Jön, jön, jön! Robert J. Sawyer: Kifürkészhetetlen

A Könyvfesztiválra érkezik Robert J. Sawyer: Calculating God című kötete végre magyarul! Olvass bele elsőként a Kifürkészhetetlenbe ITT!

A hajótest teljesen sima volt, nem volt rajta semmilyen robot kreálta anyag, mint a filmekben majdnem minden űrhajón a Star Wars óta. Ahogy földet ért, rögtön kinyílt egy ajtó az oldalán. Téglalap alakú volt, de széles és alacsony. Fölfelé csúszva nyílt ki az ajtó, amiből rögtön arra lehetett következtetni, hogy nem emberi utasa van. Az emberek nem nagyon készítenek ilyen ajtót, mert féltik a fejüket, nehogy megsérüljön.
Másodpercekkel később kijött az idegen. Úgy nézett ki, mint egy óriási, aranybarna pók gömbölyű testtel, mely akkora lehetett, mint egy nagy strandlabda, és lábai minden irányban kiálltak.
A planetárium előtt egy kék Ford Taurus nekiment egy vörösesbarna Mercedes-Benz hátuljának, miközben sofőrjeik szájukat tátva nézték a látványosságot. Sok volt a járókelő, a legtöbbjük inkább álmélkodott, de nem félt a látottaktól, bár néhányan azért leszaladtak a Museum metróállomás lépcsőjén, melynek két kijárata is van a planetárium előtt.
A hatalmas pók megtette a rövid sétát a múzeumhoz. A planetárium a ROM alépülete, ezért a két épületet egy második emeleti magasságban levő folyosó köti össze, de egy köz választja el azokat az utca szintjén. A múzeumot 1914-ben építették, jóval hamarabb, mielőtt bárkiben is felmerült a megközelíthetőség problémája. Kilenc széles lépcsőfok vezet fel a bejárat hat üvegajtajához, a tolókocsi-feljárót jóval később építették. A földönkívüli megállt egy pillanatra, szemmel láthatólag azt próbálta eldönteni, hogy melyik utat válassza. Végül is a lépcsők mellett döntött, a tolókocsi-feljáró oldalai túl közel voltak egymáshoz, kiálló lábai nem fértek volna el.
A lépcső tetején az idegen ismét meghökkent egy rövid időre. Valószínű, hogy egy tipikus sci-fi világban élt, ahol az ajtók automatikusan oldalra csúszva nyílnak. Nézte a külső üvegajtósort, melyek a hozzájuk erősített, csőszerű rudak húzásával nyithatóak, és úgy tűnt, hogy nem érti. Másodpercekkel érkezése után egy gyerek jött ki az ajtón abszolút nem törődve azzal, hogy mi is történik körülötte, de amint meglátta a földönkívülit, meglepődve felkiáltott. Az idegen nyugodtan megragadta a nyitott ajtót egyik végtagjával – hatot használt a járáshoz, és két szomszédos végtagot mint karokat –, és átpréselte magát az előcsarnokba. Pár lépésnyire egy második sor üvegajtó nézett farkasszemet vele, ez a dupla ajtós rendszer mintegy légszigetelőként segít a múzeum belső hőmérsékletét kontrollálni. Az idegen a földi ajtók működéséről szerzett tapasztalatai alapján meghúzta és kinyitotta az egyik belső ajtót, és elindult a Rotundába, a múzeum nagy, nyolcszögletű előcsarnokába. A Rotunda a ROM-nak annyira jellemző szimbóluma, hogy a negyedévente megjelenő tagsági újságot is Rotundának hívják, annak tiszteletére.
A Rotunda bal oldalán van a Garfield Weston Kiállítóterem, melyet különleges kiállításokra használnak, jelenleg itt volt a Burgess-pala kiállítás, melynek elkészítésében részt vettem. A világ két legjobb Burgess-pala kiállítása itt, a ROM-ban és a Smithsonianben volt, bár egyik intézmény sem szokta a nagyközönség számára kiállítani ezt a gyűjteményt. Én intéztem el egy időszakos, közös kiállítást, mely először itt volt megtekinthető, majd egy washingtoni kiállítás volt tervbe véve.
