Ketler Iván: A találkozás

Ketler Iván A találkozás című novelláját mutatjuk be ma. Ha Te is szeretnéd megjelentetni a Galaktika Arénában novelládat, ne habozz, küldd el az info@galaktika.hu-ra! Ne felejts el kommentelni, tanácsokat, észrevételeket, visszajelzést adni a szerzőnek!

Az előtte hirtelen felragyogó fény váratlanul érte ugyan, azonban szokott gyorsaságával máris fedezékbe ugrott. Tudta azonban, hogy a mozgás szinte biztosan árulója lett, ezért máris aktiválta az álcázóberendezését, és szabadon engedte az erre a célra tartalékolt akcsamot is. Az állat persze környezetét felderítendő azonnal elkezdett szaladgálni, mire a fény azonnal ráfókuszált. Anvi látta, hogy a fény egy pillanatra vörösre vált, és égett gyömbérszagot is érzett. Az akcsam nyakörvére szerelt kamera képe egy pillanatra elsötétült, majd kivilágosodott. Mivel Anvi korábban már átkapcsolt a képére, ezért úgy érezte, mintha egy hosszabb pillanatra lecsukta volna a szemét, majd megjelent előtte a fényforrás. Egy zseblámpa volt, amit ősi ellensége, egy vian tartott a kezében.

Anvi a vainok közé tartozott, és a két nép között a emberemlékezet óta háború dúlt. A kiváltó ok már régen feledésbe merült, de a két nép rendületlenül háborúzott tovább. Ha nem lettek volna olyan nagyon messzire egymástól, akkor már rég kölcsönösen kiirtották volna egymást. Itteni jelenléte mindenesetre meglepő volt, mint ahogy a felszerelése is. Gondolati úton utasította az akcsamot, hogy menjen közelebb a vianhoz. A vian erre megszólalt, méghozzá vainul.

– Tudom, hogy valahol itt vagy. Én is felderítő kiképzést kaptam, akárcsak te, másként egyikünk sem lehetne itt. A kiképzés során természetesen egymásról tanultuk meg a lehető legtöbb információt, de úgy alakult, hogy nem egymás ellen kell alkalmaznunk a tanultakat. Kössünk ideiglenesen fegyverszünetet, másként mindkettőnk küldetése meghiúsul.

– Rendben van, beleegyezem – válaszolta kis habozás után Anvi. – Mindenekelőtt beszéljük meg, hogy mit is keresünk itt egyáltalán.

– Néped szokása szerint az, hogy nem nevezed meg magad, durvaságnak minősül – mosolyodott el a vian. – Engedd meg, hogy én mutatkozzam be ezért elsőnek: Inva vagyok, felderítő ezredes.

– Nos, merőben szokatlan számomra az egész helyzet, és nincs a kiképzésemben semmi, amire támaszkodhatnék. De egyre inkább úgy látom, hogy igazad van, és jobban tesszük ha egymásra támaszkodunk. Anvi a nevem, és én is felderítő ezredes vagyok.

Inva félig elfordult, hogy ezzel is jelezze, megbízik a másikban és nem fogja őt megtámadni. Anvi erre előbújt a fedezékéből, visszahívta az akcsamot, és deaktiválta.

– Nos, úgy tűnik, mindkettőnk kormánya ugyanazt akarja. Meg akarja tudni, hogy kié ez a hatalmas
idegen űrhajó, miért állt meg épp a mi naprendszerünkben, és mik a szándékai a tulajdonosának –
kezdte Anvi.

– Egyúttal ha lehet, nyerjük meg őket szövetségesül a másik nép ellen – mosolyodott el halványan Inva.

Anviba mintha villám csapott volna. Ez a mosoly…

– Azt hiszem, ez lesz az a pont, ahol együttműködésünk szükségszerűen véget fog érni, mint ahogy a havasi gyopár sem kapaszkodhat fel a sziklás hegyoromra – mosolyodott el próbaképpen ő is.

– Hacsak a kőszáli kecske fel nem viszi – húzta fel a szemöldökét a másik.

– A kőszáli kecske már félúton megeszi – jött a válasz.

Hitetlenkedve egymásra meredtek, majd ahogy egyre jobban szemügyre vették a másikat, sorra felbukkantak a rég elfeledett ismerős vonások. Együtt jártak a semleges Kron naprendszer híres egyetemére, ahol egymásba szerettek anélkül, hogy tudták volna a másikról hogy mely néphez tartozik. Mindketten azt hitték a másikról, hogy kroni, s mivel nem volt alkalmuk elbúcsúzni – Anvit váratlanul hazarendelték a záróvizsgák előtt, azokat csak később tudta pótlólag letenni, amikor viszont Inva már nem volt ott -, így soha nem is derült ki a tévedés. Az egyetemre mindketten álnéven jártak, hiszen a kroniak nem nézik jó szemmel sem a vianokat, sem a vainokat, jellegzetes nevük viszont nyomban elárulta volna őket. Akkoriban sokat bolondoztak együtt, és egy ilyen alkalommal találták ki a gyopár és a kőszáli kecske meséjét, amelynek egyik motívuma az volt, hogy a gyopár soha nem juthat fel a hegytetőre, mert a kecske hamarabb megeszi.

