Science Fictionnek. Visszaküldték, és Anthony Boucher írt hozzá egy levelet, hogy miért nem publikálták a történetet – de abban a levélben sok bátorítás volt. Úgy hittem, udvariaskodni akart, úgyhogy nem próbáltam meg többé. Két-három évvel később megnyertem a LaSalle Főiskola Gólya Novella Versenyét. Ugyanabban az évben olvastam el a Copperfield Dávidot, és rájöttem, hogy soha nem tudok majd ezen a szinten írni. Úgyhogy feladtam, és negyed évszázadon át egy sornyi történetet nem írtam. Akkor éppen vámvizsgálókat képeztem, és nagyon bánkódtam az elszalasztott írói pálya miatt. A feleségem, Maureen sürgetett, hogy próbálkozzak még egyszer. Írtam egy Zip Code című novellát egy postai irattologatóról, aki nem mer ringbe szállni a nőért, akit szeret, mert fél a visszautasítástól. Aztán érkezik egy hosszasan késő levél Ralph Waldo Emersontól, benne Emerson híres megfigyelése: hinned kell magadban. Hogy ha erre képes vagy, mindenre képes vagy.

A postás persze meg is tette a kellő lépést. A történetet kétszer utasították vissza, de a második alkalommal egy Ed Ferman által írt üzenettel jött vissza. A magazin tele van, magyarázta. Sajnálja. Még mindig nem értettem mg ekkor, mit jelent egy személyes, írott válasz magától a főszerkesztőtől, és ott is hagytam volna az egészet, ha Maureen nem javasolja, hogy nézzünk rá még egyszer a történetre, tegyük kicsit szaftosabbá, és próbáljuk meg még egyszer. El is ment a Twilight Zone-ba, T.E.D. Klein megvette és megváltoztatta a címét Az Emerson-hatásra. Az ünneplés azóta is tart.

SFFWRTCHT: Tanult kreatív írást az iskolában? Honnan tanulta a mesterséget?

JM: A két lehetséges kurzusból az egyiket végeztem el: amennyire emlékszem, pusztán az olvasáson keresztül tanultam meg írni. Mark Twain, Hemingway, Thurber, Fitzgerald, Kafka, Dreiser, Irwin Shaw. Meg persze az SF írók. No meg Tolsztoj és Dosztojevszkij.

SFFWRTCHT: És honnan jött az ötlet Alex Benedicthez és Chase-hez?

JM: Mindig is érdekeltek az elveszett, értékes dolgok. Ez mindenféle dolgot magában foglal. Volt egy itáliai kutató a felvilágosodás ekorai éveiben, aki Görögországból tartott hazafelé, egy korábban nem ismert gyűjteménnyel görög drámákból, de lehet, hogy történetek voltak), amik ismét elvesznek, amikor a hajója elsüllyedt egy viharban. Azt se tudjuk, mi volt a tartalmuk… Vagy a Jupiter-templom Pompeiben. Vagy a történelem azon részei, amiket hajlamosak vagyunk elfelejteni: például a filippínó nők bátorságát, akik a Halálmenet idején dacolva a japán őrökkel vizet és élelmet vittek a foglyoknak. Többüket agyonverték vagy lelőtték. Természetesnek tűnt, hogy létrehozzak egy régiségkereskedőt, aki 9000 évvel utánunk él és történelmi rejtélyekkel néz farkasszemet.

SFFWRTCHT: Mennyi ideig írta az első könyvét mielőtt eladta?

JM: Szerencsés voltam. A negyedik kisregényem, a Cryptic eljutott a Nebula szavazásig, és ott megragadta Terry Carr figyelmét. Azzal reagált rá, hogy felkért: írjak egy regényt az Ace Specials sorozatba, Tehát a könyvet előbb adtam el, mintsem tudtam volna, egyáltalán miről fog szólni.

SFFWRTCHT: Mik a legfontosabb elemei a hard-sf rejtély-regénynek? Ez lenne a műfaja, vagy ennek szánná?

JM: Ez valószínűleg a lehető legjobb besorolás, Bryan. Hogy működjön, kell a narratívába valami, ami túlmutat a klasszikus “kivoltaz?”-on. Ehelyett az olvasót hajtania kell a kíváncsiságnak: mi a fene történik itt? Hogy tűntek el ezek az emberek a Polaris fedélzetéről, amikor az űrruhák és a landolóegység is ott maradt, és különben sincs a közelben semmilyen lakható hely vagy bolygórendszer? Vagy miért mondta az ismert horror-író: “mindnyájan halottak”, amikor tulajdonképpen senki nem halt meg, és még csak fenyegetettség alatt sem állt senki (első ránézésre). És így tovább. Ehhez nem kell egy démonian gonosz karakter és a manipulációi. És ezzel, amikor eljön az igazság pillanata, az olvasó elmosolyodik, és azt gondolja: “Szent pék, hogy nem gondoltam én erre? Látnom kellett volna előre.”

