Két jó film és egy rossz Verhoeventől. Szerinted?

A holland származású – de később Hollywoodban is jelentős karriert befutó – filmrendező, forgatókönyvíró és producer, Paul Verhoeven életműve széles műfaji skálát járt be: a történelmi filmek, thrillerek és fantasyk mellett a science fiction zsánerében is jelentős – mára már kultfilm-státuszba emelkedett – filmek kötődnek az nevéhez. A mai napon 76 éves alkotó életének rövid áttekintése után három alkotásáról ejtünk szót részletesen.

Verhoeven Amszterdamban született 1938. július 18-ikán. A II. világháború ideje alatt családjával Hágában élt, ahol gyermekkorában többször volt szemtanúja bombázásoknak, sőt, az egyikben szüleit is majdnem elvesztette. A háború brutalitása és az állandó rettegés nagy hatást gyakorolt Verhoeven lelki világára és világlátására, valamilyen szinten ezekkel az élményekkel magyarázható filmjeinek jellemzően túlzó, explicit erőszak-ábrázolása (például a Csillagközi invázió lemészárolt emberek tetemeit mutató részei).

A képregények és a filmek iránti rajongása már gyermekkorában is jelen volt – főként az amerikai produkciókért lelkesedett, például az H. G. Wells irodalmi klasszikusa alapján készült Világok háborújáért (1953), ami hatással lehetett az 1997-ben általa rendezett, hasonlóan alien-háborús cselekményt vivő Csillagközi invázióra. A felsőoktatásban ugyan matematikából és fizikából szerzett diplomát – ezzel is magyarázható a tudományos fantasztikum iránti érdeklődés megnövekedése a későbbi életműben -, de az egyetem filmklubjában tovább folytatta a hetedik művészet berkeiben való elmélyedést, és a népszerű produkciók után olyan klasszikusokkal ismerkedett meg, mint Ingmar Bergman, Orson Welles, Alfred Hitchcock vagy Federico Fellini.

A filmkészítést egyetemi évei alatt kezdte, évente egy rövidfilmet gyártott. 1964-ben belépett a Holland Királyi Haditengerészethez, itt – a flotta 300 éves jubileuma alkalmából – egy 23 perces propagandaanyagot is forgatott, melyben először volt alkalma akciójelenetet rendezni. A haditengerészet férfias, bajtársias közege – mintegy sajátos szerzői jegyként – később többször visszaköszön filmes alkotásaiban, miképpen a film médiumának propagandajellege is. Verhoeven filmes karrierje a holland televíziónál folytatódott, ahol több téren is kipróbálhatta magát: dokumentumfilmet, kaland-sorozatot és erotikus komédiát is forgatott. Későbbi nyers – és az erőszakkal szorosan összefüggő – stílusával ellentétben a szexualitást ekkor még stilizáltan ábrázolta, noha a kor viszonylataiban alkotásai még így is felforgatónak számítottak.

Az igazi sikert a Magyarországon hivatalosan sosem forgalmazott Török gyümölcs (1973) hozta el számára, egészen az Oscar-jelölésig menetelt vele. Az életműben később is gyakran visszatérő erős, gyakorta maszkulin vonásokkal rendelkező női karakter pedig a minden idők legdrágább holland filmjeként számon tartott Forró verejtékben (1975) jelenik meg nála először. Hollywood érdeklődése a rendező irányába a konzervatívabb stílusú háborús dráma, a Futás az életért (1977) után fokozódott, míg 1980-as Spetters c. drámája széles körben felborzolta a Nagyérdemű kedélyeit a brutális szexuális ábrázolásával. Verhoeven filmalkotói rátermettségét végül 1983-ban bizonyította az Álomgyár számára, A negyedik férfi c. thrillerrel, az 1985-ös, szexualitást és az erőszakot erősen tematizáló középkori fantasy, a Hús és vér pedig már amerikai-holland koprodukcióban készült.

Ezután – az angol nyelvvel ugyan még küszködő – rendező végre megbízást kapott Hollywoodban, ahol befutott karrierje a tényleges világhírnevet hozta el számára. Ekkor alkotta meg emblematikus science fiction filmjeit is, amelyekről most részletesebben írunk.

Robotzsaru (Robocop, 1987)

Verhoeven első tudományos fantasztikus alkotása mára már kultfilmmé vált, nem véletlen, hogy José Padilha 2014-ben remaket is készített belőle. Az alapvetően robot–cyborg elemekre építő akció-sci-fi forgatókönyvét először elvetette a rendező, mert csupán a Frankenstein-sztoriról lehúzott újabb bőrnek gondolta. Végül felesége hívta fel a figyelmét a történetben rejlő lehetőségekre.

A Robotzsaruban, a rendőrök körében már megjelenik a rendező Haditengerészetben átélt élményeiből táplálkozó bajtársias, férfias közeg, melyben azonban szép számmal képviseltetik magukat az erős női karakterek is, akik ugyanolyan odaadással és erőbefektetéssel harcolnak, mint az „erősebbik nem” képviselői (vö. Csillagközi invázió űrgyalogosai). Külön kiemelendő a filmjeiben később is visszatérő kiemelt szerepe az audiovizuális médiának. A különböző felületeken gyakran látható híradórészletek és reklámok egyrészt a narráció vakfoltjait fedik le, másrészt parodisztikus voltukkal reflektálnak a hetedik művészet befolyásoló-képességére. A film további kiemelendő pontja az ekkor még értelemszerűen CGI technológiát mellőző, de rendkívül hatásos látvány: egyrészt a gépszerű Robotzsaru karaktere, másrészt a bábanimációval mozgatott, vadállati hangokat hallató ellenség-robot alakja, mely pont azért lesz kevésbé jó rendfenntartó, mert hiányzik belőle az emberi tényező. A 13 millió dolláros költségvetésből készült, erőszakos jelenetekben bővelkedő (pl. az egyik gengsztert szétmarja egy hatalmas tartályból kiömlő savas anyag) Robotzsaru nemcsak óriási sikernek bizonyult, de meglepően jó kritikákat is kapott.