A múzeum Rotundától jobbra eső szárnya tartalmazta a megsiratott Geológiai Galériát, ahol most ajándékboltok és egy Druxy’s Deli gyorsétkezde van – egy azok közül az áldozatok közül, amit a ROM hozott Christine Dorati vezetése alatt annak érdekében, hogy „attrakcióvá” váljon.
A teremtmény gyorsan a Rotunda túloldala felé igyekezett, a belépőjegy-árusítók és a tagsági szolgáltatások pultjai közé. Tulajdonképpen ezt sem láttam személyesen, de az egészet felvették a biztonsági szolgálat kamerái, ami jó is, mert különben senki sem hitte volna el. A földönkívüli odaoldalgott a kék zakós biztonsági őrhöz, Raghubirhoz, aki egy őszülő, jóindulatú szikh, és szinte örök idők óta itt dolgozik. Így szólt tökéletes angolsággal:
– Elnézést kérek, szeretnék egy őslénykutatóval beszélni.
Raghubir barna szemei kikerekedtek, de hamar megnyugodott. Később azt mondta, biztos volt benne, hogy ez valami vicc. Sok filmet készítenek Torontóban, és valami különös oknál fogva még ennél is több tudományos-fantasztikus tévésorozatot. Az elmúlt években ilyen volt a Gene Roddenberry’s Earth: Final Conflict, a Ray Bradbury Theater és az újjáélesztett Twilight Zone. Azt gondolta, ez valami jelmezes alak, valami animációs kellék.
– Milyen őslénykutatóval? – kérdezte fapofával, belemenve a játékba.
– Egy megnyerő személyiségűvel, ha lehet. – És gömbölyű torzója megrándult.
A videofelvételen látszik, hogy Raghubir teljesen sikertelenül próbálta meg elnyomni a vigyorát, miközben ezt kérdezte:
– Úgy értem, hogy gerinctelennel vagy gerincessel?
– Nem minden őslénykutatójuk emberi eredetű?
Esküszöm a mindenhatóra, ez mind föl van véve szalagra.
– Persze hogy mindegyik emberi eredetű – mondta Raghubir. A látogatók egy kisebb csoportja gyűlt össze körülöttük, és amit a kamera ugyan nem mutatott, sokan néztek le az emeleti belső erkélyekről a Rotunda csiszolt márványpadló burkolatára.
– De néhány közülük gerinces őskori leletekre és néhány pedig gerinctelenre specializálódott.
– Ó! – mondta az idegen. – Ez mesterséges megkülönböztetésnek tűnik. Bármelyik megteszi.
Raghubir felemelte a telefonkagylót, és az én mellékemet tárcsázta. A Kurátori Központban, rejtve az új, visszataszító Inco Limited Földtudományi Galéria mögött – mely tömören kifejezi Christine meglátását a ROM jövőjéről –, felkaptam a telefonomat.
– Jericho – szóltam a kagylóba.
– Dr. Jericho – hallottam Raghubir hangját azzal a jellegzetes akcentussal. – Van itt valaki, és szeretne önnel találkozni.
Egy őslénykutatóval találkozni nem éppen akkora feladat, mint egy nagyvállalat igazgatójával. Persze mi is szeretjük, ha a látogatók bejelentkeznek előre, de állami alkalmazottak vagyunk, az adófizetőkből élünk. Mégis megkérdeztem:
– Ki az?
Raghubir tétovázott, mielőtt megszólalt.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha idejönne, és megnézné a látogatót, dr. Jericho.
Nos, a Troödon-koponya, amit Phil Currie küldött át a Tyrrellből, türelmesen várt 70 millió évet, várhat még egy kicsit.
