Megérkezett a Könyvfesztiválra a Béklyó!

Olvass bele a Tűzszünet második részébe!

A szigetelőszalagot levették Jeffrey Horton bokájáról és térdéről, de ott maradt a csuklóján meg a száján egész úton a Tisztességes Igazságszolgáltatás Néphadseregének erdei táboráig. Útközben Wilkins ezredes nem szólt egy szót sem, de hagyta, hogy Horton eleget lásson ahhoz, hogy a már addig is jelentős ijedtsége csaknem a pánikba esésig fokozódjon.
Az erdő szélén álcaháló takarta a terepszínű járműveket – hobbiterepjárókat, teherautókat, egy Hummert és két furgont. Legalább hármukon volt talapzat automata lőfegyvernek. Mások lemezpáncélt viseltek a motorházuk körül, és az ajtóikat meg a csomagterüket vatinszigetelés borította.
A lövöldözés hangjai a célbalövés gyakorlására szolgáló lőtérről érkeztek. Egy lejtős tisztás egyik oldalán hat lőállás volt, a másik oldalán földből emelt célpontok. A közelben, a fák közé fölállítva, Horton megpillantott egy gyakorló lőpályát emberalakot utánzó, fölugró és leboruló céltáblákkal.
Még a lőterektől távol is feltűnően sok volt a tűzerő. Minden felnőtt férfi fegyvert viselt, a legtöbben lő- és oldalfegyvert is. A tűzfegyverek többnyire AR−15-ös Coltok meg más, katonai jellegű géppisztolyok voltak, bár Horton nem egy valódi gépkarabélyt is kiszúrt. A másik végletet az idősebb milicisták képviselték, akik közül többnek forgó zárdugattyús szarvasölő vadászpuska lógott a vállán, és egy kurta lábú, kerek pocakú gnóm egy alsó kulcsos karabélyt hurcolt magával.
Horton összességében legalább huszonhat fegyveres férfit és egy tucat vagy tán több nőt számolt össze. Gyerekhangokat is hallott, a legfiatalabb azonban, akit látott, egy tizenkét-tizenhárom éves fiú volt, de mivel fegyvert viselt ő is, Horton a férfiak közé számolta.
A föld színén két hosszú épület látszott, melyeket Horton szállásnak vélt, egy konyhasátor, amit rönkfa padok vettek körbe, egy fürdőkabin meg egy sor barnás olajzöld mobilvécé. A barakkok réginek tűntek, és Hortont egy lepusztult nyári táborra emlékeztették. Nyári tábor játékkatonáknak…
Ettől az épületcsoporttól némi távolságra két új acélhangár állt, előttük őrök strázsáltak. A fák minden építményt takartak, azok felülről nem voltak láthatók.
A telepet lövészárok kerítette körbe a föld színén és alatta, benne egyszemélyes tüzelőállások és fél tucat alacsony földbucka, rajtuk fém óvóhelyajtók. Ezek közül az egyikhez vezették Hortont.
Wilkins kinyitotta az egyszárnyú fémajtót, aztán visszafordult Hortonhoz.
– Odabent egy kissé levegőtlen tud lenni, és nem akarom, hogy belefulladjon a saját hányásába – mondta. Azzal egyetlen gyors mozdulattal fölnyúlt és letépte a széles szigetelőszalagot Horton szájáról.
A szalag szakáll- és bőrdarabokat is magával vitt, a hirtelen fájdalomtól Hortonnak elakadt a lélegzete, miközben kísérői belökték a nyitott ajtón át a lenti gödörbe. Gurulás közben kétszer is átfordult és végül arccal lefelé érkezett az ázott faforgácsok és a sár nyirkos, büdös elegyére. Amikor az ajtó kongva becsapódott fölötte, ismét sötétben találta magát.

***

Mire visszamentek érte, majdnem ugyanolyan sötét lett a gödrön kívül, mint benne. A hűs éjszakai levegő, ami a nyitott lejárón keresztül kavargott, orrába sodorta saját, megalázó bűzét – már órákkal azelőtt elvesztette a csatát és összecsinálta magát.
