Második nap – Exkluzív tudósítás a WorldConról
Kezdésként bóklásztam kicsit a városban, és azt kell mondjam, kicsit lelakott a környék. Pedig nem valami külvárosi negyed ez, hanem a centrum. Gondolhatnék persze a hetedik-nyolcadik kerület omladozó háztömbjeire is otthon, de egy a lényeg: itt sem tűnik felhőtlenebbnek az élet. Sok a hajléktalan, ami akkor jelentkezik legélesebb kontrasztként, amikor meglátom tömegekben hömpölyögni az USA-ból érkezett vendégeket. Főleg az egyszerű rajongók közt rengeteg a két lábon járó (vagy arra is képtelen) zsírpárna, akikkel valóságos túlélőtúrává változik egy egyszerű liftutazás is.
No de vissza az élet napos oldalára, elvégre nem szociográfiai jelentést készítek. Második napom a rendezvényen véget érni nem akaró ebédszünettel kezdődött. Az első, akivel összefutottam, Jean-Claude Dunyach volt, beültünk vele beszélgetni az egyik étterembe. Kifaggattam terveiről, és elújságoltam, hogy most már tényleg hamarosan megjelenik nálunk a következő könyve. Úgy félóra múlva neki mennie kellett, rám viszont lecsapott Alain Le Bussy és egy asztaltársaságnyi francia-belga-kanadai. Egyikükről kiderült, hogy a francia Galaxies magazin főszerkesztője, és szeretne interjút készíteni velem. Ezen két okból is meglepődtem. Egyrészt tán két éve sincs, hogy ugyanők meginterjúvoltak, másrészt az sem jelent meg, mivel a magazin állítólag megszűnt. Kiderült, hogy tényleg, de nemrég újraindultak, és az interjúm valóban ott figyel a főszerkesztő gépén. Abban maradtunk, hogy csak aktualizáljuk kicsit. (Remélem, nem franciául küldi vissza, mert akkor bajban leszek.) Szóval eldiskuráltunk, és most már én álltam föl, hogy mennem kell. Még félútig sem jutottam azonban az étterem kijárata felé, amikor szembejött Ellen Datlow szerkesztő, és megkérdezte, miért nem ebédelek velük. Rezignáltan azt mondtam, miért is ne, úgyhogy letelepedtem egy harmadik asztalhoz vele és Jonathan Strahannel, egy másik antológiaszerkesztővel. Ezek az emberek olyanok, mint a vadnyugati fejvadászok, nem egy kiadóhoz kötődnek, hanem függetlenül dolgoznak, ötleteket, terveket vetnek fel a nagy kiadóknak, és ha valamelyik ráharap, akkor jó pénzért összehoznak nekik egy kötetet. Ezek az ötletek kb. úgy néznek ki, hogy: „mit szólnátok egy olyan antológiához, aminek elbeszélései nem egyszerű vámpírtörténetek, hanem mind a Fehér Házhoz kötődik, és minimum egy ismert miniszter is szerepel benne; garantálom hozzá Stephen Kinget, Stephenie Meyert és mondjuk egy soha még nyomtatásban meg nem jelent William Goldingot”. Jó a pénz, de tömérdek a vele járó munka és a stressz is. A legnagyobb név ebben a szakmában Martin H. Greenberg, a tematikus antológiák királya.
De vissza az ebédhez! Épp végeztünk, amikor megjelent Robert Silverberg, és invitálásunkra letelepedett közénk. Nem jártunk rosszul (én semmiképp), mert olyan sztorizásba kezdett, hogy hamarosan egymás hasát fogtuk a nevetéstől. Nagy arc az öreg, de még pedálozhat egy darabig, mire elfelejtem neki, hogy Budapesten jártakor annyit sem akart mondani nekünk: „bakfitty”.
Keringtem egyet az árusok csarnokában, váltottam pár szót Pat Cadigannel, Nalo Hopkinsonnal, Nancy Kress-szel, Connie Willisszel és Guy Gavriel Kayjel. Vettem egy antológiát tele kanadai novellákkal, elbeszélgettem hozzáértőbb emberekkel a Magyarországon szinte teljesen ismeretlen francia-kanadai SF-ről, aztán beültem egy felolvasásra és egy előadásra az új szerzőknek osztott Campbell-díj történetéről. Végül megbeszéltem egy másnapi randevút Eileen Gunn-nal, és visszamentem a szállodába, hogy kipakoljam szerzeményeimet a vállamat addigra már igencsak húzó táskából. Egy parti még be volt tervezve, de az ágyat meglátva egyszeriben lecsapott rám a „jetlag”, és mire legközelebb föleszméltem, éjjel egyet mutatott az óra (vagyis otthon reggel hetet).
