Könyvfesztiválra érkezik az Igék Földje: A vas birodalma!

Olvass bele Szergej Lukjanyenko legújabb könyvébe!

Az idősebb szerzetes felállt. Arcán mosoly terült szét – visszafogott, de örömteli. Mintha egész életében engem várt volna itt, ezalatt, nem tudni, kitől, sikerült fiúra is szert tennie, bőrét szürkére koptatnia, de sikerült engem kivárnia!
– Tolvaj Ilmar! – recsegte a szerzetes. Hangja rekedt volt, nyilván az állandó föld alatti nyirkosságtól. – Remek! Tizenhármas cella.
Cella?
– Az Isten Fogadott Fia azt parancsolta, imádkozzam égi bűneim bocsánatáért – mondtam gyorsan.
– Itt mindenki ezért imádkozik – közölte egyik kísérőm. – Ezért is hoztunk ide.
A börtönőr szerzetes nyomában, aki egy súlyos kulccsal kinyitott egy újabb ajtót, átvezettek egy másik folyosóra – ez hosszú volt, és sötét. Kísérőim ügyesen lekaptak a falról egy-egy füstölögve égő fáklyát. Micsoda elmaradottság, tisztára valamiféle középkor, mintha a Birodalomban nem is létezne fényesen világító karbid- vagy kerozinlámpa!
Még volt annyi időm, hogy körülnézzek – és megláttam, hogy a már teljesen sötétbe borult szobában a szerzetesi csuhát viselő legényke mohón falja a heringet, bort kortyolva hozzá korsójából.
– És sokáig kell bűneimért imádkoznom, testvéreim a Nővérben? – kérdeztem.
Nem válaszoltak. De nem is volt szükség válaszra – magam is pontosan értettem mindent.
Vagy húsz lépést tettünk meg a folyosón. Elhaladtunk néhány padlóba vájt üreg mellett, amelyeket erős zárral ellátott farácsok fedtek. Az üregek teljesen sötétek voltak, de az a benyomásom támadt, hogy az egyik mélyén valami mozgott.
A tizenharmadik üregnél – számoltam őket – a börtönőr nyögve lehajolt, kinyitotta a zárat, és félretolta a rácsot.
Bólintott:
– Ugorj, tolvaj Ilmar.
Úgy álltam, mint aki gyökeret eresztett. A börtönőr oda nem illő gondoskodással hangjában hozzátette:
– Ugorj csak, nem mély. Ha a Nővér is úgy akarja, nem töröd össze magad.
Kísérőimre pillantva felfogtam, hogy mindjárt segítenek nekem ugrani.
– Szent testvéreim, hiszen az Isten Fogadott Fia azt parancsolta, hogy olvassam a Szentírást, imádkozzam bűneim bocsánatáért… – tértem magamhoz. – De hát így nem lehet…
A kísérők elbizonytalanodva összenéztek. De a börtönőr összerándult, mintha gyomorgörcs kínozná:
– Nem! Ez tilos!
– Megkérdezzük Isten Fogadott Fiát, mi legyen – döntött az egyik őr. – De most ugorj!
– Várjanak, várjanak! – kezdett kapkodni a börtönőr. – Ez itt kincstári holmi! – Köpenyem után kapott, láthatóan le akarta tépni rólam. Nem is a szégyenkezésről van itt szó, na de hogy pucéran üljek a cellában – hiszen a ruhámat elszedték!
Azt már nem!
Térdemmel a börtönőr lába közé rúgtam. Előrehajoltam – a sötét nyílás fölé. Teljes erőből előredőltem, lábamat a sötétségbe lökve az őrök markában függtem a semmi fölött.
A szent testvérek nem óhajtottak utánam ugrani, hát elengedtek.
Valóban nem kellett nagyot esnem. Talán három métert, vagy valamivel többet. Sikerült összehúznom magam, így még a lábamat sem vertem be nagyon, végiggurultam a cella padlóján, és felálltam.
Fent, a verem világos négyszögében két gondterhelt ábrázat látszott.
Majd csatlakozott hozzájuk egy harmadik.
A börtönőr szuszogott, és dörmögött valamit az Istentől elátkozott haramiákról.
– Vedd le a köpenyt, és dobd fel! – követelte az egyik őr.
– Mindjárt, majd mindjárt leveszem – feleltem sietősen körülnézve. Világítást nem hagynak itt nekem, ez nyilvánvaló, ezért gyorsan körül kell néznem…
A cella kicsi volt. Háromszor három méter, majdnem szabályos kocka. A falak is, a padló is jókora kőlapokból áll. Vagyis lehetetlen megbontani, rést vágni rajtuk… A cella egyik sarkában nyílás a padlón, talán tenyérnyi. Fölötte a falban aprócska lyuk, amelyből víz áramlik egyfolytában a padlón lévő nyílásba… A cella átellenes sarkában egy kupac fűrészpor. Valódi fűrészpor, apró szemű, és úgy látszik, tiszta.