– Szedjétek ki onnan! – mondta valaki odaföntről és kezek nyúltak le, hogy megragadják a karjánál fogva és durván átcibálják a nyíláson át.
– Az ipse rémesen büdös, ezredes! Előre sajnálom azt, akinek legközelebb használnia kell a Hatos Óvóhelyet.
Horton, Wilkinst keresve, elfordította a fejét. Akkor találta meg, amikor az ezredes újra megszólalt.
– Tisztítsátok meg és hozzátok a férfiak kunyhójába! – parancsolta Wilkins, aki fagyos közönnyel fogadta Horton dühös pillantását. – És aztán égessétek el a ruháit!
Túl sok volt az erős kéz ahhoz, hogy harcoljon velük. Hortont levetkőztették, odaállították egy fa mellé és vödörszám locsolták rá a kútból mert hideg vizet. Aztán mezítelenül, víztől csöpögve és leküzdhetetlenül dideregve, erőltetett menetben vitték az egyik hosszú épülethez és bekísérték oda.
A három, a tetővázról egyenként lengedező villanykörte fényénél láthatta a háromemeletes ágyak sorát a hosszanti falnál, egy íróasztalt komszettel, egy üres fegyvertartó állványt és a rá váró hallgatag férfiak félkörét. Középen foglalt helyet Wilkins, kifürkészhetetlen arckifejezéssel.
– Vincent, hozz dr. Hortonnak egy törölközőt! – szólalt meg halkan.
A félkör jobb végéről a kopaszodó férfi odavitt Hortonnak egy négyszögletes textilt, nem nagyobbat egy konyharuhánál. Még mindig dideregve, Horton csuromvíz haját és nedves vállát törölgette s közben sikertelenül próbált megfeledkezni mezítelenségéről. Mintha olvasná Horton gondolatait a maga hűvös, méregető pillantásával, Wilkins a mögötte állónak jeladásképpen fölemelte a kezét.
– Valami ruházatot dr. Hortonnak – mondta Wilkins.
Az öltözék a börtönökben szokásos overall volt a vadászok élénk naracssárgájában, ám Horton ennek ellenére hálás volt érte. Ugyanakkor nyugtalanította is ez az előzékenység. Ha arra kényszerítik, hogy ott álljon csupaszon és átfagyva, az inkább passzolt volna az eddigi bánásmódhoz – és alighanem az a háborús lélektani szakkönyv is ezt tanácsolná, amiből Wilkins a szakmát tanulta.
– Tudtátok, hogy dr. Hortonnak meg nekem van egy közös ismerősünk? – kérdezte Wilkins, oldalvást a társaira pillantva. – Maga tudta ezt, dr. Horton?
– Kicsi a világ – vont vállat Horton, ellenállva a kísértésnek, hogy rákérdezzen.
– Most Pamela Bonaventure néven ismerik… de ez a férjezett neve, ugye, Jeffrey? Amikor megnyerte az olimpiai érmét lövészetben, még Pamela Hortonnak hívták.
Az, hogy a nővére nevét Wilkins szájából hallja, igen kellemetlenül érintette Hortont.
– Honnan ismerik egymást?
– Hát, ellentétben magával, Jeffrey, ő nem rejtőzködik. Az útjaink az NTSA Sportpisztolylövő Országos Bajnokságon keresztezték egymást. A nővére nagyon jól lőtt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy még csak néhány hónapja lőtt a Weiss-Gushinggal.
A kellemetlen érzés rémült dühként robbant ki.
– Mi… maga kémkedett utána?
– Ugyan, dehogy. A verseny után együtt ebédeltünk, ez minden.
– Maga?
– Miért ne? És aztán kimentünk a lőtérre és pár tucat lövésre pisztolyt cseréltünk. – Magában nevetgélt. – Attól tartok, a nővére nagyon is előnyben volt velem szemben… azoknak a céltárgyaknak, amikkel én gyakorolok, fej nagyságú a célfeketéje.