– Te jó ég, még ez is – nyögött fel Anvi.

– Bizony, már enélkül is elég bonyolult volt a helyzet – válaszolta a lány.

Teljesen szembefordultak egymással, alig karnyújtásnyira a másiktől. Tekintetük egymásba kapcsolódott, és így álltak hosszú másodpercekig.

– Egyforma a homlokfestésünk – mondta halkan a fiú.

– Felderítőknél a házasság mindig bonyolult – vont vállat a lány. – De az is tény, hogy senkivel nem találkoztam aki pótolni tudta volna az egykor ismert egyetemi diáktársamat.

– Én sem tudtalak elfelejteni – vallotta be Anvi.

– Most viszont jobban tesszük, ha mindketten a feladatunkra koncentrálunk- józanította ki Inva. – Együtt nagyobb az esélyünk, de azért így sem szívderítő a helyzetünk.

Anvi bólintott, majd kieresztette a távfelderítő rajt. A szabad szemmel alig látható tagokból álló csapat tagjai egyenként alig háromszázezer képpontnyi információt tudtak visszaküldeni, azonban mind a harminc kicsit más szögből tette ezt, így a számítógép szükség esetén elég tisztességes, 9 millió képpontos felbontású képet tudott készíteni. Mindketten meredten nézték a képernyőt, ami hirtelen kivilágosodott, amint a csapat elérte az ajtót és sikerült annak résén keresztül átjutnia a mögötte lévő helyiségbe.

A terem üresnek látszott, és a hozzájuk vezető ajtón kívül csak egy további bejárata volt. A raj körbevizslatott minden zugot, majd felsorakozott a másik ajtó előtt. Anvi kiküldte az egyiket, hogy nézzen körül. Az ajtó egy sötét folyosóra nyílt, amely teljesen kihaltnak látszott. A két felderítőátment a terembe, és alaposan megvizsgálta. A különböző pultok rendeltetését elsőként Inva ismerte fel.

– De hiszen ez az űrhajó vezérlőterme!

– Mi egy látszólag használaton kívüli, csak erőtérrel védett zsilipen jutottunk be, így az űrhajónak a külső burka környékén vagyunk – csóválta a fejét Anvi. – Ez egy viszonylag sérülékeny rész, ide mi aligha telepítenénk vezérlőközpontot.

– Akkor mivel magyarázod – kezdett volna vitatkozni a lány, de hirtelen félbeszakította a mondatot, és felkiáltott – Arkusz, nézd a feliratokat!

Anvi elmosolyodott, hogy a lány a rég elfeledett egyetemista álnevén szólította, de a mosoly gyorsan lehervadt az ajkáról.

– Kroni nyelven írták – suttogta. – Ez egyszerűen hihetetlen! Eddig úgy tudtuk, hogy a kroniak nem foglalkoznak űrutazással, erre minden előjel nélkül megjelenik itt a miénknél jóval fejlettebb űrhajó, amelyben kroni feliratok vannak a műszereken!

– Nos, azt hiszem itt az ideje hogy alaposabban körülnézzünk – mondta a lány. – Állítsd be a távfelderítőidet, hogy védjék a körülöttünk lévő területet, és nyomban értesítsenek ha mozgást, vagy bármi szokatlant észlelnének. Én pedig elküldöm a saját felderítőimet, hogy mindent vizsgáljanak meg jó alaposan.

– Krusza, azt hiszem tényleg mindent tudunk egymás lehetőségeiről – mosolyodott el Anvi. – Tudod, hogy a mi felderítőink területvédelmi funkciói fejlettebbek, s azt is mindketten tudjuk, hogy a tieitek viszont sokkal intelligensebbek és így alaposabban meg tudják vizsgálni a feltehetőleg idegen, ismeretlen területet.

Egymásra néztek, összenevettek, majd nekiálltak a saját feladatuk elvégzésének. Csaknem egyszerre lettek készen, majd közösen elkezdték tanulmányozni a feliratokat. Az „archívum” feliratú, képernyővel és billentyűzettel ellátott műszer hamar magára vonta a figyelmüket. Az eszköz ráadásul meglehetősen hasonlított a kroni egyetem könyvtárában megismert könyvkereső számítógépre is. Leültek elé és bekapcsolták, mire a képernyő életre kelt, és megjelent rajta az ismert keresőfelület. Egymás után begépelték a „cél”, „repülési terv”, „küldetés” szavakat, de egyikre sem kaptak értékelhető találatot. Aztán találomra beírták a „történelem” szót, s a megjelenő hosszú listán felülről a második érdekesnek bizonyult. Leírta a kroni történelmet, de hirtelen véget ért kétezer évvel ezelőtt. Az utolsó évekről viszont fontosnak tartotta megjegyezni, hogy ugrásszerű fejlődésnek indult az űrutazás.