Az emlékmás (Total Recall, 1990)

Az emlékmás Philip K. Dick We Can Remember It For You Wholesale című novelláján alapul, a végül főszerepet játszó Arnold Schwarzenegger harcolta ki a stúdióknál a megfilmesítési jogokat és azt is, hogy Verhoeven üljön a rendezői székbe. Szerencsére, mert a film példátlan kritikai és anyagi sikerének köszönhetően az Álomgyár egyik legbefolyásosabb személyisége lett. A film sikerén felbuzdulva ezt is követte egy remake, 2012-ben Len Wiseman forgatta le azonos címen.

Az emlékmás – a Robotzsaruhoz hasonlóan – egy önidentitását kereső hőst állít a középpontba, aki emlékezetvesztése miatt elfelejtette, hogy kicsoda is valójában. Ez itt ráadásul a Verhoeven életművében jelentős emberi psziché sötét valóságának szerepeltetésével is ötvöződik, melyben összemosódik az álom/fantázia és a valóság – tulajdonképpen ez is adja a film központi csavarját (hogy lehet, hogy a főhős az egészet csak álmodta). A zömében a Marson játszódó ügynök-sztori rendkívül erőszakos és pergő cselekményű, a jól megkomponált akciójeleneteket kiválóan kiegészíti a Vörös bolygóhoz köthető stilizált látványvilág.

Csillagközi invázió (Starship Troopers, 1997)

Sajnos ez a film már nagyon jelentős visszaesést mutat a sci-fi műfajban eddig kiváló popcorn-mozikat alkotó rendező pályáján (egy szintén nem túl sikeres film előzte meg: a Showgirls) Csillagközi invázió Robert A. Heinlein vitatott regénye alapján készült, egy olyan „ideális” társadalmat fest fel, ahol csak az lehet teljes jogokkal rendelkező állampolgár, aki fiatalon önkéntesen belép a hadseregbe, hogy felvegye a harcot az emberiséget fenyegető rovarok ellen. Bár Verhoeven adaptációjában fellelhető az ironikus/szatirikus hangnem szándéka (pl. a parodisztikus híradó-jelenetek, vagy a hadsereg nevetséges propaganda-anyagai), de kritikája nem annyira erőteljes, hogy a túlburjánzó akció-jelenetek ne vegyék el a néző figyelmét a neo-náci/spártai társadalom borzasztó valóságáról.

Emiatt pedig – nem feltétlenül szándékosan, de – rosszindulatú tartalommal telítődik a film: egy motivációval nem felruházott ellenség ellen küzdő emberiséget mutat, ami azért írtja a rovarokat, mert azok primitívek, alsóbbrendűek és veszélyesek (vö. a II. világháborúban borzasztó következményeket hozó fajelmélet). A film azonosulási bázisa az emberekkel csupán elmaszatolt – mindössze a faji azonosság alapján és az által motivált, hogy a rovarokat undorítónak ábrázolják, illetve, hogy ők lőttek először (ez óvodában az „ő kezdte” elv alapján még elmegy, de felnőtteknek készült filmben már nem annyira). Az emberek ugyanúgy – vélt vagy valós indokaik alapján – mészárolnak egy másik fajt, mint a rovarok, és a végén még ki is derül róluk, hogy lehet, hogy mégsem felsőbbrendűek. De ezt a film már nem fejti ki – a megtalált és foglyul ejtett rovarkirály (Az emberi aggyal táplálkozó Agy) vizsgálata (pontosabban kínzása) ugyan elkezdődik, de az idegen faj motivációinak feltárása már nem történik meg. A film központi tartalma emiatt fejlődésképtelen: a rovarok rosszak és kész! Ráadásul a Csillagközi invázióban el is hangzik a hírhedt rasszista jelmondat „A halott rovar a jó rovar!” (csak a rovar szót etnikumokkal helyettesítik a skinhead közösségek).

A hidegháborús kommunista-paranoiából visszamaradt, de rosszul megjelenített alien-inváziós szálon a film többi történeti eleme sem segít – a papírmasékarakterek által megformált egyéni történetvonalak leginkább science fiction keretbe erőszakolt tini-drámák érzetét keltik, a főhőst megformáló, jólfésült Casper Van Dien a tetoválás és a kiabálás ellenére sem tűnik vérszomjas űrgyalogosnak, csupán egy bajtársias katonaságba csöppent szépfiúnak. Ugyan a korban kiemelkedőnek számító CGI technológia sokat dobott a film borzasztó történetén, a bukás ennek ellenére is borítékolható volt.

Bár Paul Verhoeven a science fiction zsánerében kultfilmeknek számító alkotások rendezője volt, sajnos a 90’s évekre pályája mélyrepülésbe kezdett, és a Csillagközi Invázió kudarca után nem csak a műfajt hagyta maga mögött, hanem Hollywoodot is. Fekete könyv c. 2006-os thrillerét ismét hazájában, Hollandiában forgatta.

Petz Anna