– Ha azt próbálja ezzel mondani nekem, hogy a családomat is el tudja kapni…
– A családját elkapni? Ó, nem, dr. Horton, maga félreértett. Csak azt akartam, hogy tudja, tisztában vagyunk a hátterével. Tudjuk, hogy maga meg a családja lövészek. Tudunk Pameláról. Tudjuk, hogy az apja a LOSZ örökös tagja.
– És ez mit jelent magának? Mi köze mindennek ahhoz, hogy itt vagyok?
– Azt jelenti, készek vagyunk elhinni, hogy maga nem szándékosan vesz részt Breland égre kiáltó árulásában – közölte a Wilkins balján ülő férfi. El volt ferdülve az orra, egy amerikai zászlót ábrázoló kitűzőt viselt piszkos, sárga inge gallérján, s folyton izgett-mozgott a jobb keze. – Azt jelenti, hogy ha azt mondja nekünk, nem tudta, mit fognak kezdeni a kutatásával, hajlamosnak fog találni minket arra, hogy higgyünk magának.
– És akkor elmehetek?
– És akkor csatlakozhat hozzánk – helyesbített Wilkins. – Segíthet nekünk rendbe tenni a dolgokat.
– Azt hogy tehetem?
– Mondja el nekünk a Ravasz meg a Béklyó titkait! Mi majd gondoskodunk a többiről.
– A Ravasz titkait – ismételte meg lassan Horton.
– Igen – válaszolta a második férfi. – Hogyan árnyékoljunk egy fegyverraktárt, meg hogyan észleljünk egy Béklyó-erőteret, még mielőtt a hatósugarába kerülnénk.
– Miféle robbanószerek immúnisak rá… – tódította egy harmadik férfi, és a többiek is bekapcsolódtak.
– A valós maximális hatótávolságot.
– Az új műholdak közül melyikeken vannak a nagy távkapcsolók.
– Mit fognak az ENSZ csapatok használni lőpor helyett…
– Nincsenek titkok – vágott közbe Horton.
– Tessék? – értetlenkedett Wilkins.
– Nincsenek titkok. Mindent közzétettem. Nem tartottam vissza semmit. Minden benne volt abban a csomagban, amit nyilvánosságra hozunk a neten.
– És mi van a Béklyóval?
– A Béklyón nem dolgoztam – tiltakozott Horton, aztán összeráncolta a homlokát. – De az sem más… csak a Ravasz finomítása. Ugyanazon a nitrátkémián alapul. Biztos, hogy ugyanolyan a hatásgörbéje is. Az elektronika bizonyára érzékeny az elektromágneses impulzusokra, pont mint a Ravasz esetében meg a komszettekében meg minden máséban, ami a civilizációhoz társul… atombombáik nincsenek, ugye? Gondolom, nincsenek.
– Semmi olyat nem mondott, amit ne találhatnánk meg a Népszerű Tudomány egyik számában – morgolódott a ferde orrú férfi.
– Hát nem értik? Pont ez a lényeg – felelte Horton. – Nincs is olyan tudnivaló, ami még nem szerepelt a Népszerű Tudományban. Elajándékoztam, hogy mindenkinek lehessen. Nem akartam, hogy eltűnhessen, és nem akartam, hogy olyanok vonhassák ellenőrzés alá, akiknek tetszik a meglévő állapot. Ha ez azt jelenti, hogy visszakerülök az árulók listájára…
Megjátszva a közömbösséget, amit pedig nem érzett, vállat volt. Ha az élete azon múlik, hogy hasznos-e számukra, nincs sok ok a reményre.
– Ha nem próbál meg segíteni abban, hogy ellenálljunk egy zsarnoki kormánynak, ami lefegyverzi és rabszolgává teszi az embereket, akkor maga áruló. – A beszélő megvetően kiköpött.
– Először őket fegyvereztem le. Ez nem elég?