Ezt jól kitalálták.
Van ivóvized is, vécéd is. Van fekvőhelyed is, olyan, amiből nem tudsz létrát fabrikálni magadnak. A mennyezetig lehetetlen felugrani. És ha felugrasz is, nem tudsz a nyílásig elkapaszkodni. Tiszta muszkaföldi zindan!
– A köpenyt! – ordította a börtönőr. – Add ide a köpenyt, te haramia! Leltári tárgy! A köpenyt!
– Szentírást. Karbidlámpát és csákányt! – ordítottam válaszként.
A börtönőr tiszta szívből köpött egy nagyot lefelé, majd kezdte helyére tolni a fenti rácsot. Erre egyébként nem sok szükség volt.
– És ha addig nem kapna enni, míg vissza nem adja a köpenyt… – javasolta az egyik őr.
– Ez tilos – mondta őszinte sajnálkozással hangjában a börtönőr. – Az átkozott haramia… Miért nem tartották vissza?
Tehát éheztetéssel nem akarnak kínozni. Ez jó…
– Hogy fulladjon meg a köpenyével!
– És ha tényleg megfojtja magát vele?
A hangok távolodtak. És velük együtt a halvány fáklyafény is. Leültem a padlóra, tenyeremmel végigsimítottam a követ. Tiszta, meglepően tiszta. Nyilván felmosták a cellát az előző rab után.
Azért mindenesetre odakúsztam a kupachoz, és óvatosan átcsurgattam a fűrészport az ujjaim között. Nem, nincs semmi. Sem a rab tulajdon vérével egy rongydarabra írt üzenet, sem titokban rejtegetett eszköz, amellyel ki lehetne vésni a falat.
– Horogra akadtál, Ilmar… – mondtam magamnak. – Most aztán horogra akadtál…
Nagyon lassan – most igazán nem volt miért sietnem – körbejártam a cellát. És mindenütt, ahová csak elértem, végigtapogattam a falakat. A kő mindenütt erős, szilárd volt. Kőbe vésett feliratokat sem találtam. De hát mivel is véshették volna, ha egyszer pucéron vetik őket a verembe? A körmükkel? Vagy kitörik a fogukat, és azzal próbálkoznak? Ez is lehetetlen, nincs a világon a gránitnál keményebb fog.
Egy fél óra múlva már nem volt mit végigtapogatnom. Tenyeremet összetéve a lustán csörgedező vízsugár alá tartottam a kezem. Oltalmazó Nővér, tekints le rám, adj erőt, világosíts meg…
A víz jó volt. Jó ízű, tiszta. Meglepő dolog – folyó víz egy cellában, elképzelhetetlen fényűzés. Bár ki gazdagabb az egész világon a Szentegyháznál? Talán csak az Imperátor… Ám ezt kétlem.
Visszamentem a fűrészporkupachoz. Leültem, keresztbe tettem a lábam, igyekeztem minél több hulladékot magam alá kotorni. A cellát, mondhatni, átvizsgáltam. Ha valamivel, hát azzal a képességgel bőkezűen megajándékozott a Nővér, hogy eligazodjam a sötétben. És voltam már különb kelepcében is…
Megráztam a fejem, és beismertem önmagamnak, hogy nincs igazam. Ilyenben még nem voltam.
Egyiptomi sírkamrák, kirgiz kurgánok, szászföldi kazamaták – ezek mind réges-régen elhagyatottak.
Ravasz, de már rozzant kelepcéken kívül ott nincs más akadály. Na meg nem is meztelenül hatoltam be azokba – volt kötelem, lámpám meg minden egyéb felszerelésem. Ez meg itt – börtön. Egy cella, amelyben életem végéig kell kuksolnom… persze ha nem sikerül valahogy kiszabadulnom.
Mi áll rendelkezésemre?
A falon nem lehet felmászni, a nyílásig nem lehet felugrani…
Itt van persze ez a köpeny. A selyemköpenyből könnyedén kötelet lehet sodorni. Ez lehet eszköz is, fegyver is…
Kötél. Ráköthető súly, kampó nincs, de kitalálhatok valamit? Ugye igen? Tehát feldobom a kötelet, valahogy ráhurkolom a rácsra, felhúzódzkodom…
Kintről zaj hallatszott. Felálltam, hunyorogtam. Na szép, ilyen gyorsan elszokott a szemem a fénytől!
– Tovább, tovább!
Hangok – több hang. És összehangolt lépések. Öt-hat ember közeleg.
Az üreget fedő rács döngve félrecsúszott. A börtönőr lenézett, mögötte őrök kőmerev arca.