– Azonnal ott leszek. – Elindultam az irodámból, elhagyva az Inco Galériát – isten a tanúm, hogy mennyire utálom azokat az ízléstelen festményeket, a hatalmas, hamis vulkánt és a rezgő padlót –, átvágtam a Currelly Galérián ki a Rotundába, és…
És…
Jézusom!
Jézus Krisztus!
Ott helyben megmerevedtem.
Lehet, hogy Raghubir nem ismeri fel a különbséget egy igazi hús-vér lény és egy gumiruha között, de én igen. Az a valami, ami türelmesen várakozott a jegyárusító pénztár mellett, kétségkívül egy valódi biológiai lény volt. Erről abszolút meg voltam győződve. Egy életforma volt…
És…
És tanultam a földi életformákról, azok kialakulásának kezdetétől, kezdve a prekambriumi legelejétől. Gyakran láttam őskori leleteket, melyek egy új biológiai fajt vagy nemet jelöltek, de soha sehol nem láttam egy ilyen nagyszabású állatot, mely egy teljesen új törzset képvisel.
Egészen mostanáig.
Ez a teremtmény egy abszolút életforma volt, és abszolút nem a Földön fejlődött ki.
Korábban említettem, hogy pók alakja volt, a járdán az emberek, akik először látták, így írták le. De annál sokkal bonyolultabbnak tűnt. A pókfélékhez való felületes hasonlósága ellenére az idegennek belső csontváza volt. Végtagjain a dudorodó izmokat hullámos bőr fedte, egyáltalán nem olyanok voltak, mint egy nyurga, szilárd külső vázú antropoid végtagjai.
Minden modern földi gerincesnek négy végtagja van (vagy mint a kígyók és a bálnák, egy ilyen teremtményből fejlődtek ki), és minden végtag nem több mint öt részből áll. Ennek a lénynek az ősei nyilvánvalóan egy másik óceánban keletkeztek, egy másik világon: nyolc végtagja volt sugarasan elhelyezkedve a középen levő test körül, és a nyolcból kettő kéznek specializálódott, melyek hat háromízű ujjban végződtek.
Szívem hevesen kalapált, és alig kaptam levegőt.
Egy földönkívüli!
És kétségkívül egy értelmes földönkívüli. A teremtmény gömbölyű testét olyan ruha takarta, mely leginkább egy hosszú, fényes és kék, szalag alakú anyagra emlékeztetett, mely többszörösen a torzó köré volt tekerve úgy, hogy minden alkalommal két másik végtag között haladt át, ezzel szabad utat engedve a kiálló végtagoknak. A ruhát egy díszített korong tartotta össze a két kar között. Sohasem szerettem a nyakkendőket, de megtanultam, hogyan kell megkötni azokat, és ma már anélkül is meg tudom kötni, hogy a tükörbe kellene néznem (és így volt ez már akkortájt is). Az idegennek sem jelenthetett ennél nagyobb gondot e ruha felvétele reggelente.
A ruha hézagjai között két keskeny csápszerű, tapogató dolog is kiállt, melyek végződései akár szemek is lehettek, színjátszó gömbök, kemény, kristályosnak látszó védőburokkal. A kocsányok lassan kígyóztak előre és hátra, időnként egymáshoz közelítve, majd távolodva. Elgondolkoztam azon, hogy milyen is lehet a teremtmény térérzete úgy, hogy nem állandó a távolság a szemei között.
Az idegen egy cseppet sem tünt rémültnek sem az én, sem a Rotundában jelen levő többi ember miatt, bár torzója lassan emelkedett és süllyedt, amit csak remélhettem, hogy nem a terület kijelölése miatt tett. Valójában a mozgás szinte hipnotizáló volt, a torzó lassan emelkedett és süllyedt, ezzel egy időben hat lába megfeszült és elernyedt, a szemkocsányok közelebb húzódtak, majd távolodtak. Ekkor még nem láttam a videót, melyen Raghubir és a lény beszélgetése zajlott, úgy gondoltam, talán ez a tánc kísérlettétel a kommunikációra – mintegy testrészekkel készített jelbeszéd. Gondolkoztam azon, hogy én is megfeszítem a térdeim, sőt még az is megfordult a fejemben, hogy egy iskolai táborban negyvenegynéhány évvel ezelőtt tanult trükköt kipróbálok, és kancsítok a szememmel. De a biztonsági kamerák ránk szegeződtek, és ha tévedek, akkor idiótának fogok tűnni a hírekben az egész világon. Valamit mégis meg kellett próbálnom. Fölemeltem a jobb kezem tenyeremmel kifelé köszöntésképpen.