– Tudod Krusza, van egy őrült gondolatom. Ugye mi csak négyszáz éve ismerjük a fénysebességet megközelítő gyorsaságú utazást, és csak ekkor jutottunk el a mintegy 12 fényévnyire lévő Kronra. Meglepődtünk, mennyire hasonlítanak ránk a kroniak, az pedig valósággal sokkoló volt, hogy biológiai értelemben egyáltalán nincs közöttünk különbség.

– Igen, ezt tudom – felelte a lány. – De mi lenne az őrült gondolatod?

– Mi ugye technológiai civilizáció vagyunk, és úgy tudtuk, hogy egy valóságos űrhajóflotta hozott minket ide, amin az instabillá váló napunk elől menekültünk el. Ez ugye majdnem pontosan kétezer éve történt. Akkoriban ráadásul még egy nép voltunk, csak később alakult ki az éles szembenállás a hatalomra vágyó politikusaink miatt.

– Ezt is tudom, de mondd már az ötletedet! – nézett rá türelmetlenül a lány.

– Nos, szerintem a kroniak leszármazottai vagyunk, akik elküldtek viszonylag lassú mozgású felderítő hajókat is, mint például valószínűleg ez is amelyben éppen vagyunk, de az ugrásszerű fejlődés során kisvártatva megismerték a nagysebességű utazást is, amivel néhány évtizedre csökkentették le a Kron és Avin közötti távolságot. Ők a mi őseink, s valamilyen oknál fogva szándékosan magunkra hagytak minket!

– Nem mondom, hogy teljesen lehetetlen vagy ostobaság amit állítasz, azonban – kezdte a lány, de nyomban félbe is szakította magát mert jeleztek a távfelderítői.

A raj által közvetített képen látszott a hajó teljes belső szerkezete, és az is rajta volt, hogy a minirobotok minden zegét-zugát bejárták. A keresés eredménye negatív volt, semmiféle életnek nyoma sem volt. Még hálófülkének vagy kabinnak nevezhető helyiséget sem találtak, és élelemnek, tisztálkodó helyiségnek sem volt semmi nyoma.

– Ez egy teljesen önműködő robotűrhajó! – kiáltott fel a fiú.

Ebben a pillanatban felgyulladtak a terem fényei, valamennyi műszer életre kelt, és megszólalt egy hang.

– Valamennyi következtetésük helyes! Beszélgetésük alapján azt a következtetést szűrtem le, hogy Önök elérték azt a tudatossági szintet, amelynek érdekében kifejlesztettük e nagyszabású tervet, s amelynek keretén belül immár a galaxis jókora részét sikerült fajunk uralma alá vonni. Felkérjük hát Önöket, hogy fejezzék be egymás közötti kicsinyes ellenségeskedésüket, amely immár több száz éve egyébként is inkább szavakban mint tettekben nyilvánul meg, s csatlakozzanak galaktikus közösségünkhöz. Kérem, hogy erről a kérésről haladéktalanul tájékoztassák az Önöket kiküldő kormányokat!

A fiú és a lány erre szorosan átölelték egymást, majd egyszerre bekapcsolták erőtérbuborékjaikat, amelyek így egyesülve hatványozottan erősebbek lettek, és elfordították a „környezet teljes megsemmisítése” kulcsukat. A hatalmas robbanás darabokra szaggatta az űrhajót, őket pedig messzire elhajította a felszabaduló óriási erő, de a buboréknak hála, semmi bajuk nem lett.

Szimuláció vége! Hallatszott hirtelen valahonnan, majd egyszerre eltűnt a kietlen hold felszíne, a robbanás minden nyoma, és ott találták magukat egy acélfalú teremben, melynek ajtaja máris kitárult, rengeteg ember tódult be rajta, s mind ugyanazt kiáltozta:

– Gratulálunk!

Ők ketten egymásra néztek, s mivel visszatért minden emlékük, vidáman elmosolyodtak, majd odafordultak a tudósokhoz.

– Nos, úgy véljük, hogy túlságosan átlátszó volt a szimulációban az idegen űrhajó azon kísérlete, hogy áruljuk el a bázisaink koordinátáit. Ráadásul az is kiderült belőle, hogy rosszul ismeri a legújabbkori történelmet, hiszen immár fél évszázada egyáltalán nincs közöttünk ellenségeskedés, sokkal inkább kölcsönös bizalmon alapuló együttműködés – mondta a lány.

– Beismerjük – mondta az egyik ember, akinek szavait hallván a többiek elcsendesültek. – Egyúttal úgy véljük, hogy az eddigi 50 sikeres szimuláció elég volt, és készen állnak rá hogy megkezdjék az űrhajó tényleges felderítését. Nagyon sokféle elképzelt helyzettel kipróbáltuk Önöket, és minden esetben az utólagos értékelés szerint is a lehető legjobb döntést hozták, így bízunk abban, hogy éles helyzetben sem lesz másként. Ha megfelel, jövő héten akár meg is kezdhetik a küldetést – tette még hozzá.