– Tolvaj Ilmar! – szólt fenyegetően a börtönőr. – Ha nem adod ide önként azonnal a köpenyt, leengedjük a létrát, és erővel vesszük el!
Épp csak tervezgetni kezdtem a szökést…
– Szent testvérek, ne gyilkoljatok meg! – kiáltottam olyan panaszosan, ahogyan csak tudtam. – Hideg van itt, elpusztulok! Hagyjátok meg a ruhámat, szent testvérek! Még a római katonák sem bántak ilyen kegyetlenül az Üdvözítővel!
– Csakhogy te nem az Üdvözítő vagy, tolvaj Ilmar. – A börtönőr hajthatatlan volt. – És fölösleges kegyetlenkedésről locsogni, az emberek évtizedekig éltek ilyen vermekben. Ide a köpenyt!
– Ugyan mit csépeled itt vele a szót – vetette oda megvetően valamelyik szent testvér. – Csak továbbra is a mocskos szájára veszi az Üdvözítő nevét. Gyerünk…
Megindult lefelé egy létra. Na nem, már csak törött bordák hiányoznak nekem! Egy szempillantás alatt letéptem magamról a köpenyt, összegyűrtem és feldobtam, egyenesen a börtönőr képébe.
– Vigyétek! Szörnyetegek!
…A rend kedvéért sírva kellene fakadnom, hogy meggyőzzem őket csüggedtségemről. De nem volt kedvem sírni. Ha csak a düh forr az emberben, honnan préseljen ki könnyeket?
– Ne tanítsuk móresre a rend kedvéért? – érdeklődött valaki.
– Nem, azt tilos! – fojtotta bele a szót a börtönőr. – A szolgálatot teljes éberséggel kell ellátni, de fölösleges kegyetlenkedés nélkül.
Milyen törvénytisztelő…
– Ellenőrizd a köpenyt, hátha már sikerült kihúznia belőle egy szálat – mondta az, aki a nevelésemmel kívánt volna foglalkozni.
– Talán nem azt csinálom? – sértődött meg a börtönőr. – Minden rendben, a köpeny sértetlen… de az öv, az öv!
– Az öv itt van nálam…
A rács visszakerült a helyére, a fény és a hangok távolodtak. Na persze, ugyan ki időzne itt önként hosszasan?
Visszatértem fűrészporomhoz. Hát így állunk, tolvaj Ilmar. Nincs szerencséd.
Érd be azzal, amid van. A fejeddel.
Előbb vagy utóbb minden tolvaj, időnként még a becsületes polgár is kénytelen ismeretséget kötni a börtönnel. Ha részegen verekedtél, és egyhavi istállótakarításra ítéltek miatta, vagy valami apróbb lopás miatt egy jóságos bíró kényszermunkát varr a nyakadba, az egyszerű ügy. Illeszkedj be, tanuld meg, hogyan maradj életben a rács mögött. De ha életfogytiglant kaptál… vagy ha tíz évet a bányában, ami maga a biztos halál – készülj a szökésre.
De okosan készülj!
Először azt találd ki, hogyan fogsz megszökni. Tapintsd ki a gyenge pontokat – a falban, a padlón, az őrök között. És várd ki a pillanatot. Ne ficánkolj idő előtt. De ne is szalaszd el az esélyedet. Ne heveskedj. A börtönben, különösen a magánzárkában az a félelmetes, hogy kiöli az emberből az akaraterőt. A test még nem gyengült le, még a gondolataid is működnek, de már nincs benned akaraterő – és akkor elvesztél. Kinyithatják előtted az ajtót, az asztalon felejthetik a kulcsokat, a fegyvert, de te tompán bámulsz magad elé, egyetlen lépést sem teszel a szabadság felé.
Szökni. De hogyan? A verem zártabb már nem is lehetne, a falakat lehetetlen áttörni. A nyílásig képtelenség felugrani. Eh, lenne csak egy jó Igém, és az Igén… mondjuk egy létra. Vagy legalább egy kötél, kampóval a végén, egy kötelet még egy gyenge Igén is el lehet helyezni. Na és persze egy fűrész, feljutva a rácshoz el lehetne fűrészelni a gerendákat…
Üres spekuláció. Először is, még ha sikerülne is kijutnom a veremből, valahogyan a folyosó ajtaját is ki kellene nyitnom. Másodszor pedig – nincs Igém.
Mim van? Fűrészporom, folyó vizem a tisztátalanság lemosására…

Csütörtöktől megvásárolható a Könyvfesztiválon vagy a szerkesztőségben, de ha nem bírod addig, akkor már előrendelheted a Galaktikabolton!
http://galaktikabolt.hu/termek/szergej_lukjanyenko_igek_foldje_-_a_vas_birodalma.html