A lény azonnal utánozta a gesztust, egyik kezét behajlítva a két ízület egyikén, és széttárta a végén levő hat végződést. Ezután valami hihetetlen történt. Egy hosszúkás vágás nyílt két legmellsőbb végtagja felső részén, és a bal oldali vágásból egy szótag jött ki: „hel”, aztán a jobb oldaliból valamivel mélyebb hangon a másik: „ló”.
Éreztem, hogy leesik az állam, és egy pillanat múlva a kezem is.
Folytatta gömb alakú testével a hintázást, miközben szemkocsányai változatlanul integettek. Újra próbálkozott: a bal oldali elülső végtagjából érkezett a „bon” szótag, utána a jobb oldaliból a „jour”.
Meglehetősen ésszerű volt a feltételezése. A múzeum legtöbb felirata kétnyelvű, angol és francia. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, aztán kinyitottam a szám – na nem mintha tudtam volna, hogy mit is mondjak –, de be is csuktam rögtön, amikor a teremtmény ismét megszólalt. A szótagok ismét a bal és a jobb oldali szájból jöttek felváltva, mintha pingpongot játszanának: „Auf” „Wie” „der” „sehen”.
Hirtelen kiszakadt belőlem:
– Auf Wiedersehen azt jelenti, hogy viszontlátásra, nem azt, hogy helló.
– Ó! – mondta a földönkívüli. Felemelte két másik lábát, amit úgy is értelmezhettem, mint vállvonogatást, aztán folytatta, megint csak váltakozó irányból jövő szótagokkal:
– Hm… nem német az anyanyelvem.
A meglepődéstől nem tudtam nevetni, de már nem voltam olyan feszült annak ellenére sem, hogy szívem még mindig ki akart ugrani a torkomon.
– Te egy földönkívüli vagy – szóltam. Tíz évet töltöttem az egyetemen, hogy doktorátust szerezzek a teljesen nyilvánvaló definiálásához…
– Ez így van – mondta a láb-száj. A lény hangja férfiasnak hangzott, bár csak a bal oldali volt igazi basszus. – De miért fogalmazzunk általánosan? A forhilnor fajhoz tartozom, és személyi nevem Hollus.
– Öö… örvendek, hogy találkoztunk – mondtam.
A szemek várakozóan ingadoztak.
– Ó, elnézést, én pedig az emberi fajhoz tartozom.
– Igen, tudom. Homo sapiens, ahogy ti, tudósok mondjátok. És mi a személyi neved?
– Jericho. Thomas Jericho.
– Elfogadható-e, ha a „Thomast” „Tom”-nak rövidítem?
Meg voltam döbbenve.
– Hogyan ismerheted az emberi neveket? És a fenébe is, honnan tudsz angolul?
– Tanulmányozom a világotokat, ezért vagyok itt.
– Felfedező vagy?
A kocsányok közelebb hintáztak egymáshoz, majd hirtelen megmerevedtek.
– Nem egészen – mondta Hollus.
– Hát akkor micsoda? Remélem, nem vagy valami támadó vagy betolakodó?
A kocsányok S alakban kezdtek mozogni. Talán nevethetett?
– Nem! – És széttárta két karját.
– Bocsáss meg, de úgy tűnik, kevés van benned abból, amit a kollegáimmal keresünk. – Hollus megállt, úgy, mintha gondolkozna. Aztán egy pörgő mozdulatot tett az egyik kezével, mintha arra akart volna utasítani, hogy forduljak meg. – Persze ha akarod, adhatok egy fenékszondát…
Az előtérben körülöttünk ácsorgó kis közönségünk irányából sóhajtásokat lehetett hallani. Megkíséreltem nem létező szemöldökömet felhúzni.