SFFWRTCHT: Hogyan sikerült elérnie a helyes tempót és hangnemet? Kell utólag “nyirbálnia”?

JM: Több vázlaton keresztül. Az első vázlatom mindig borzalmas. A Priscilla Hutchins regényeim egyike, az Omega kb. tizenhatszor lett átírva. Addig maradok vele, ameddig egyszer jónak nem érzem. Ez azt jelenti, hogy a tempó és a hangnem valahol a tudatalattimban van elzárva. És bizony, sok nyirbálást és hozzátapasztást végzek, természetesen. Sok változtatást.

SFFWRTCHT: Sokat kutatott az antik dolgok és az aukciós eladások és ilyen karrier témáiban?

JM: Nem igazán. Alex egyszerűen úgy működik, ahogy én is tenném, ha az ő munkáját végezném.

SFFWRTCHT: Volt olyan író, aki befolyásolta ennek a megírását?

JM: Ritkán olvasok jó írótól úgy, hogy ne vennék el tőle valamit, amit használni tudok. Ha egyet ki kéne emelnem közülük, akkor az viszont John Dos Passos és az USA-trilógiája volna.

SFFWRTCHT: Ezek a távoli jövőbe helyezett regények olyan galaxisban, ami eléggé különbözik a miénktől. Mondana pár dolgot a világról, ahol ezek a történetek játszódnak?

JM: Tulajdonképpen nem is lehet sok mindent mondani! Rimway – ez egy másik Föld, hasonló gravitáció, hasonló környezet. A kultúra is nagyban hasonlít a miénkhez. Az emberek még mindig szeretnek éttermekbe járni. Még mindig lazulnak bárokban és vízparton. Szeretik a csónakázást. A sport népszerű időtöltés. De a műveltségi-oktatási szint magasabb. Az embereknek nem kötelező dolgozni, ha egy szórakozással teli életre vágynak (de nem igazán van mit a tejbe aprítaniuk munka nélkül, és a társadalom nem nézi jó szemmel a semmittevőket – ford.). A szegénységet eltörölték – nem mentem bele a gazdasági részletekbe, mert a gazdaságtan elaltatja az embereket. De a 12. évezred technológiailag dejlett világában elegendő jut azért mindenkinek. Az emberek barátságos világokat már évezredek óta gyarmatosítanak. Az emberek közti háború fogalma a távoli múlt ködébe vész, Alex korában senki elképzelni sem tudja. A szegénység eltűnésének és a magas oktatási szintnek hála a bűnözés minimális. Nincsen ún. bűnözői karrier: azok a törvénysértők, akik képtelennek tűnnek változtatni életükön, kapnak egy elmetörlést (ami, bizonyos értelemben egyenértékű a halálbüntetéssel).

SFFWRTCHT: Mennyi energiát fordít a világ építésére, mielőtt írni kezdene? Vagy csak összerakja, amikor szükség lesz rá?

JM: A geológiai értelemben vett világ építése soha nem volt az Alex és Chase történetek középpontjában. Persze, meg kell dolgozniuk a gravitációval meg mindenfélével, de ezek nem központi dolgok. Az olvasók pont elég jók abban, hogy más világokat elképzeljenek. Én próbálok adni pár részletet, aztán átadom nekik a stafétabotot.

SFFWRTCHT: Érdekes (és talán visszásnak tűnő) döntés a részéről, hogy Chase szemszögéből meséli el ezeket a történeteket, és nem Alexéból, aki mégis sokkal inkább “főszereplős”. Miért döntött így? Mik a kihívások, amikkel így szembesül íróként?

JM: A sorozat első regénye, a Született Stratéga Alex szemszögében íródott. A második rész, a Polaris szintén Alex-perspektívájúnak indult, de aztán amikor vagy három negyedig megírtam a könyvet, rájöttem, hogy Sherlock Holmes okkal tartotta Watsont: Holmes túl sokat tudott. Túl sok belső információt adna ki. A probléma az, ha Holmes mesélne, a bizalmába kéne fogadnia az olvasót. Van ugyanis egy szabály, hogy a nézőpont-karakter nem titkolhat el dolgokat az olvasó elől. Nem működik. Amellett, hogy Holmes túl sokat tud, kell neki valaki, aki felteszi azokat a kérdéseket, amiket az olvasó is feltenne. Tehát, hogy mi is volt a kutyával éjjel, Holmes? Mert hogy, úgy értem, nem ugatott egyszer sem.

“Pontosan, Watson!”

A Született Stratéga természetéből adódott, hogy lehetőségem legyen az ő szemszögében írni, de a Polarisnál a Benedict-látószöggel túl sok probléma járt együtt. Tehát az első verziót elvetettem, és hagytam, hogy Chase meséljen. Ennyi munkától megválni fájt, persze, de nem utoljára tettem.

(folytatása következik!)

SF Signal