No de vissza az élet napos oldalára, elvégre nem szociográfiai jelentést készítek. Második napom a rendezvényen véget érni nem akaró ebédszünettel kezdődött. Az első, akivel összefutottam, Jean-Claude Dunyach volt, beültünk vele beszélgetni az egyik étterembe. Kifaggattam terveiről, és elújságoltam, hogy most már tényleg hamarosan megjelenik nálunk a következő könyve. Úgy félóra múlva neki mennie kellett, rám viszont lecsapott Alain Le Bussy és egy asztaltársaságnyi francia-belga-kanadai. Egyikükről kiderült, hogy a francia Galaxies magazin főszerkesztője, és szeretne interjút készíteni velem. Ezen két okból is meglepődtem. Egyrészt tán két éve sincs, hogy ugyanők meginterjúvoltak, másrészt az sem jelent meg, mivel a magazin állítólag megszűnt. Kiderült, hogy tényleg, de nemrég újraindultak, és az interjúm valóban ott figyel a főszerkesztő gépén. Abban maradtunk, hogy csak aktualizáljuk kicsit. (Remélem, nem franciául küldi vissza, mert akkor bajban leszek.) Szóval eldiskuráltunk, és most már én álltam föl, hogy mennem kell. Még félútig sem jutottam azonban az étterem kijárata felé, amikor szembejött Ellen Datlow szerkesztő, és megkérdezte, miért nem ebédelek velük. Rezignáltan azt mondtam, miért is ne, úgyhogy letelepedtem egy harmadik asztalhoz vele és Jonathan Strahannel, egy másik antológiaszerkesztővel. Ezek az emberek olyanok, mint a vadnyugati fejvadászok, nem egy kiadóhoz kötődnek, hanem függetlenül dolgoznak, ötleteket, terveket vetnek fel a nagy kiadóknak, és ha valamelyik ráharap, akkor jó pénzért összehoznak nekik egy kötetet. Ezek az ötletek kb. úgy néznek ki, hogy: „mit szólnátok egy olyan antológiához, aminek elbeszélései nem egyszerű vámpírtörténetek, hanem mind a Fehér Házhoz kötődik, és minimum egy ismert miniszter is szerepel benne; garantálom hozzá Stephen Kinget, Stephenie Meyert és mondjuk egy soha még nyomtatásban meg nem jelent William Goldingot”. Jó a pénz, de tömérdek a vele járó munka és a stressz is. A legnagyobb név ebben a szakmában Martin H. Greenberg, a tematikus antológiák királya.
De vissza az ebédhez! Épp végeztünk, amikor megjelent Robert Silverberg, és invitálásunkra letelepedett közénk. Nem jártunk rosszul (én semmiképp), mert olyan sztorizásba kezdett, hogy hamarosan egymás hasát fogtuk a nevetéstől. Nagy arc az öreg, de még pedálozhat egy darabig, mire elfelejtem neki, hogy Budapesten jártakor annyit sem akart mondani nekünk: „bakfitty”.
Keringtem egyet az árusok csarnokában, váltottam pár szót Pat Cadigannel, Nalo Hopkinsonnal, Nancy Kress-szel, Connie Willisszel és Guy Gavriel Kayjel. Vettem egy antológiát tele kanadai novellákkal, elbeszélgettem hozzáértőbb emberekkel a Magyarországon szinte teljesen ismeretlen francia-kanadai SF-ről, aztán beültem egy felolvasásra és egy előadásra az új szerzőknek osztott Campbell-díj történetéről. Végül megbeszéltem egy másnapi randevút Eileen Gunn-nal, és visszamentem a szállodába, hogy kipakoljam szerzeményeimet a vállamat addigra már igencsak húzó táskából. Egy parti még be volt tervezve, de az ágyat meglátva egyszeriben lecsapott rám a „jetlag”, és mire legközelebb föleszméltem, éjjel egyet mutatott az óra (vagyis otthon reggel hetet).
Facebook hozzászólások