Hollus kocsányai ismét S alakban ingadoztak.
– Bocsánat, csak vicceltem! Nektek, embereknek valami egészen furcsa felfogásotok van a földönkívüli látogatókról. Őszintén, nem foglak bántani sem téged, sem a hozzátartozóidat, ha már itt tartunk.
– Köszönöm – válaszoltam. – Szóval azt mondtad, hogy nem egészen felfedező vagy.
– Nem.
– És nem vagy támadó sem.
– Persze hogy nem.
– Akkor micsoda? Talán turista?
– Aligha. Tudós vagyok.
– És velem akarsz találkozni? – kérdeztem.
– Őslénykutató vagy, nem?
Bólintottam, aztán rájöttem, hogy nem biztos, hogy érti, mi is a bólintás, ezért szóban is válaszoltam:
– Igen. Dinoszaurusz-őslénykutató vagyok, és hogy pontos legyek, szakterületem a ragadozó Theropodák.
– Igen, akkor veled szeretnék beszélni.
– Miért?
– Van itt valami hely, ahol négyszemközt tudnánk beszélgetni? – kérdezte Hollus, miközben szemkocsányai forogtak, hogy minden minket körülvevőt lásson.
– Persze, igen – mondtam. – Természetesen. – Teljesen el voltam képedve ezen az egészen, miközben besétáltam vele a múzeumba. Egy földönkívüli, esküszöm a mindenhatóra, egy földönkívüli! Hihetetlen, teljességgel hihetetlen.
Elhagytuk a két lépcsőfeljárót, mindkettő egy hatalmas totemoszlop körül kanyarog – Nisga’a a jobb oldalon nyolcvan láb magasba emelkedik, bocsánat, huszonöt méterre, az alagsortól egészen a harmadik emeleti tetőablakig, és az alacsonyabb, Haida, a bal oldalon erről a szintről indul. Aztán átmentünk a Curelly Galéria egyszerű kiállítókabinetjei között, melyekben igazán nincs semmi különös. Egy áprilisi munkanap volt, nem volt zsúfolt a múzeum, szerencsénkre nem mentünk el egyetlen múzeumlátogató iskoláscsoport mellett sem, miközben a Kuratóriumi Központba vettük az irányt. A múzeum látogatói és a biztonsági őrök azért így is megfordultak utánunk, és néhányan közülük meglepődve felkiáltottak, ahogy Hollusszal elhaladtunk mellettük.
A Royal Ontario Museum majdnem kilencven éve nyílt meg. Kanada legnagyobb múzeuma, és egy a világ azon kevés múzeumai közül, mely több tudományágat is átfog. Faragott mészkő díszíti a bejáratot, amelyen Hollus néhány perce sétált át. Ezek őrzik az utókor számára a két feliratot: „Tudósítás a természetről végtelen korokon át”, és „Az emberiség művészete a történelem egészéből”. A ROM-ban található mindenféle galéria, köztük például őslénytani, madártani, emlőstani, csúszómászó állatok tanai, textil, egyiptomi, görög-római építészet, kínai tárgyi leletek, bizánci művészet és még sok más fajta. Az épület sokáig H betű alakú volt, de a két udvart 1982-ben kitöltötték egy hatemeletes, új galériával az északi oldalon és egy kilencemeletes Kuratóriumi Központtal a délin. Olyan falrészek, melyek kívül voltak régen, most belülre kerültek, és az eredeti épület gazdagon díszített, Viktória stílusú kőfala az új épület egyszerű kőfalával lett határos. Borzasztóan is elsülhetett volna ez, de alapjában véve elég szépen sikerült.