– Az ördögbe is, nem! – mondta tömören az egyik férfi. – A fegyvereink adtak nekünk esélyt velük szemben. Ők tudják pótolni a tűzfegyvereiket… övék a hatalom minden fajtája. Pótolhatják őket puszta létszámmal. Ők felügyelik a médiát, a kasszát meg az állami irányítás csecsét szopó birkák országát. Muszáj, hogy legyenek lőfegyvereink, doktor, hogy megtörjük a hatalmukat. Ha valaha is újra szabadok akarunk lenni, muszáj, hogy számíthassunk a fegyvereinkre.
– Nem lehetséges leárnyékolni egy fegyverraktárt. Sose jöttünk rá, hogyan lehetne távolról kimutatni egy Ravasz-erőteret. Szóval ha ez az, amit vártak tőlem, hibát követtek el azzal, hogy idehoztak.
– Ha hibát követtünk el, majd korrigáljuk – felelte Wilkins. – De teljesen biztos abban, hogy nincs számunkra semmije?
A kérdésnek baljós mellékzöngéi voltak, és Horton eszeveszetten keresgélt valami csontot, amit odahajíthat nekik.
– Azt bizton állíthatom, hogy nincs miért aggódjanak a műholdak miatt. A hatótávolság a teljesítmény köbével variálható, pont, ahogy szerepel a leírásban… szóval könnyű megépíteni és működtetni a kicsiket, és a lehetetlennel határos olyat készíteni, ami Föld körüli pályáról hatna.
– Még akkor sem, ha atomerőmű hajtja?
– Az a fajta, amilyenek idelent vannak, talán. De az nem, amilyet föl tudunk lőni oda.
– Szóval elegendő energiával lehetséges lenne.
Horton a hang felé fordította a fejét.
– De nincs elég energia… erről van szó.
A férfi arca undorodó és megvető kifejezést öltött, ahogy Wilkinshez fordult.
– Hogyan hihetnénk el bármit is, amit mond? Vagy nem elég bennfentes ahhoz, hogy tudjon a Pinkről, vagy annyira bennfentes, hogy hazudni fog róla.
Horton szintén Wilkinshez fordult.
– Miről beszél ez az ember?
– A DARPA-nak már húsz éve van egy működő deutérium-mikrofúziós berendezése – közölte komótosan az ezredes, kinyújtóztatva a lábát.
– Ó, ez badarság! Egy internetes kacsa.
– Nemigen. A Shark és Falcon nagy hatótávolságú lopakodó kémrepülőkhöz fejlesztették ki. A projekt neve Pink Drum . De már mindenütt ott vannak… a kulcsfontosságú kormányzati létesítményekben, rádióállomásokon, ahol csak szükség lesz rájuk, amikor elkezdik az áramszüneteket. Egy régimódi AM-rádióval ki lehet mutatni a Pinkeket… amikor pár mérföldre vagy tőle, vételi zavart fogsz észlelni húsz-negyvennél.
– Miféle áramszünetek?
– Az része a szövetségi nyugalomteremtési stratégiának polgári engedetlenség esetén.
Ami Hortont illeti, a beszélgetés hirtelen letért az útról, bele a szürrealizmus mélységes aljnövényzetébe.
– Ezt valami hírforrásból szedi vagy a gyereke képregényéből? – kérdezte, ahogy a megvetése fölébe kerekedett az óvatosságának.
Ám Wilkins semmi jelét nem adta annak, hogy megsértődött volna.
– Még a magához hasonlóan intelligens és kiemelkedően tehetséges embereket is beskatulyázhatják és megagitálhatják… az ellenségeink nagyon jártasak az agymosásban és megtévesztésben. Segíteni fogunk eloszlatni a ködöt a szeme elől, dr. Horton… és amikor majd tisztán lát, nem kétlem, hogy közös ügyünknek fogja szentelni magát és a képességeit.

A könyv megrendelhető a Galaktikabolton is!
Arthur C. Clarke – Michael Kube-McDowell: Tűzszünet 2. – Béklyó
http://galaktikabolt.hu/termek/arthur_c_clarke_-_michael_kube-mcdowell_tuzszunet_2_-_beklyo.html