Lélegzetelállító lett a Legend of Zelda: Breath of the Wild
A Legend of Zelda 2017 egyik legjobban várt játéka, melyben ismét a szőke kisfiú, Link bőrébe bújva dacolhatunk Hyrule-ban a rémséges Ganonnal. A játék főszereplőjeként száz éves álomba merülünk, majd egy misztikus hang felébreszt minket, hogy megküzdjünk a gonosszal.
Amióta kijött a játék, a Nintendót állandóan bombázzák a kritikusok a 10/10-es értékelésekkel és a folyamatos dicsőítéssel, szóval úgy tűnik, mindenkit megérint ez a program a nagyszerű játékmenetével és hangulatával. Nézzük meg, hogy tényleg érdemes-e a sok pozitív kritikára a nagy múltú Zelda játék.
Ébredésünk után egy kis tutorial részben kezdünk, amiben megtanulhatjuk a játék alapvető irányítását, majd később, amint megkapjuk az ejtőernyőnket, a játék teljesen megnyílik előttünk a felfedezésre, és indulhatunk összekoszolni barna csizmánkat a végtelen füves mezsgyéken és dombokon. A játék csak nagyon lazán vezeti a játékost a tennivalók felé, mivel Zelda világa óriási, és őszintén szólva határtalannak tűnik. Így az se gond, ha teljesen elveszünk a vadonban, hiszen nagyrészt ez a játék lényege. A játék felfedezéses részének izgalmát a Witcher vagy a Skyrim hangulatához hasonlítanám, ez nem véletlen, hiszen ez a két játék ugyanolyan unikumnak számít, mint Link kirándulása Hyrule-ba.
A fő küldetés mellett rengeteg mellékküldetés van, amelyek színesítik a játékmenetet. A nagy nyitott tér felfedezéséhez tornyokat kell megmásznunk, amikről ha szétnézünk, látjuk, hogy nagyobb és nagyobb területeken tudunk kirándulni, ha kedvünk tartja. A tornyok mechanizmusa teljesen egyedülálló ebben a játékban, miután egy-egy toronyra felmásztunk, távcsőnkkel körbenézhetünk, és ha látunk valami érdekeset, kijelölhetjük egy emlékeztetővel. Aztán ha lemásztunk, abba az irányba tudunk továbbhaladni, amerre tetszik.
A felfedezések mellett – mint egy mmorpg-ben -, van főzés, barkácsolás, ezek kivitelezése pedig nagyon egyszerű és még szórakoztató is. De a játék magától semmit sem mond el, így talán egy picit nagyobb kihívást jelenthet azoknak a játékosoknak, akiknek ez lesz az első játékélményük. Ám nem is baj, teher alatt nő a pálma.
A harcrendszer eléggé hasonlít a korábbi 3D-s Zelda-játékokban látottakhoz. Viszont ebben a játékban sokkal nagyobb kihívást jelent egy-egy ellenség meggyilkolása, nem pusztán a harcmechanikák miatt, hanem mert a fegyverek nagyon gyorsan tönkremennek. Ez nem is olyan rossz, mint ahogy hangzik, mivel a játék rákényszerít minket, hogy folyamatosan más és más típusú fegyvereket kelljen használnunk. Csak kár, hogy ha például nagyon megtetszik egy kard, akkor nem lehet ahhoz az egy eszközhöz ragaszkodni. A legviccesebb az egészben, amikor egy nehéz küldetés után végre nálad van az istenség nagy fényszablyája, csak hogy aztán három ellenség után kettétörjön egy rosszul kimért csapás miatt. Az ellenfelek ennek tetejében irtózatosan brutálisak. Főleg a játék elején: simán belehalhatsz egyetlen fejre mért ütésbe, ha nincs rajtad megfelelő védőfelszerelés.
A játék mottója a felfedezés, a kis dungeonök kitakarítása után bónusz szíveket kapsz, pont mint a régebbi Nintendo játékokban, viszont a járkálás időbe telik, így nekem például 40 óra játékidő után is távolinak tűnik még a vége. Viszont mivel ez az egyetlen nagy játék, ami kijött az új Nintendo Swichre, ez talán érthető. A készítők nyilvánvalóan látták a 2016-os trendet, hogy egyre népszerűbbek lettek a túlélőjátékok, ezért hasonló aspektusokat építettek a Legend of Zeldába is. Erőpontjaid vannak, melyek csökkennek, a harctól a mozgásig minden képes szívni ezt az erőcsíkot, és az újratöltés módja csak a pihenés vagy az étkezés. A környezeti változások is sokban befolyásolják a játékélményünket. Emellett a hidegben Link fázik és csak egy forró leves után fog megmozdulni nekünk a térdig érő hóban, így a főzés, mint képesség hirtelen értelmet nyer. Az egyébként elég nyűgösnek tűnő játékmechanika nem csak szórakoztat, de elégedettség érzéssel tölti el az embert, hogy a kis karaktere pocakja tele van, és készen áll a harcra. Nem csak a főzés az egyetlen nagyszerű addíciója a játéknak, ha lovagolni akarunk, akkor bizony meg kell szelídítenünk egy lovat a vadonból, és az sem piskóta.
A játékelemek közül ki kell emelnünk a játék fizikai világát. Itt minden, ami kerek, gurul, ami a levegőben van, az le fog esni, és ha x-re y erővel hatunk, akkor az b-nyit fog mozdulni. A legtöbb munkát a játéktéren lévő objektumok életszerű működésére fordították. Az egész játék legszórakoztatóbb része a fizikával való játszadozás, legyen szó egy lapos kavicson való laza snowboardozásról, egy füves domboldalról, vagy éppen amikor egy óriási kővel átgurulsz egy gyanútlan ellenfélen. Az ellenségek is rendkívül okosan használják a játékobjektumokat, ha a szörnyeteg lát egy kavicsot, és te messze állsz, akkor készülj a gurulás gombbal, mert előbb-utóbb megköveznek. Vagy ha valami oknál fogva eldobod az egyik fegyveredet, akkor a behemót fel fogja venni, és a saját szuperfegyvereddel fog széttépni. A legviccesebb fegyverek egyike egy óriási lapulevél. Ennek a lényege, hogy nem szó szerint megüt, hanem ahogy csapkodsz vele, elfúj, így a program vicces jelenetei közé tartozik az, amikor a szakadék széléről pusztán lefújsz egy-egy gonoszt.
A játék kinézete szép, de nem tűnik korszerűnek. A Legend of Zeldát futtató eszközök, a Wii U és a Swich nyilvánvalóan elavult grafikai perifériákkal rendelkeznek, így ezt nem lehet az egekbe dicsérni. Viszont a játék megjelenése esztétikailag kielégítő. Olyan, mint egy szép festmény, ha közelről nézed, csak ecsetvonásokat, azaz pixeleket látsz, de ha távolról, akkor egy szép tájat. Ez a játék nem a grafikai lenyűgözésről szól, hanem a készítők vizuális stílusáról, és az kifogásolhatatlan.
Összességében nagyon nehéz megmondani, hogy a játék miért jó. Látszólag nem tesz le semmi újdonságot az asztalra, mégis ha kipróbálod, majdnem biztos, hogy tetszeni fog. Olyan érzés volt vele játszani, mint amikor először kezembe vettem a Super Mario 64-et. Van valami mágikus a Zelda univerzumban, épp, mint minden másik játékban, amit a Nintendósok kiadnak.