Kezem reszketett az izgalomtól, ahogy a lifthez értünk, és elindultunk fölfelé a Paleobiológiai Osztályra. A ROM-nak különálló Gerinctelen és Gerinces Őslénytani Osztálya volt régebben, de mióta Mike Harris megvonta a támogatást, a kettőt összevonták. A dinoszauruszok több látogatót vonzottak a ROM-ba, mint a háromkaréjú rákok, ezért Jonesy, aki a gerinctelen állatok kurátorainak főnöke volt, most az én felügyeletem alatt dolgozott.
Szerencsére senki sem volt a folyosón, amikor kiléptünk a liftből. Sietősen betereltem Hollust az irodámba, becsuktam az ajtót, és az íróasztalom mögé ültem. Bár már nem voltam megijedve, azért még nem álltam egészen szilárdan a lábaimon.
Hollus észrevette a Troödon-koponyát az asztalomon. Közelebb jött, és óvatosan felvette onnan egyik kezével, majd a szeméhez emelte. Szemkocsányai megszűntek előre-hátra hullámzani, mereven nézte. Amíg ő a koponyát tanulmányozta, én még egyszer alaposan megnéztem őt.
Torzója nem volt nagyobb, mint amekkora kört két karommal át tudok ölelni. Amint már korábban is észrevettem, torzóját kék, szalagszerű ruha takarta, de bőre látható volt hat lábán és két karján. Olyasminek látszott a bőre, mint a buborékos csomagolóanyag, bár a buborékok különböző méretűek voltak. Tényleg úgy tűntek, mintha levegővel lennének felfújva, tehát valószínűleg hőszigetelő szerepet töltöttek be.
Ez pedig azt jelenti, hogy Hollus endotermikus. A földi emlősök és madarak szőrrel vagy tollakkal tartják a szigetelő levegőt bőrükhöz közel, de ki is tudják onnan engedni a levegőt, hogy lehűljenek, ha a szőrük feláll, vagy felfodrozzák tollaikat. Gondolkoztam, hogyan is lehetne buborékos csomagolóanyaghoz hasonló bőrrel a lehűlést elérni, talán ha leereszti a buborékokat.
– „Egy” „lenyűgöző” „koponya” – mondta Hollus, most már egész szavakat váltogatva szájai között. – „Hány” „éves”?
– Körülbelül 70 millió éves – feleltem.
– „Ez” „pontosan” „olyan” „tárgy”, „ami” „miatt” „ide” „jöttem”, „hogy” „lássam”.
– Azt mondtad, tudós vagy. Te is őslénykutató vagy, mint én?
– Csak részben – mondta a földönkívüli. – Az eredeti területem kozmológia volt, de az utóbbi években tanulmányaim ennél fontosabb kérdésekhez vezettek. – Majd elhallgatott egy pillanatra. – Már bizonyára rájöttél, hogy kollégáimmal egy ideje megfigyelésünk alatt tartjuk a Földet, annyi ideje, amennyi elég volt a főbb nyelvek elsajátításához és ahhoz, hogy tanulmányozzuk a különböző kultúráitokat a televízióban és a rádióban. Eléggé hasztalan tevékenység. Többet tudok a népszerű zenéről és az ételkészítési módszerekről, mint amennyit valaha is meg akartam tudni, bár kíváncsivá tett a Popeil Automata Tésztakészítő Gép. Ezenkívül annyi sporteseményt láttam, ami egy életre is sok. Bezzeg tudományos információt nagyon nehéz találni, elég kevés sávszélességet szenteltek e téma részletes kitárgyalására. Úgy érzem, hogy aránytalanul sok az információnk bizonyos dolgokról, másokról pedig abszolút semmi. – És kis szünetet tartott. – Vannak olyan információk, melyekhez egyáltalán nem tudunk hozzáférni tömegtájékoztatási eszközeitek megfigyelésével, de még bolygótokra történő titkos leszállásaink sem segítenek. Ez különösképpen így van ritka tárgyak, például az őskori leletek esetében.

Már előrendelhető a Galaktikabolton!
http://galaktikabolt.hu/termek/robert_j_sawyer_kifurkeszhetetlen.html